Tavaly tavasszal villám csapott az öreg fűzbe, aki évekkel ezelőtt fejébe vette, hogy neki nem árthat az idő. Tisztességgel állta a szeleket, minél erősebben rohamozták, annál bátrabban magasodott. Pedig száműzöttként telt az utóbbi húsz éve, elhaltak mellőle a jegenyék, a gyepes út is megváltozott. Nem volt ínyére a változás, értette a jegenyék suhogását, maga is rájuk hangolódott sárgás vesszeivel a földig hajolva. A partba is harapott az idő, bejáró készült a ladikoknak, ő meg ott maradt récefelvigyázónak. Néhány éve megszaporodtak a récék, főként a tőkések, akik összeszűrték a levet a házi kacsákkal. A faluban még szokás volt kacsát tartani, legalábbis ott, ahol a kert végében lejáró volt a tóhoz. A kacsák letotyogtak, az alsó sziget védelme alatt bejárták a part menti sást, ha kedvük támadt bebújtak a víz fölé boruló fűz ágai alá. Időnként megjelent néhány zöldessárga csőrű, fémesen csillogó zöld fejű gácsér, akiknek bejárásuk volt a lombok alá.
Május elején ritka az ilyen vihar, valami történhetett odafenn a villannyal teli felhők között, mert nemcsak mennydörgéssel, de tűzzel is érkezett. Valami bűne lehetett a fűznek, talán gonosz bujkált benne, manapság nem lehet az ilyesmit tudni. Régen nem volt apelláta, mindenki tudta, hogy a villámcsapás Isten haragjának figyelmeztető megnyilvánulása. Amire megvolt a kiengesztelő tett és magyarázat, igaz, ez általában a házba vágó villámra volt értendő. A villám tudta a dolgát, oda sistergett, ahol pénteken mostak, kenyeret sütöttek, nagypénteken káromkodtak, vagy, ne adjʼ isten, Szűz Máriát szidalmazták. A villám okozta tüzet csak tejjel (aludttejjel, pénteken fejt tejjel, bivaly vagy fekete tehén tejével) lehetett eloltani, az eresz alá meg virágvasárnapi szentelt barkát, húsvéti szentelt sonka csontját kellett tűzni.
Nem tudom, mi vétke lehetett a fűznek, én negyven éve ismerem, már akkor is itt állt, nem törődve a múló idővel. Ami lehet, hogy nem helyénvaló, mert mindenkinek van felelőssége önmagáért, a fűznek is. Okmányait kibontotta a tűz, jól látni korát az évgyűrűkön.
Május van megint, friss leheletű szelek járnak, hajtogatják az új nádat, próbálgatják a hullámokat. Egymásnak dőlünk a vén fűzzel, nézem a partnak szaladó hullámokat. Évezredes játék, keretet a csend ad hozzá. Már barnul, mohásodik a villám vágta seb, az ép oldalán vékony ágacska próbálja magát. A remény zöldje. Amiről valahol azt olvastam, hogy olyan madárka, aki már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég. Meg azt is, hogy a remény az egyetlen csaló, akit becsülni lehet. Erről jut eszembe egy régi történet itt, a sebzett fűzfa aljában. Lakott a faluban egy öregember, gyöngyvirágos Pista bácsinak hívták, aki legénykorában summás volt, később felvitte az isten a dolgát, bakter lett belőle. Az apátságnak voltak arrafelé földjei meg egy régi kastélya, ott dolgozott a falubeliekkel együtt. Sovány kenyér volt az apátsági bér, a szűkös mindennapok miatt járt el orvhalászni.
A télen learatott nád nagy kévékben állt a parton, nem volt keletje, a balatoni nád már akkoriban sem volt igazán tetőnek való. Az egyik már bomló köteg alá rejtette el a háromágú szigonyt meg azt a hosszú póznát, amire a szigonyt illesztette. Azokban az években – 1920 körül járunk – a halak társadalmában a középosztályt képviselő ponty volt a legtöbb üldözésnek kitéve. A ponty az év legszebb szakában, a minden élőlényt mámorba ejtő májusban kezdi meg ívását. Lusta vérmérsékletét csak a melegen tűző napsugár, a teljes pompájában díszlő természet, az enyhe meleg víz tudja csak pezsgésbe hozni. Ez a tulajdonság azután sok veszedelmet zúdít rájuk, mert a szélvízen bőven kínálkozó zsákmány seregestől csábítja az orvhalászokat.
