Szári Zsolt – Mérgezett horgok

Szári Zsolt – Mérgezett horgok
Először a tó immunrendszerét bénították meg. Szándékosan. Jó ideje beton és kő között löty-kölődik mindaz, aminek partra kéne kerülnie. Az erekkel átszőtt tüdőt kikaparták, a karokat és lábakat lenyesték, helyükre műanyagot építettek. Pedig azzal a tüdővel nem volt semmi baj, és a karok-lábak helyén ma legfeljebb kormorán tenyészik.
Aztán megmérgezték a vizet. Talán akaratlanul, de tudták, ez bekövetkezhet. Halvány gyer-mekkori emlék csupán, amikor azon a tavaszon kézzel fogtam haldokló, óriás compókat, és üve-ges szemű süllőtetemek borították a strand fövenyét. Később láttam is, milyen gyorsan felejtünk. Rothadó angolnatetembe ütközött úszás közben a karom, a Doki IZS típusú szolgálati kocsiját pedig le kellett selejtezni, mert a dögös zsákból szivárgó lé kitörölhetetlenül beívódott a karosz-szériaelemek közé. És a lassan ható toxin most is oldódik a földből, csorog a partról, szétszórva a légben, hozza-viszi a szél. A sovány keszegekre gépiesen legyintünk: kár volt túlszaporodniuk, ennyi szájnak már nem jut táplálék.
A halászhálók régóta keserű epében áztak, igaz, mára végleg tericsfára kerültek. De ez még nem minden.
A horgokat is megmérgeztük…

Halásszy csak ritkán tért be a Saválló Gyorskapocs büfébe. Akkor is legfeljebb Köpcös Peti invitálására, ami egy kávéra vagy fehér kisfröccsre szólt, és némi eszmecserére a haljárást ille-tően. A meghívást szívesen fogadta, ha Köpcös egyedül üldögélt, ám legtöbbször baráti társa-ságban múlatta itt az időt. Vitorlázók és horgászok karéjában. Halásszy pedig tudta, ilyenkor nem feltétlenül ésszerű dolog elvegyülni, mert e kör társalgásában csak ritkán esik szó a keszeg- és angolnafogás trükkjeiről. Más trükkökről azonban annál inkább, de ezekről nem szeretett hallani. Néha úgy érezte, jelenlétének köszönhetően válnak rémségessé a felelevenített horgász-történetek, amiben ponty- és süllőtömegek kerülnek magasztosabb formába, szerencsésen elke-rülve az átkozott halászok hálóját.
– Sokáig én is úgy gondolkoztam, ahogy te – fogalmazott egyszer Köpcös, míg kiosztásra került az újabb kör. – De aztán megkérdeztem magamtól: mennyivel jobb az, ha végignézem, ahogy mellettem fogják a harcsákat, míg én szabályosan tviszterezgetek? Semmivel. Ha én nem fogom ki, majd kifogja más. Mi abból a hasznom? Semmi. És mennyivel jobb nekem, ha a ha-lász fogja ki? Semmivel. Ezért aztán nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor bekapálok a harcsák közé…
Halásszy már nem kért az újabb körből. Forró nyári délután volt ekkor; az asztalon ott gyön-gyöztek a frissen töltött poharak, közöttük fülledt levegő vibrált a közelgő vihar ígéretével. Arra gondolt, hogy megint kezdődik a gyóntatást, amiért ő „kilóg a sorból”. Az általuk logikusnak és elfogadhatónak tűnő sorból. Kezdődik a szokásos sztorizás, példabeszédek, ami mögül időnként gúnyos pillantások villannak rá: de nagy hülye vagy te, öregem… Halásszy érezte, jobb lesz, ha veszi a kalapját, és búcsút int az asztaltársaságnak.
