A kacagó harcsa
Keserves nap lett, pedig szépen indult. Tiszta fénnyel ébredt az égbolt, és a hajnali vörös sugárzásban finom pára lebegett az augusztusi folyó felett. Szeretek horgászni a kövezéseken. Igaz, sokszor elakadok, de a szeszélyesen szórt kőtömbök mögött szép halak élnek. Ha meg horogra akadtak, fárasztás közben nincs már gond velük. Szánkázhatnak a zsinór végén a másik partig… Öregszem. Fiatalabb koromban, mint a zerge, könnyedén ugráltam lefelé a meredeken. Mostanában többször megcsúszom, és nehezebben nyerem vissza egyensúlyomat. Öregszik a labyrinth is a koponyámban.
No, és ez a mai nap… Egy kő kimozdult alattam, és nagyot estem. Nagyon nagyot. Elszabadult bukfenceimmel kőlavinát zúdítottam a folyóba. Csak az orrom sérült, termetes jószág, szegény. Szép harántkarcolás díszítette, amiből csendesen csöpögött a vér. Leszakadt a hátizsákom, összetört benne az ivóvizes üveg. Elrepültek a botok is, de csak a kishalazó repedt ketté…
Fent a meredek szegélyén két gyerek nézett. Először megriadtak, de látván, hogy nem esett komolyabb bajom, nevetni kezdtek. Az erősek, a fiatalok diadalmas nevetésével…
Úgy vagyok én azzal a martfűi gyárral, mint az öregedő ember hajdani szerelmével: a megsokasodott évek függönye mögül egyszerűen, tisztán, őszintén szeretem. Mert az a gyár annak idején elfogadott. Édes gyermekének fogadott el, amikor senkinek se kellettem, amikor mindenütt felesleges voltam, amikor másutt vétek nélkül is elítéltek.
Cserében fociznom kellett. Fociztam. Nem jól, olyan középszerűen. Amennyi telt tőlem. Megértették. Tudták, hogy ennyit tudok, csak ennyit. De amit tudok, azt jó szívvel, hálásan adom. Ősz végén még elsők voltunk NB III-as csoportunkban. Magasan elsők. Vezettünk talán hat ponttal is…
Az új igazgató újévkor érkezett. És rendet akart, szigorú rendet. Átszervezte az osztályokat. Innen elvett, oda adott. A szalagok mellett a műhelyekben csendesen röhögtek az emberek. Az irodák feszült idegességét röhögték. Nekik csak dolgozniok kellett, mert azt a munkát nem fenyegette átszervezés.
A szigort megérezte a futballcsapat is.
– A cipő minősége legyen a reklám! – dörögte az igazgató. – Másra nincs szükségünk. Focizzanak a fiúk kedvtelésből!
Az intéző csendes védekezése semmit se ért. Visszavonták a kedvezményeket.
A csapat megkókadt lelkesedését Szöges, a balszélső (a becenevet a lányok iránti fokozott érdeklődése miatt kapta) határozta meg az öltözőben a tavaszi első bajnoki mérkőzés előtt.
– Fiúk – mondta hangosan -, bejelentem, hogy ezentúl én csak kedvtelésből játszom!
Mindenki értette, mindenki rábólintott, még Domnule is, a székely fiú, akit a háború söpört ki Erdélyből, és aki munkájában, emberi kapcsolataiban a becsületesség, a tisztesség példaképe volt.
Hát fociztak. Kedvtelésből. És kikaptunk sorozatban. Én szégyelltem magam, mintha sztrájktörő lennék, mert hálát éreztem a gyár iránt, és a mérkőzéseken megtettem minden tőlem telhetőt. Ez, persze, kevés volt. A fiúk nem haragudtak. Megértették lótás-futasom. A közönség kezdetben bosszankodott. Aztán fütyült. Aztán nevetett, és szurkolt a csapatnak, hogy nyerje meg a csatát az igazgatóval szemben.