Egy szép májusi napon, midőn a Balaton fényes tükrét csak a rá-rácsapó sirályok és fickándozó kishalak borzolják fel, a part menti községekben futótűzként terjedt el a hír, hogy fürdik a ponty! Ilyenkor előkerült biztos rejtekéből a szakállas szigony, a kemenceháló, tapogatóvá lép elő a csibékről a borító. Alkalmi eszköznek megteszi még a vasvilla, sőt a bunkósbot is. Az est beálltával a part menti sekély vízben minden szerszám működésben áll. Pista bátyámnak még a hangja is megszínesedett, amikor a régi emlék megbizsergette.
– Nem voltam egyedül, voltak más bátrabbak, akik a félreeső részeken nappal is egyedül ólálkodtak, a zsákmányszerzés vágya vakmerővé teszi az embert.
Pedig volt félnivaló, a csendőr akkoriban előbb ütött, később kérdezett. Nappal az üldöző elől kitért az orvhalász, de éjjel tartott a meglepetéstől, azért még a más kompániába tartozó orvhalásszal szemben is bizalmatlan volt, amíg fel nem ismerte a fajtáját, kitért előle. Ha a part felől csendőr képében veszély közeledett, a meglepett kompánia mind a mély víz felé menekült, átgázolt még a nyakig érő vízen is, mert tudta, hogy a csendőrnek nincs kedve cakkom-pakkostól utánuk úszni. Ha csónakon jött az üldöző, a part felé menekültek, mert míg a csónakos kiköt, árkon-bokron túl vannak.
Volt a faluban egy szemrevaló leány, Róza, aki Erdélyből került ide, akkoriban jöttek-mentek a népek, sok volt a bizonytalanság. Járt velünk az apátság szőlejébe kapálni meg takarítani a kastélyba. Mesélt nekem az ottani patakokról meg a fogott pisztrángokról, amiket kukoricadarásan sütöttek meg arany krumplival és muzsdéjjal. Nem láttam még pisztrángot, a muzsdéjról sem tudtam, hogy eszik vagy isszák, de hagytam beszélni a lányt, mert még az is jól állt neki, ahogy egyszerre akart elmondani mindent.
Az apátsági pincének oszlopos tornáca volt, onnan szokta nézni az apát úr, hogy rendben megy a munka, meg ott adtak előtte enni is nekünk egy nagy kondérból. Délben hatan szorongtunk a kondér körül, mindenki a saját kanalával szedett magának. Olyanok voltunk, mint a kutyák, morogtunk, ha a másik gyorsabban szedett. Szégyelltem, ahogy ettünk, mondtam is a leánynak, hogy egyik este elviszem a Balaton-partra, főzök neki halászlevet, abból annyit ehet, amennyi csak jólesik neki. Hitte is, meg nem is.
– Férfiember nem főz mifelénk, tán még kötényt is köt maga elé? – nevetett rajtam.
– Sok furfangja van a halászléfőzésnek, asszonynépnek egyáltalán nem való, estére megmutatom magának, miből és hogyan készül.
Csalfaságnak gondolta az esti sétát, de amikor megbontottam a nádkévét, kihúztam a póznát meg a szigonyt, megijedt.
– Jaj, Istenem, tilalmas dolog ez, István, nem kérek én a halászlevéből! Meg aztán milyen dolog szerelmes halakat leöldösni!
– A szerelem már csak ilyen, van halálos, van sírig tartó, van átmeneti, van viszonzott, van be nem teljesedett.
De most jó lenne csendben lenni, mert csobog már a ponty, ha maga sokat istenkedik, üres lesz a bográcsunk!