– Kétségtelen, volt egy-két jó pecánk, már ami a harcsákat illeti – mondta erre Vadász, mi-közben asztalra tette a megürült poharat. – Emlékeztek? Négy év szaladt el, amikor a Dorogi előtt úgy belenyúltunk…
– Tudod, mire emlékszem az egészből a legtisztábban? – lelkesült Bohumil, aki a jelenlévők közül a legritkábban tért be ide. – Arra, amikor odaállt mellénk az a csónakos, kezében egy vé-kony pergető bottal, amin egy támolygó kanál billegett, és megkérdezte, mire ugrik most így a harcsa… Hát ezen majdnem becsináltam!
Nevetés fröccsent az asztalok körül. Jóízű, talán kissé gúnyos nevetés. Ettől kezdve aztán több se kellett. Az emlékek úgy frissültek fel a fülledt délutánban, ahogy nyári zápor után a szikkadt föld szokott; a zápor nyomán szaladó víz sáros folyóvá duzzasztja a patakot, ami ké-sőbb szétteríti partján a vihar hordalékát. Hagy maga után szemetet is, éppen eleget.
– Zsóka! Mégis kérek egy hosszúlépést! – intett Halásszy a pult felé, ahol a büfé főnökasz-szonya poharakat mosogatott. Úgy döntött, marad még egy kicsit. Megvárja, mi ülepedik le az emlékek hordalékából.

Október finisén bizony előfordulhat, hogy a szüretelő, falevelet sepregető ősz néhány napig vállfára akasztja színes kiskabátját. Elvégre, ha váratlan látogatóként betoppan a „felső szom-széd”, illik őt meleg nagykabátban fogadni – pusztán udvariasságból is. Mikor az ősz és a tél kezet fognak, a Balaton fázósan összehúzza tükrét, mélyet sóhajt, melyben elvesznek a közeli hegyek és dombok, elveszik a víz. Ez a sóhaj lehet udvariaskodó, lehet mindenről lemondó vagy kérdően szomorú is, de az elmúlás illatával telített, és hideget terít a tóparton üldögélő szomszédok köré.
Aznap úgy látszott, a korai tél talán elbúcsúzott a levélpergető ősztől, mert kisütött a nap, fel-szállt a köd, és a tegnapok csípős hidege hirtelen megenyhült. Csak a tó feküdt gémberedett tagokkal medrében, mint ilyenkor a fészek köré bújt darazsak. A víz hőmérséklete néhány nap alatt nyolc fok alá süllyedt.
A Welskiller fedélzetén két horgász ügyködött. Egyikőjük abált szalonnát szelt a korábban már felkarikázott lilahagyma mellé, míg társa a hajót kormányozta. Enyhe déli szél fújt, éppen annyi, amennyi megfodrozza a felszínt, ám a vitorlázáshoz kevés. A Welskiller mégis jó tempó-ban haladt Fenyves felé, pedig nagyvitorlája – bumfástól – az árboc mellé volt kötözve, és a fokvitorla is csak zsebkendőnyi felületen igyekezett szelet fogni. Odalent, a hajótérben, mint valami zajos olajkályha, szaporán dohogott a kis dízelmotor.
Vadász, a kapitány kissé elvette a gázt, mert észrevett valami furcsát. Éppen a Dorogi előtt jártak ekkor.
Feltűnt számára, hogy a part felé, tőlük talán száz méterre, szobányi területen sima a víztető. Mindenhol fodrozódott, de azon a helyen nem. Nyilván azért nem – elevenítette fel korábbi emlékeit –, mert ott, a víz alatt valami akadó van. Netán hal. Haltömeg… Szeme ide-oda járt a szonár képernyője és az elsimult terület között, miközben befordította a vitorlás orrát. A hirtelen mozdulatra megdőlt a hajó; hangos koppanással termosz zuhant le az ülésről, a fedélzetre kira-kott botokat pedig a száling fogta meg.
– Odanézz! – biccentett fejével társa felé, aki megingott a váratlan irányváltozástól, és ka-paszkodót kereső kezéből kipottyant a hagymakarika. Szólni akart valami cifrát, de Vadász iz-gatott mutogatása, majd az elsimult víz látványa megnémította.
