Február közepén megbetegedett a tél.
Azon az estén hazafelé sétálva Halásszy arcát szinte melengette a dél felől támadó szél. A légmozgásnak azonban nem volt illata, mint tavasszal szokott; nem hozta a berek kissé kesernyés tőzegillatát. Halásszy azonban úgy érezte: a tél most megroggyan, halálos sebet kap, és hamarosan belefullad abba a lucskos, sáros dágványba, amit a közeledő tavasz küld hírnökül.
A Balaton általában karácsony és szilveszter között szokott befagyni, később már ritkán és nem tartósan. Az utóbbi két évtizedben azonban több olyan tél is volt, hogy egyáltalán nem fagyott be. Halásszy mindennek nem örült, mert a jégpáncél sok mindentől – és mindenkitől – megvédi a telelő halállományt, és persze a tartósan mély mínuszok sterilizáló hatására a földeken, gyümölcsösökben is nagy szükség van. Most azonban már nyomasztotta az éppen két hónapja tartó fagyos időszak, a tó hátán feszülő, göröngyös jégpáncél, mert a lélek már tavaszra, enyhülésre, és nem utolsósorban egy kis horgászatra áhítozott.
Így aztán Halásszy kifejezetten kárörvendően szólt félhangosan a télhez azon az estén (tehette, mert tudta: rajta kívül ilyenkor, estefelé legfeljebb néhány róka kóricálhat a szigeten, senki sem hallja, azaz senki sem gondolja, hogy – megőrült):
– Na, vén betyár, hiába kötöd a gatyád, hamarosan bevégzed. Már kapod a kenetet!
S valóban: három napig fújt a déli szél, repkedtek a plusz fokok, s a negyedik nap reggelén akkorát durrant a kikötő előtti jég, hogy Halásszy tényleg gatyában szaladt ki a tanya elé, mert azt hitte, valaki petárdát dobott el a túlsó mólón. De nem látott mást, csak azt, hogy a jég hátán víz van, s közelebb érve már azt is látta, hogy a jég bizony haldoklik. Széle elvált a parttól, ráadásul gyertyásodni kezdett, ami jég esetében az enyészet első jele.
Ötödnapra leállt a déli szél. Csend lett. Szinte nyomasztó csendesség volt egész délelőtt. Halásszy kora délután Lista Pistával éppen a csónakkikötő előtt beszélgetett, amikor nyugat felől hirtelen erős és hűvös szél támadt. Aztán néhány perc múlva recsegve-ropogva megindult előttük a tó. A jégtömeg lassan, de feltartóztathatatlanul lódult kelet felé. És vitt mindent magával. A csónakkikötő bejárói percek alatt lettek semmivé, hatalmas köveket forgatott maga előtt a partra nyomuló jég úgy, mintha csak játékkockákat rakosgatna egy kisgyerek.
Az egész talán öt percig tartott. Ilyen hangokat Halásszy még sosem hallott, és ahogy nézte a mozgó jég hihetetlen erejét, el is feledkezett arról, hogy a csónakkikötője is éppen most válik semmivé. A még meglehetősen vastag jég közel két métert kúszott a partra, tolva maga előtt mindent. Mikor megszűnt a jelenség, Halásszy összenézett Pistával, és csak ennyit mondott:
– Ilyen jégzajlást sem láttam még!
– Most se, mert ez nem is az volt – válaszolta közönyösen Pista. – A zajlás csak eztán jön, ha majd annyira szétrepedezik a most még egybefüggő jégtakaró, hogy a hullámzás kisebb darabokra tudja törni. Na, ez majd befejezi itt a rendrakást, ha olyan szelet kapunk…
Az olyan szél ebben az esetben part felé fújó szelet jelent, ami a sziget helyzetét tekintve nyugatról és északról érkezvén tud galibát okozni. Szerencsére február végén, amikor tényleg zajlott a Balaton, éppen dél-délkeleti szél fújt, azaz az északi part kapta a sodródó jégtáblákat. De ez már nem vigasztalta a szigeti horgászokat: csónakkikötőjük gyakorlatilag a „vízig” rombolódott.
Nyár elején egyik napról a másikra fogytak el a pontyok a kikötőből. Halásszy mindennek előjelét már napokkal előbb érzékelte, mert a korábbi, rövid délutáni horgászatok alatt szokványos négy-öt pontykapás két délután is nullára, azaz a nagy semmire redukálódott. Aztán Lekvár Laci, a tanya- és egyben helyszomszéd is eltűnt mellőle, nem csak a pontyok.