Áprilisban kezdtem el horgászni. Először csak Domnule jött velem. Aztán Puli is. Aztán Kuksi is. Aztán az egész csapat. Érdekes kép volt: egy futballcsapat horgászbottal a kezében a Tisza-parton. Az utolsó mérkőzést Békésben játszottuk. De akkor már nem jött az intéző, nem jött az edző, és elmaradt a fapadokkal felszerelt teherautó is. Vicinálison bumliztunk a mérkőzés színhelyére.
A kezdés előtt az öltözőben gondolkodó csend élt. Aztán felemelkedett Domnule:
– Azért most megmutathatnánk neki…
Tudtuk, hogy az igazgatóra gondol.
Megmutattuk. Egy ötöst rúgtunk.
Az állomáson az intéző várt bennünket. Szöges vidám mosollyal húzott el mellette, pedig szerettük az öreget. Az ajtóból szólt vissza:
– Csak el akartuk mesélni, Vasi bácsi, hogy nem felejtettünk el még futballozni…
A hivatalos évadzáró elmaradt. Először a sportkör életében. De mi le akartuk zárni az évet. Valaki kitalálta, hogy rendezzünk horgászversenyt. Díjak nélkül. És a fogott halakból legyen a vacsora. Puli majd megfőzi. Kint a Tisza-parton. Bor meg terem Földváron elég…
Azon a héten valamennyien a versenyre készültünk. Zavaros és nagy volt a folyó, így gilisztát gyűjtöttünk, meg lóbogarat. Néhányan kérészt is szedtek.
Vasárnap hajnalban kezdtük. A többség partról, néhányan csónakból kerestük a halakat. Kevés sikerrel. Amikor délután kettőkor összejött a társaság, alig hét kilónyi apróság vergődött a haltartókban. Puli riadtan vakargatta kopaszodó fejebúbját. Aztán elmosolyodott, és elzavart két fiút krumpliért.
– Csinálok én nektek eleget ebből is – mondta, mert végig szakácskodta már az üzem konyháján a 45—46-os éveket, ahol
akkoriban nehezebb kérdéseket is meg kellett oldania.
A mulatság helyéül a túlsó, homokos partot választottuk. Hogy ne zavarjanak. Oda cipeltük a nagy bográcsot és az evőeszközöket. Fát a közeli erdőből gyűjtöttünk. Délután négy körül már ott volt a teljes csapat. Néhány asszony, menyasszony is átjött. Aztán néhány kézilabdás, meg két-három bunyós. Alkonyattájt néhány vezető is, akik megértették a csapatot. Puli egyre több krumplit rakott a bográcsba. Ahogy szaporodtunk…
Csendes tűz lobogott a bogrács alatt, amiben Puli rendezkedett egy hatalmas fakanállal. ízlelgette, fűszerezte a fortyogó ételt, de egy-egy újabb krumplis feltöltés után újra kellett kezdenie az egészet. Ott ültünk valamennyien a tűz körül, az asszonyok férjeik ölében, mert nem volt köztünk az edző, hogy kondícióromlástól féltse a csapatot.
Horgászbotot csak egy öreg mérnök, a tervezés főnöke hozott. Nehéz bot volt, vastag zsinórral. A többnullás horogra testes lóbogarat fűzött, és bevetette a folyóba. Szolgafát szúrt a bot alá, és nyelét erős madzaggal egy cövekhez kötötte.
Meleg, június végi alkonyatot sugárzott az égbolt, tiszta bor csillogott a poharakban, értő mosollyá szelídültek az apró ellentétek, barátok lettünk valamennyien, mert azonos sors kötött bennünket össze, és vállaltuk ezt a sorsot. Aztán Puli elővette a tányérokat. Az osztást az asszonyoknál kezdte. Csendes kuncogás támadt köztük az első falatok után. Azt mondták, hogy ők még halízű krumplipaprikást nem ettek. De nem rossz…
Néhányunknak nem jutott tányér. Vártuk, amíg befejezi valaki a kanalazást, aztán leöblítettük a folyóban és ott folytattuk, ahol az előbbi abbahagyta. Mire besötétedett, jóllakott mindenki.