– Szerinted? – kérdezte kissé később, mikor összeszedte a szétszóródott szalonnadarabkákat, és helyére került a termosz is.
– Annak kell lennie – kormányozta a hajót egyenesen a sima vízfelület közepének –, mert er-refelé nem ismerek akadót. De mindjárt kiderül!
Lassan, szinte alapjáraton csorogtak keresztül a hullámmentes területen. Közelről már látni lehetett apró kis pörsöket, finom légbuborékokat, majd hirtelen elsötétült a halradar képernyője. Fenyőfák nőttek a kijelzőre, a vízmélységet mutató számkijelzés szinte megbolondult, és a ki-rajzolódó hal-szimbólumokat folyamatos csipogással nyugtázta a készülék.

Csuha kapkodva nyúlt a horgászbothoz. Érezte, ahogy a feltörő adrenalin végigcikázik a tes-tén, a vele járó bizsergés pedig valósággal viszketett, de esze ágában sem volt vakarózni. Meg-vannak hát a harcsák! Megvannak!
– Csak nyugi – intette le hamarkodó társát Vadász –, csak nyugi. Szépen behorgonyzunk, az-tán kezdődhet a munka!
A vermelésre készülő halcsapat megmozdult a fölöttük átsikló vitorlás neszezésére. Mire vízbe került a horgony, már sejtelmesen örvénylett a víz, és körömnyi buborékok pattogtak a felszínen. Mintha egy óriási, halszállításkor használatos porlasztó lett volna odalenn. Az áttetsző víz rövidesen hordalékos-ezüstre színeződött.
Vastag, fonott zsinórral szerelt, erős botok kerültek kézbe. Harcsázók. Ám a szerelék kissé eltért a szokványostól: a direktbe kötött hármas horogra nem csali volt akasztva, hanem rövid előkén súlyos végólom.
Csuha dobott be elsőnek. Az ólom cuppanva tűnt el a kavargás közepén, majd pillanatokkal később már derékba is hajlott a kemény bot. Vadász szeme sarkából látta mindezt, és valami furcsa, felfokozott hangulatban arra gondolt, itt ma nagyot kaszálnak. Társánál nyekergett a keményre állított fék, aztán pillanatokkal később ő is jólesően érezte karjában a tompa rúgást, melyre irgalmatlanul bevágott.
Akárcsak egy szikla – gondolta, de a szikla megmozdult odalenn, és – tökéletesen érezte – lassú, kígyózó mozgással igyekezett a kör közepén maradni. Kisvártatva azonban beindult, és ellenállhatatlan erővel húzni kezdett a part felé.
– Nagy… – nyögte Csuha, lábait a kokpit szélén megtámasztva –, nagyon nagy! Mindjárt el-sőre…
– Ez is jó hal – kontrázott Vadász, aki kénytelen volt zsinórt adni ellenfelének. Rutinosan megérezte, harminc kiló feletti hallal van dolga. Az annál kisebbek csak ritkán „kérnek” hosz-szabb pórázt, ez meg itt nagyon is igényli… Na, de nincs idő ilyesmire – keményített a féken, mire a hal futása lassult, majd néhányszor bepördült, borzalmas rántásokat küldve a karizmok felé.

Néhány kilométerrel odébb, a badacsonyi szőlőskertek magasságában, félvíz környékén a Nyálka araszolt. Kényelmes, széles fedélzetű túrahajóként egy kívülálló azt is gondolhatta vol-na, fedélzetén talán a Karib-tenger kalózai mancsaftolnak, ám Bohumil volt ott segéderő és ka-pitány – egy személyben. Messzelátójával éppen a györöki part felé tekintett, amikor megzör-rent zsebében a telefon. A kijelzőre pillantva látta, Vadász keresi.
