Szeretem a horgászatot, és a vadászat édestestvérének tartom. Régebben napszámban elültem a Balaton nádasaiban, és fogtam is pár szép pontyot. A legnagyobb majdnem nyolc kiló volt, és ennek kifogása körülbelül egy hat kilós bika izgalmaival ért fel. Mire kiemeltem, folyt rólam a víz, és térdeim szabályosan citeráztak.
De örömmel fogtam a keszegeket, compókat és egyéb kis halakat is, mert az úszó rezdülésére sose lehetett tudni, mi van a horog végén…
És közben a mélyen lélegző Balaton! A nádas élete! A nádirigó motoszkálása, a búvárok, vöcskök kiáltása, távoli vitorlák, távoli hegyek ködbe vesző, párás messzesége. A csónak alatt halkan locsogott a víz, és a hajnal vagy az alkony ragyogását még most is őrzi a szemem.
– Az mind semmi! Nem is horgászat! – mondta egyik barátom.
– Hát mi a horgászat? – kérdeztem mélyen megsértődve.
– A pisztrángozás, ha nem tudnád. Az sport! Jössz-méssz, fáradsz, zúg a hegyi patak, repül a légy, és kosarad telik. Aztán a környék! A havas! Ettél már pisztrángot?
– Nem – vallottam be szégyenkezve.
– Akkor nem is tudod, mi a jó! – És úgy nézett rám, mintha eddig zabszalmán éltem volna.
Azóta haragudtam a pisztrángokra, haragudtam erre a barátomra, és alig vártam, hogy igazi havasi patakot lássak, és pisztrángot fogjak. És a vágy nagy erő! A vágy már majdnem hit. Nem kell erőszak, könyöklés, hangoskodás, pénz – csak vágy, és az ember útjai arra kanyarodnak.
Egyszer csak a havas alatt találtam magam. Kis tanyám előtt úgy susogott a hegyi patak, mint a háromnapos szerető, akit – éreztem – sose lehet megunni. És a zsebemben „tiszteletjegy” van. Furcsa!
Miért nem írták, hogy a „horgászatot a Bisztra patakon szeretetből engedélyezem” -, mert szeretetet láttam annak a szemében, aki adta. Mintha azt mondta volna: „Lépj be, barátom, az én templomomba, úgyis tudom, leveszed a kalapod…”
Hát le is vettem!
Horgászkészségem még nem érkezett meg, így egyelőre csak néző voltam, hiszen nem értem még ezt a mesterséget. De amint láttam: nem ördöngösség a pisztrángozás. Puha dobással olyan helyekre ejtjük a műlegyet vagy a szöcskét, ahol simább a folyás, és a pisztráng vagy ugrik, vagy nem. Barátaim két pisztrángot és egy pénzespért fogtak rövid idő alatt. A pénzespért ők „lepény”-nek hívják, ami sehogy se illik erre a szép halra.
Én közben fényképeztem, és néztem a vidéket. A patak két oldalán csipkés, tornyos sziklák, hellyel-közzel kis rétek, tele mogyoróbokrokkal.
Az egyik mogyoróbokor megrezdül, és tüszős, nagy kalapú alak válik el tőle. Megy a patak felé. Ismerem az embereimet, és pontosan megéreztem, hogy ez az ember nem jár igaz úton.
– Képzelődsz – mondta barátom.
Az ember meghallotta a beszédet. Megtorpant – mintha valamit a földön nézne -, és felénk vette útját.
Elment mellettünk, köszönt. Száz lépésre megállt, cigarettát sodort és visszafordult. Aztán belépett az erdőbe. Jól megnéztem az embert: konok gyűlölet volt a szemében.
A mogyoróbokorban pedig egy remek pisztrángos készség. Rajta a szöcske még vizes… Most bizonyára les valahonnan, és amit kíván nekem, az nincs a bibliában.
Barátom megrökönyödve néz rám, amikor mellette bevetettem a horgot.
– Képzelődésem eredménye – mondom.
És horgászunk most már hármasban tovább. A pisztrángok azonban nem hagyják magukat, és fütyülnek szöcskére, műhalra. Egyik helyen barátom legyére kétszer is ugrik a hal, de nem tudja kifogni. Továbbmegy, és én állok a helyére. A felvágódó halat én is láttam, és pontyhorgász koromból tudom, hogy ahol hal van, azt ki is lehet fogni.
– Ne kísérletezz vele! – tanácsolja barátom. – Egyszer már a horgomról esett le, ez nem kap többet. Én azonban láttam a halat – szép, nagy volt -, és csökönyösködöm. Csak azért is!
Állok a patak felett két szál gerendán, és arra a helyre vetem a horgom újra meg újra. Közben egy termetes asszony áll meg a keskeny híd túlsó végén. Intek neki, hogy csak jöjjön, mert én innét el nem mozdulok.
Tétován elindul, és neki van igaza, mert a hídon magam is alig férek el. A híd közepén formálisan összeölelkezünk, hogy elférjünk, nevetünk, az asszony elmegy, én pedig – tovább ingerlem a pisztrángot.
És a dörgölőzködés, úgy látszik, segített. Villámgyorsan felcsapott a hal, és a következő pillanatban már a horgon fickándozott.
Első pisztrángom!
Nagyobb, mint a többieké. Igen, nagyobb! Van ez 35 centi is… 32 biztosan.
Káposztalevélbe csavarom. Nagyon szép hal. Méregetem. A 28 centiből már igazán nem engedek. És sietek a többiek után, mert olyan a horgásznak a hal, mint az asszonynak a szép ruha: mutogatni kell.
És állunk a pisztrángom „felett”, és örülünk neki. Nagyobb, mint a többieké, és orvhalászkészséggel fogtam. Igaz, a horgot vadászmúltamban kifinomult szememnek köszönhetem.
Alkonyodik. Fehér műlepke van már a horgon, de többet nem fogunk. A hegyormok még láthatók, de a völgyben már sötét van, és esti ágyában sustorogva, tajtékozva rohan a Bisztra a síkság felé, hol learatták már a búzát, és a lomha folyókban tűnődve nézik magukat a csillagok.
Este van. Jó lenne, ha most itt lenne hányaveti barátom. Most már fogtam is pisztrángot, és ettem is. És ne rója fel bűnül senki, fogni: – szép, de enni: jó!
Megjelent a Nimródban, 1943. augusztus 10-én. Később – 1971. április 25-én – a Napló közölte.
Tartalmazzák a Rózsakunyhó (1973), A három uhu (1997), és az Erdély (2006) c. kötetek.