– Kint horgászik a móló végén. Ma reggel is fogott két szép nyurgát – ecsetelte Pergettyűs Tomi, aki – szintén nyugdíjasként – képben volt a szigeti horgászeseményekkel, szemben Halásszyval, aki néha csak késő délután ért haza a munkából.
– Mekkorákat? – kérdezte Halásszy úgy, mintha ennek a kérdésnek lenne valami célszerűsége vagy fontossága az ő szabadidejére való tekintettel.
– Négy-öt kiló között volt mind a kettő. De miután megfogta őket, történt egy kis jégzajlás a móló végén…
Halásszy úgy nézett Pergettyűs Tomira, mint a gyújtogató a vizes szalmára.
– Jégzajlás? Júniusban?
– Igen. Lekvár alatt megindult a stég bejáró pallója. Éppúgy, mint február végén a néhai kikötőnkben…
Pergettyűs Tomi ezután részletesen elmesélte, miféle jégzajlás is történt a móló végén.
– Lekvár minden bizonnyal félrelépett. Elbillent alatta a bejáró palló, aminek következtében bezuhant a kövek közé – simogatta meg bozontos szakállát. – Az oldalára esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem volt nála sem pecabot, sem más egyéb törékeny holmi. Viszont a bal oldalát és a bordáit rendesen fájlalja. Olyannyira, hogy nemrég hazautazott Kaposvárra. Holnap elmegy valami orvoshoz…
Halásszy elmosolyodott, pedig illetlenség volt nevetni Lekvár Laci félrelépésén, de ez esetben nem is azon derült. Pergettyűs szava-járása késztette mosolyra. Valami orvoshoz… Nem a háziorvoshoz, vagy a balesetire, hanem valami orvoshoz. Ez úgy hangzott, mint egykoron a dombóvári Pali bácsi mondása, amikor kifogta az első angolnát a Balatonból, amihez hasonlót korábban még sosem látott: uraim fogtam valamit, ami se nem hal, se nem vízisikló!
– Akkor alaposan helyben hagyta a mólóvég – sajnálkozott Halásszy. – Mondtam én már a Nagy Barna bácsinak is, hogy csak óvatosan járkáljon ki oda, mert előbb-utóbb bezuhan a kövek közé. Na, őt aztán legfeljebb a József Attila darushajó emelné ki onnét! Emlékszel, amikor a biciklijével eldőlt a mólón?
– Emlékszem.
– Azt hittem, meghalt az öreg. Míg odafutottam a botom mellől, meg sem mozdult, csak feküdt arccal lefelé a kövek között. Egyik keze ernyedten lógott a vízbe…
– Szerencsésen megúszta. Igaz, puhára esett.
Kétségtelen, Nagy Barna bácsi 160 centiméteres magasságához 140 kiló társul, így nála elmondható, hogy esés estén megfelelően ki van párnázva ahhoz, hogy nagyobb baja ne legyen. Ettől függetlenül gyakran tett akrobatikus mozdulatokat egy-két pontykapás kedvéért, több szempontból is. Részben a móló végére való kijutás már eleve felért számára egy cirkuszi mutatvánnyal – biciklivel tolta ki horgászfelszereléseit a göröngyös mólóháton –, másrészt pedig a stégre való feljutása és az ott történő mozgása minden bizonnyal nehezen utánozható lett volna még Benny Hillnek is…
– Viszont – fűzte tovább Halásszy – ez a jégzajlás akkor csak személyi sérüléssel járt, szemben a februárival, ahol az anyagi kár volt jelentős…
Lekvár nyár végére aztán szépen felgyógyult, és állítólag nem valami orvos, hanem valami csontkovács tette rendbe. Igaz, többet nem ment a móló végére pontyozni. Elhorgászgatott Halásszy mellett, ahol ugyan halat csak ritkán fogott, de kevésbé volt kitéve balesetnek. S valljuk be, ez sem egy utolsó szempont. Különösképpen, ha megöregszik a horgász, és még mindig azt hiszi, hogy éppúgy ugrálhat a köveken, mint húsz évvel korábban.
A minap Laja bácsi sérült meg a csónak kivételekor. Térde nekinyomódott a sólya betonoldalának, de szerencsére enyhe zúzódáson kívül nem esett nagyobb baja. Amikor a következő nap bicegve a szigeten találkozott Halásszyval, aki megkérdezte tőle, mi történt, csupán ennyit válaszolt:
– Semmi különös. Csak történt tegnap egy kis jégzajlás a kikötőnknél!
– 2018 –