– Dorogi, indulj… – szólt a rövid üzenet, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, megszakadt a vonal. Szinte kapkodva adott teljes gázt a farmotornak, és éles fordulóval délnek vette az irányt…
Vadász hala került hamarabb a hajó közelébe. Kapitális harcsa volt, de a túlerővel nem tudott mit kezdeni. Úgy látszott, fej közelében akadt meg a horog, mert az erős feszítésre vaskos har-csabajszok bukkantak fel. Aztán a lavórnyi fej, azokkal a kicsi, sunyi szemekkel… Rövid fel-színi küzdelem után vágóhorog fúródott a hal állába, majd egy erős emelésre a kokpitba zúdult. Végigvert Csuha lábain, aki segíteni ugyan nem tudott, de valami borzasztó izgalommal nézte végig társa mozdulatait. A hal csak folyt a vitorlásba – alig akart vége szakadni –, nyilván van ötven kiló, s egy ugyanilyen az én horgomon is – tombolt immár fülében az adrenalin.
Öt perc multán már a másik harcsa is a vitorlásban szárítkozott. Ez valamivel kisebb volt, ám a hármas horog a farkába akadt, ezért védekezett szívósabban. Vadász nem dobott újat. Segített társának a hal beemelésében, majd felült a kajüttetőre.
A két hal kitöltötte a kokpitot. Míg Csuha a horog kiakasztásával bíbelődött, Vadász elter-vezte a dolgok további menetét. A kajütben először is rendet kell rakni. Elpakolni mindent. A halakat oda kell majd betuszkolni, mert a fedélzet hátsó része ezzel a kettővel is tele van.
– Esetleg egy szendvics? – kérdezte Vadász vigyorogva, miközben megszakította a hívást, máris másik számot keresve elő. – Reggelizzünk meg meló előtt – tette fülére a telefont, és amíg a készülék kicsengett, a harcsákat nézte.
– Két hal, egy mázsa. Jól bekezdtünk…
Csuha a szerelésével volt elfoglalva. Új horgot kellett kötnie, mert az imént idegességében beletörte a halba.
– Szevasz Pálcika, merre jártok? A hegy alatt? Na igyekezzetek a Dorogi elé, megvannak a harcsák…
Miután elrendezkedtek, Csuha kapkodva nyúlt a bothoz. Szinte eszelős tekintettel pillantott a vízre, ami egyre zavarosabban, sejtelmesen örvénylett. Buborékok mindenütt… Aztán ismét együtt akasztottak. Kihasználva a vastag fonott zsinór erejét, erőszakos fárasztással tépték fel a két kisebb harcsát. Most Csuha hala volt nagyobb. Húsz kiló körülinek saccolták; a nagy hár-mas horog szinte átütötte a farokúszót, a vágóhorog pedig feltépte a vonagló hal oldalát. Percek alatt nyálkás vérben úszott a fedélzet. Csuha remegő lábakkal fordította harcsáját a kajütbe. Or-rát betöltötte a halszag, a kissé édeskés, különös zamatú harcsaillat. Egy más állapotban, szinte megrészegülve vette újból kézbe a botot.

Nagy Barna bácsit Bohumil értesítette, miután elpakolt a kabinban. Már tisztán látta a két le-horgonyzott hajót, és egyet a fonyódi hegy előtt, még jóval távolabb. Más mozgást nem érzékelt a környéken.
Barna bácsi éppen palacsintát sütött horgásztanyáján, amikor megzörrent a telefon.
– De hogy jutok én oda? – kérdezte.
– Ugorj csónakba, úgyis jön még vitorlás a kikötőből. Húzasd el magad…
Az öreg elzárta a gázcsapot, mosogatóba tette a forró serpenyőt, és kapkodva húzta fel hóta-posó csizmáit. Természetesen a töltetlen palacsintákról azonnal megfeledkezett.
A kikötőben két vitorlás is indulófélben volt. Kázió Frigyes rekordidő alatt tette menetkésszé hajóját, és teljes gázzal repesztett ki az öbölből. A móló végén balra kanyarodva egy csónakot vett észre néhány száz méterrel odébb, a tervezett útvonalban. Jól látta, hogy a benne tartózkodó horgász áll, és csípőre tett kézzel felé néz. Nem sokkal később már felismerte: Barna bácsi volt az, és lelkesen integetni kezdett.