Akkor este olyan halászlevet főztem, amihez hasonlót még sohasem. Elsőre megszúrtam a pontyot, kétkilósforma aranypikkelyeset, megpucoltam, felszeltem a nagykövön, aztán alágyújtottam. Megkorhadt szőlőkaró lett a tűzrevaló, hamari forrása volt, félóra alatt elkészültem a halászlével.
Kétszer is ettünk belőle. Róza megbékült a szigonyozással, hazafelé már úgy mentünk, mintha régi szeretők volnánk. Néhány nap múlva megint mentünk halászni, de nem lett belőle semmi, mert Róza a kévékből kis rejtekhelyet csinált a füzek árnyékában. Oda húzódtunk be szerelmeskedni. Nagy szenvedély támadt bennem, munka közben sem bírtam magammal. Kapáláskor, kötözéskor, kacsoláskor mindig a közelébe sündörögtem, szagolgattam a bőrét, ahol hozzá érhettem. Májusi gyöngyvirág illata volt, pedig benn voltunk már a nyárban.
A templomban a tótvázsonyi plébános, aki kéthetente járt hozzánk misézni, mesélte, hogy a gyöngyvirág harangjai valójában Szűz Mária könnyei, miket Krisztus megfeszítésénél ejtett, átváltoztak a gyöngyvirág kis fehér harangjaivá. A sekrestyés, aki ugyancsak művelt ember volt, azt mondta, hogy a gyöngyvirágok igazából Éva szomorú könnyei, miután Ádámmal távozniuk kellett a Paradicsomból. Én meg az apámtól tudom, aki erdőkerülő volt, hogy a csalogány addig nem tért vissza az erdőbe, amíg a gyöngyvirág ki nem nyílt. Szép történetek ezek, hittem is, meg nem is, de lehetett bennük igazság, mert én is meg voltam bódulva Rózától meg az illatától.
Októberben nagy vadászat volt az apátság erdeiben, illusztris vendégek jöttek, köztük a szombathelyi vasúti főigazgató, akinek én lettem a kísérője. Hatdioptriás, vastag szemüveget hordott, tartottam is tőle, hogy nem szarvast, hanem hajtót fog lőni, ezért mindig mögötte maradtam. Tudtam, hogy a Baglyason jár egy hatalmas bika, hangjától zengett az erdő, a rivális bikák tartottak tőle. A dombján többször meglestem, egész hárem szaladgált körülötte. Oda vittem fel a főigazgatót, akinek bepárásodott a szeme a látványtól. Száz méterre lehettünk, amikor a bika megmutatta magát, a főigazgató meg egyből tüdőn lőtte. Este ő volt a nap hőse, a teríték mellett állva a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
– Megürül a bakterállás a faluban, mit szólnál hozzá, fiam?
– Megköszönném, főigazgató úr – mondtam nagy zavaromban.
Két nap múlva már a vasút híve voltam, egyenruhában szaladtam tekerni a sorompót, járni a síneket, meg belakni a bakterházat. Egy éjszaka kimeszeltem, kerítettem bele ágyat, aztán hívtam Rózát megtekintésre. Az asztalra tettem a piros „palacsintasütőt”, amivel megtiszteltem a vonatokat.
– Egész lakályos ahhoz képest, hogy férfi lakja – aztán már sorolta, mi minden kéne, hogy ne csak bakterház, de otthon is legyen belőle.
Lassan berendezkedtünk, néhány nap múlva bejelentkeztünk az apát úrnál, hogy összeházasodnánk. Az apát levelet adott át Rózának, a feketelaki bíró írta, hogy beteg lett az édesanyja, siessen, ha még látni akarja.
– Visszajövök, István – mondta a peronon, és könnyes volt a szeme.
De nem jött, nem is üzent. Én meg csak vártam rá, a szigonyt is félreraktam. Évek teltek el, a harmadikban teleültettem a kertet gyöngyvirággal. Virágzáskor előtűnik köztük egy kifakult fénykép egy gyönyörű lányról, akit alig ismertem.
2014
