Pál Józsi: A ZABFÜLŰ
Március végi, hideg napon kezdtem meg a halőri szolgálatot a kovácsszénájai tavon. Az első napokban már tapasztaltam, hogy ez az állás a nyugalom szigete, de maga a tó és környéke is az: domboktól ölelt kis ékszerdoboz. Az idelátogató horgászok tekintete nyugalmat és jó kedvet sugároz. Egy langyos tavaszi délelőtt a halőrház mögül műanyag vödör zaja zavarta meg a porban játszadozó verébcsapatot és a lelkem nyugalmát is.
Majd kisvártatva megláttam a zaj okozóját: Egy kopaszra nyírt kisfiú nézett rám megszeppent arccal.
– Csókolom – köszönt kissé félve.
– Maga az új halőr?
– Igen. Engem Józsinak hívnak és téged?
– András vagyok, de mindenki csak Zabfülűnek hív.
– Józsi bácsi! Megengedi, hogy kishalat fogjak anyukámnak?
– Egyedül akarsz horgászni? Kérdeztem kissé hivatalosan.
– Az anyukámnak szeretnék halat fogni…
– Azt kérdeztem, hogy…
A kérdést már nem tudtam befejezni, mert a kisgyerek, szipogásba kezdett.
– Ne sírjál, ülj le ide a székre és beszélgessünk – kértem és megsimogattam a feje búbját.
– Na, Zabfülű! Először is engem ne bácsizzál. Másodszor milyen halat akarsz fogni?-
– Szeretnék fogni bodorkát, snecit és dévért mert a nővéreim is szeretik.
– Hány éves vagy?
– Tíz.
– Hány testvéred van?
– Egy bátyám van és két nővérem.
– Apukádat hogy hívják?
A kisfiú lehajtotta a fejét, és elcsukló hangon súgta felém: az apu nemrég meghalt.
Anyukánk nevel bennünket. Zavaromban a „bocs, nagyon sajnálom” mondatot súgtam feléje. Zabfülű kis idő multával visszatért az előző kérdéséhez: – szóval a horgászat…
– Nézd, van egy javaslatom: összeszeded a szemetet a parkolóban, elgereblyézed a vakondtúrást a fűnyíró előtt és horgászhatsz. – Oké?
– Oké! Kiáltotta és már szaladt is a parkolóba.
Így telt-múlt az idő.
Egyik nap így szóltam hozzá: Na, Zabfülű! Mivel becsületesen dolgoztál ezért ajándékot, kapsz tőlem. És átadtam neki egy horgászbotot orsóval.
– Ezt az én iker fiaim küldik, használd egészséggel.
– Az én ajándékom, pedig ott van a vízben kikötve.
– Józsi bácsi! De hisz’ ez egy 4 kiló körüli ponty!
Na, volt is öröm, futott egészen hazáig.
Az oly gyönyörűen zöldellő nyárfák sárguló levelei búsan hullnak alá a napégette fűre, jelezvén, hogy elszállt a nyár. Lassan a tókörül is alábbhagy a vidám gyerekzsivaj, kacagás és a jó kedv. A Zabfülű már három napja nem jött, pedig még csak augusztus vége van, iskola még nincs. Morfondírozok magamban, mikor egyszer csak megjelenik az anyjával.
– Már nem bírtam vele – panaszkodik a mamája – mondtam az Andrisnak, hogy vége van a horgászatnak, kezdődik az iskola, de mindig sír, hogy a Józsi bácsihoz akar menni, már a horgászat sem érdekli, csak, hogy itt lehessen. A nagybátyja is üzent neki, hogy menjen hozzájuk egy hétre, kap egy biciklit és egy Nintendót is. Nem érdekli csak a Józsi bácsi, kell neki.
– Mondja, hol rontotta el ezt a gyereket?- Kérdezte az anyja szemrehányóan.
Eközben a Zabfülű mellém jött megfogta a kezem, és azt mondta: – Azt szeretném, ha a Józsi bácsi lenne az apukám -.
Az anyja zavartan nevetett és leteremtette: – beszélsz már zöldeket! Búcsúzz el a Józsi bácsitól és gyere!-
De ő csak nézett rám őszinte szeretettel.
– Menjél, ha menned kell, jövőre majd találkozunk – súgtam feléje és megsimogattam az arcát.
– De, én szeretem a Józsi bácsit, és azt akarom, hogy…
– Na, most már elég! Förmedt rá az anyja, megragadta a kezét és elhúzta tőlem.
A Zabfülű vissza-visszafordult, integetett és ugyanazzal a kezével törölgette könnyeit maszatos arcáról.
Én, mint egy szobor álltam a halőrház előtt és nyeltem a könnyeimet, mert ügye egy halőr nem sírhat. Ez a beosztás nem enged könnyeket. De… a követ is legyőzi a víz! Nem?
Amint néztem utánuk fülembe csengett az anya kérdése: „hol rontotta el ezt a gyereket „?
Miért? Elrontottam volna valamit?
Semmi mást nem kapott tőlem, mint lehetőséget az önfeledt játékra.
Ez a kisgyerek itt a halőrháznál találta meg a boldogságot, amire jó szívvel fog emlékezni.
Ülök a csónak kikötőben és nézem a fodrozódó vizet, mely egy élettelen kishalat ringat meghitt nyugodtsággal.
A kérdés kézenfekvő: meddig tart az élet s a boldogság?
A víz is olyan, mint a földi lét: életet ad, felnevel, és ha itt az idő sírhelyül is szolgál.
A vízparton csak magam vagyok, érzem, hogy valami nagyon hiányzik.
Eszembe jut Mill bölcsessége: „kérdezd meg magadat, boldog vagy-e, és már is nem vagy az”.