Bohumil a Nyálkával harmadikként ért oda. Már messziről figyelte a „melót”, ahogyan ma-gában megfogalmazta a látottakat; görbülő botok mindegyik hajón, majd egy harcsa fedélzetre emelése… Micsoda látvány! Izzasztó türelmetlenség fogta el. Kezét folyamatosan a koppanásig tekert gázkaron tartotta; a motor erőlködve bömbölt, Bohumil orrában a kipufogógáz bűze eny-he benzinszaggal keveredett. Míg a kedvező beállási pontot kereste szemeivel, újból átgondolt minden, lényegesnek tűnő apróságot. A kajütöt menet közben már elrendezte; odabent elpakol-va, a horgászbot rendben, vágóhorog kikészítve, és az egyik horgonykötelet is felszabadította. Elvégre elég lesz egy farhorgony a leálláshoz.

– Gyenge részidőt futottál – vigyorgott át Vadász Bohumilhoz, amikor a Nyálka a közelébe ért. – Velem szemben állj le, kicsit nyugat felé. Lassan arrafelé húzódnak…
Fél óra múlva már nyolc hajó állta körül a területet. Barna bácsi csónakja, mint holmi lélek-vesztő ringatózott a vitorlások között. Két kisebb harcsát gyorsan fogott az öreg, majd harma-dikra valami nagyobbat akasztott. A hal a leengedett kötél hosszán elfordította a csónakját, ami farral nekivágódott a Nevesincs hajónak. Az öreg kétségbeesetten, lihegve próbálta menteni a menthetőt, a hal azonban rátekeredett a Nevesincs horgonykötelére.
– Vedd már fel, Gyulus, tekerjük le róla! – kérlelte az öreg a vitorlás kapitányát.
– Persze, majd felveszem… Vágd le! Aztán állj odébb, ne itt a nyakamon bénázz! – mondta erre, majd amikor a következő bevágása csak pillanatokra akadt meg, mérgesen odadobta: – Húzz odébb, öreg, összekarcolod a hajóm oldalát!
Az eszeveszett kapkodásban néhányszor összeakadtak az egymással szemben állók. A kap-kodást természetesen a mohóság szülte, és ekkor bizony hamar elcsattant egy-egy keresetlen szó is a hajósok között. De nem törődött itt már senki semmivel. E tébolyult vérengzésben minden-kit csak egy dolog vezérelt: minél több halat a fedélzetre emelni…
Vadász azzal a hallal már nem bírt egyedül. Kétszer is megmutatta magát, de többnyire csak a farka látszott. Aztán Csuha hala váratlanul lemaradt. A horoggal dekorált ólom úgy vágódott ki a vízből, akár a puskagolyó; sisteregve húzott el a horgász füle mellett, majd visszacsapódva kis híján átlyukasztotta a hajó oldalát.
– Basszus, ez meleg volt – dobta félre a felszerelést, és felmarkolta a vágóhorgot. Áthajolt a tatkorláton.
– Húzzad csak, segítek!
Hatalmas harcsa kavarta habosra a hajó melletti vizet. Deréktájékon kapta el a horog, ráadá-sul sok zsineget tekert magára a küzdelem során. Csuha eddig nem is pillantott társa halára, a sajátjával volt elfoglalva. Most azonban ledöbbent a méretein. De nem volt idő csodálkozni. A vágóhorgot teljes erővel rántotta az óriás oldalába; Vadász azonnal ledobta a botot, és társához ugrott. Ketten is csak erőlködve tudták befordítani az ős-harcsát. A hal rúgott egyet a kokpitban, átfordult a szűk helyen, és mintha tudná, hova kell mennie, lecsúszott a kajütbe, magával rántva a horgászbotot. Vadász teljes erővel taposott a bot nyelére, Csuha pedig a zsinór által kajüthöz szorított lábát próbálta kiszabadítani.