Félretettük a bográcsot a vaslábakkal együtt, száraz gallyakat dobtunk a parázsra, és elmerülten néztük a lángok felszökő játékát a mélykékké sötétült, hangtalan ég alatt.Később valaki énekelni kezdett. Régi pásztordal úszott a folyó felett, kedvet kaptak a többiek is, tisztán csengett az asszonyok szelíd szopránja. A nóta aztán körbejárt, népdalok keveredtek műdalokkal és kopott slágerekkel, de ez nem zavart senkit se, mert végtelen térré tágult a világ, és csak mi éltünk akkor a csillagok alatt. Domnule is sorra került, de őt nem kísérte senki. Szomorú székely népdal bukdácsolt az éjszakában, néztük a fiút, a csontos, sovány arcon kemény barázdák sokasodtak, csak a szeme égett és a keze markolta keményen a levegőt. Megöleltük, amint befejezte.
Éjfél körül elmaradt az ének, vidám történeteket meséltünk önmagunkról, és senki se szégyellte, ha ő szerepelt esetlen hősként.
Akkor történt.
Puli, a kedves mókamester félrehívott.
– Zage – mondta -, meg kellene tréfálni az öreget… – és a horgászbotjához le-leballagó mérnökre mutatott.
– Hogyan gondolod?
– Felsétálsz a folyó mellett, beúszol és csendben lecsurogva meghúzod a zsinórját, mintha nagy hal lennél…
Mosolyogva bólintottam. Úszónadrágra vetkőzve osontam felfelé a folyó mellett, aztán beereszkedtem a vízbe. A víz langyos volt, mint a nyári éjszaka, és a tűz lobogó fénye vörösre festette az arcokat, mintha indián tábor tanácskozna a folyó partján. Jól látszott a laposan vízbe feszülő zsinór is.
Messze a parttól ragadtam meg a zsinórt, még hallottam, hogy az orsó odakint kerepelni kezd, aztán lebuktam. A „bevágás” ereje odalent ért, nagyot húzott a karomon. De hűen akartam játszani szerepem, kemény rántásokkal válaszoltam.
Csak később tudtam meg, hogy a parton mi történt.
Az öreg mérnök, amint meghallotta az orsó recsegését, felpattant helyéről, és a bothoz rohant. Felkapta a szolgafáról, és hatalmasat rántott rajta. De a zsinór visszabeszélt. Akkor az öreg ordítani kezdett:
– Segítség… ! Segítség… ! Nagy hal… Nagy hal… !
Hajót… Hajót…
Egy erősebb húzás a felszínre emelt, társaimat láttam a parton, ott toporogtak az öreg mellett, csak Puli vigyorgott hangtalanul fent a tábortűznél.
– A tűz! Eltakarjátok a tüzet! Nem látok semmit… Hozzátok már azt az átkozott hajót… – kiabált az öreg, és Domnule elindult a csónakok felé.
Nem bírtam tovább. Elengedtem a zsinórt és hangosan elnevettem magam. A társaság lassan ocsúdott meglepetéséből.
Aztán kitört a kacagás. Nem is kacagás volt, a viharos jókedv sokhangú bömbölése.
Mint győztes hadvezér úsztam ki a partra, és vidáman tűrtem társaim elismerő hátbavágásait. Aztán az öreg mérnökre néztem. Állt a parton, lassan tekerte a zsinórt, és szomorúan vette le a horogról az érintetlen bogarat.
Pirkadatkor befejeztük a mulatságot. Apró csoportokban ballagtunk a lakások felé, de hol itt, hol ott csattant fel a kiáltás: Segítség! Hajót! És gurgulázó nevetés követte.
A tréfát megtudta reggel a gyár is. A gyár is nevetett…
Az öreg mérnök egy hónap múlva leszámolt. Egyesek azt mondták, hogy összeveszett az igazgatóval, mert nem tudta az önkényeskedést elviselni. Mások úgy vélték, hogy megunta az örökös csúfolódást, hogy kacagó harcsát fogott. Mert olyan egyedül volt… És öreg volt… És érzékeny volt…
Keserves nap lett ez a mai. Két gyerek kinevette az öregségem.
Terád gondoltam, öreg mérnököm és nem haragszom erre a két gyerekre. És ha nem vitt el még a túlsó partra az az utolsó hajó, azért a régi csínyért most bocsánatot kérek…