– Vágd le, vágd le! – kiáltotta, de Vadász kezében ekkor már villant a zsebkés. Két riadt te-kintet akadt össze, miután elszakadt a zsinór. Aztán Csuha lepillantott a kajütbe.
– Húúú, ez meleg volt…
– Ólmot és horgot. De gyorsan.
Csuha levette a kajüttetőn tárolt tartalék felszereléseket, és átnyújtotta.
– Mekkora lehet?
– Nyolcvan? Talán. Majd megmérjük… – és összecsapták tenyerüket.

A kajütben most már teljes káosz uralkodott. Harcsák tekeregtek egymáson, nyálkás vérben kígyózva, és „kikezdték” az orrban összepakolt horgászmotyók egy részét. Az óriás pillanatok alatt befúrta magát a többi közé, rövidesen csak a farka látszott ki, és a zsinór maradványa. Csuha odapillantva arra gondolt, talán kirágja a hajó alját ez a dög, és akkor tényleg elsüllyed-nek. A svertszekrény már így is alig látszott a halaktól. Aztán hirtelen kalkulálni kezdett: ez itt legalább öt mázsa hal, négyszáz ruppó…
A kokpitban vigyázni kellett a mozgással, mert korcsolyapályává változott a műanyag aljzat. Vér, nyálkás vér mindenütt… Édeskés, kissé émelyítő harcsaillat, ruhájuk akár egy trutymós kéztörlő, bakancsuk felismerhetetlenségig összenyálkázva, de ez a legkevésbé sem számított. Dobni, újból csak dobni. Ez volt a legfontosabb feladat…
(Az asztal körüli szemek furcsán villogtak. Halásszy arra gondolt, amikor az emlékidéző szempárokat figyelte, hogy a történet idejekor micsoda állati villanás lehetett bennük. Próbálta megérteni: miért változik át jó barát és szürke közhorgász egyszerű mészárossá, amikor arra lehetősége adódik? Csak a bankók ígérete késztet, vagy a mélyen szunnyadó ősi ösztön tör elő, és süllyed elanyagiasodott világszemléletünkhöz hasonló szintre?)
A csónakban ülő horgászok egyre többet pislogott a vitorlások felé. Nem evett a süllő, leg-alábbis azon a helyen nem.
– Át kell állni. A hajókhoz – javasolta a vékonydongájú, alacsony, szemüveges emberke. Okuláréja tipikus OTI keret volt, az a vastag szarukeretes, nagy lencséjű szemüveg, melyben viselője leginkább köpőlégyre emlékeztet, semmint emberi lényre. Félúton horgonyoztak a part és a vitorlások között. A közel kilométernyi távolság azonban elég volt ahhoz, hogy szabad szemmel már csak a hajókon mozgolódó emberalakokat lássák.
– Igen, át kell állni. Nem véletlenül horgonyoznak egy kupacon. Megtalálták a süllőket – bó-logatott társa.
– Szedelőzködjünk, aztán induljunk is. Felesleges itt úsztatnunk a küszöket.
Tíz perc elteltével közel értek a hajókhoz. Akár valami Armada – nézett előre a szemüveges, de aztán észrevett valami mást is. Az egyik vitorlásra éppen akkor húztak fel egy hatalmas ha-lat; begörbített farkát, hosszú testét innét már tökéletesen láthatta.

– Te, ezek harcsát fognak!
Társa hirtelenjében felhagyott az evezéssel, és előre fordult. A vitorlásokon azonban nem lá-tott mást, csak a hajósokat, de mintha ott, azon a hajón borzasztóan görbülne egy horgászbot…
– Harcsákat? Talán láttad?
– Láttam. Nem is akár mekkorát fogtak a jobbszélső hajóról, amikor odanéztem. Csak az a baj – igazgatta meg szemüvegét a vékonydongájú –, hogy nekünk nincs ehhez való szerelésünk és csalink.
A kövérebb fickó azonban megörült.
– Dehogynem – túrt bele hátizsákjába –, én készültem minden eshetőségre. – Idenézz – vett elő egy kis dobozt, amelyben fényes és rozsdásabb támolygó kanalak voltak rendezetlen össze-visszaságban –, van itt csali!
Néhány perc múlva már a vitorlások közelében voltak. Az egyik hajóra ismét egy hatalmas harcsát húztak fel – nem akart vége szakadni –, az evezős oda irányította a ladikot.
A kis köpcös felállt, és átszólt a hajóra, ahol Bohumil éppen a soros harcsát tuszkolta a ka-binba.
Kezében tartotta a hirtelenjében átszerelt süllőző botját, amin már egy nagy, ezüstszínű tá-molygó kanál billegett.
– Fiatalember, mire ugrik így most a harcsa?
Bohumil felnézett, és kis híján elkapta a nevetés. Szürreális volt, ahogy a nagy szarukeretes szemüvegű emberke ott kíváncsiskodott egy teljesen alkalmatlan felszereléssel a kezében.
– Arra nehezen – válaszolt tömören, kézbe véve a saját botját. Kétszer meglóbálta feléjük az ólmos horgot, és csak ennyit mondott:
– Most csak ezt respektálják…
A csónakosok kissé odébb álltak, nyilvánvalóan rossz helyre, de ez senkit sem zavart. Min-denki a saját dolgával, a saját pozíciójával volt elfoglalva. Kissé később a harcsát részben fogy-ni, részben pedig szétugrani látszottak, de azért még akadt egy-egy kisebb példány a horgokra. A horgokra, amiket nagy szorgalommal mérgeztek meg közösen, egy különös ösztön és vágy együttes hatásaként – kollektíve…
Vadászék hagyták el először a helyszínt. Egyszerűen több hal nem fért a hajójukra.
– Nem kockáztatunk. Egyenesen kinavigálunk a fenyvesi part nádasába. Az sem biztos, hogy a partig ki tudunk menni, akkora lett a merülésünk…
Csuha Vadász tenyerébe csapott. Izzadtak voltak, tetőtől-talpig nyálkásak és véresek, de tud-ták, a neheze még csak most kezdődik. Partra kell vinni a halakat, el kell szállítani, feldolgoz-ni…
– Eddig szórakoztunk – mondta Vadász, és teljes gázt adott a kis farmotornak. – A munka most jön. Hívd fel az asszonyt, hogy izzítsa a Transportert, ha partot érünk, akkor pontos utca-címet is tudunk majd adni. És ne felejtse el betenni a két nagy szüretelő kádat. Éppen elég lesz a hajót kitakarítani…

Vadász asztalra tette a második fröccsös poharat is, és elégedetten mosolygott a többiekre. Köpcös Peti újabb kört kért, Halásszy pedig összehúzta magát a széken, amennyire csak tudta. Arra gondolt, talán témát kellene váltani most, ebben a rövid kis szünetben, ami az emlékidézést követte. Elterelni a szót a harcsákról, a gereblyézésről, a ropogós ezer forintosokról, amelyekké azok a harcsák alakultak. De felesleges volt az igyekezete, mert Vadász felállt, az órájára nézett, és viharos gyorsasággal elbúcsúzott az asztaltársaságtól. Mennie kellett, mert hozták a sört a Vanília bárba, és különben is, dolgozni kell, a tereferéből nem élünk meg – mondta búcsúzóul.
Halásszy is felállt, de Köpcös Peti marasztalta.
– Még egy fröccsöt azért igyunk meg, Vilmoskám – és mosolyogva rákacsintott.
Meleg van, fülledt nyár, a zivatar is elvonult, csak a hordalék maradt itt – összegzett Halásszy, és kényszeredett mosollyal a szála szélében a hideg pohárhoz nyúlt. És arra gondolt, vajon még mit mérgezhet meg az ember a vízen és a horgokon kívül.
Már csak a halak maradtak…