Egyszál gyertyafény a pince mélyén. Hatalmas bádogtál vizébe ökléket rakok. Lesem őket a félsötétben: fürge, szívós kis halak, csoportba verődnek, úgy kutatják a tál szegélyét, hátha akadna valahol kiút. A patak vizében nefelejcs tövén kergetőztek, sűrű szemű hálóval emeltem ki őket holnapi horgászatok csalihalaként.
Persze, csak ha lehetnek holnapi horgászatok. Mert odakint a tiszta egű vasárnapi alkonyat háborút takar. Embermilliókat elpusztított, kegyetlen háborút, ami a visszaúton már a Tiszánál hömpölyög, és a folyón innen senki se tudja, hogy a másik oldalon mennyi élet maradt, és milyen világ közeledik. Senki!
Lesem az ökléket a félsötétben: egymás mellett köröző fekete vonalak. Rabok.
Tegnapelőtt jöttem haza Budapestről. Péntek volt és D. professzor úr óráján döntöttem így…
Az egyetemen D. professzor úr a Hatalom. A Kegyetlen. A Kiszámíthatatlan, aki a tanév végén ítéletet hirdet. Gyakrabban gyászos, mint örömös ítéletet, aminek következménye, hogy a 180 második évesből harmadévre csak mintegy 60 hallgató maradt.
D. professzor úr órája kilenckor kezdődött. Nem ültünk ötvenen se a padsorokban, a többieket már haza hívta vagy messze riasztotta a háború. A professzor késve érkezett. Felálltunk, hogy üdvözöljük, de nem született meg a szokásos kézlegyintés, ami a leülést engedélyezi. Csak sétált le-fel az előadói asztal mögött, és a pálca, amivel eddig a táblára vázolt szervek vagy kémiai képletek törvényszerűségeit magyarázta, csupán belső feszültségének íveit rajzolta a levegőbe. Hát álltunk.
Később elnézést kért, amikor észrevette. Az előadást szokatlanul csendesen kezdte.
– Kis kollégáim – mondta, mert így szólította a hallgatókat, akár a vizsgákon, akár az óraközi beszélgetéseken -, új fejezetet kell kezdenem. Ebben a hónapban az élő szervezet belső környezetével foglalkozunk…
Füzetek zizegtek a padsorok fölött, a kezekbe ceruza került, hogy le ne késsünk egyetlen mondatot se, mert – háború ide, háború oda – hátha azon az egyetlen mondaton múlik az év végi továbbjutás. A professzor az előadói asztalkán teleírt cetlik között lapozott, aztán a terem magasában levő ablakokon át október szelíd fényeit nézte.
– A belső élettani környezetet azonban manapság alaposan megzavarja a külső környezet. Az emberséget az embertelenség… Idejövet láttam, a Kiskörút fáin három felakasztott embert himbál a szél…
– Én is láttam… Rettenetes volt! – szólalt meg R. Miska a második padban, de a professzor nem vette figyelembe.
– És kis kollégáim, nem tudom, mi lesz… Én megtartom az óráimat, ameddig megtarthatom, ha csak egyetlen hallgató ül is a padsorokban. Katalógust természetesen nem olvasok…
Még akkor este vonatra ültem.
– De jó, hogy itthon vagy! – ölelt meg anyám. – Bármi következik, együtt vagyunk…
Ülök a pince félsötétjében, és a halakat lesem. Abbahagyták már a körkörös kutatást, a reménytelenség lebeg köztük a tál közepén.
Tegnap szétnéztem a faluban. Az emberek arcán félelem ült, vadabbnál vadabb híreket meséltek egymásnak, csak néhány koldusszegény szemében derengett mosoly, mintha tudnák, ha túlélik, nekik csak jobb lehet…
Kiballagtam a főútra is. Félelem szülte népvándorlást láttam: gyűrött férfiak és nők, öregek és fiatalok, kócos, halálosan álmos gyerekek, gyalogosan, szekerek tetején, a tehetősebbek teherautókon vánszorogtak, döcögtek, tülekedtek végtelen sorban nyugat felé a front elől.
Este édesanyám ünnepi asztalt terített, a vacsora mellé telt kancsó bort rakott, és szorongva vártuk, hogy hármunk sorsáról hogyan dönt apám. Felelet helyett kisétáltunk a kapuhoz, a házunk kelet felé tágas rétre néz, kósza felhő takarta a holdat, így riasztóbbak lettek a lila villanások az ég alján, a síkság peremén.
– Az ott a front! – mondta az apám, és hangjában felismertem az első háború négy évig tartó frontszolgálatának átélt rettegéseit. Később, már újra asztal mellett ültünk, tenyerét nézte. Ujjai tövén vaskos kéreg volt, ettől meg is vigasztalódott. Poharat emelt, a bornak mondta:
– Nézzétek, mi másik ember ellen nem vétettünk… Nincs miért futnunk a sorsunk elől…
Édesanyám mosolygott, mert így gondolta ő is, gyűszűnyi bort töltött a poharába, bár azelőtt sohasem ivott.
– Ne féljetek, az Isten megvéd minket! – mondta megnyugodva.
Én is ittam, három vagy négy pohárral, pontosan nem tudom. Bátor lettem, talán részeg is, és nyugodtan végigaludtam az éjszakát. A tálban újból keringőznek a kis halak. Pedig tudhatnák: itt már nincs kiút, a börtön egy darabig börtön marad… Hiszen csak egy-két órával ezelőtt a gyerek-katona halála ne történt volna meg! Ma későn keltem, úgy hét óra körül, tanakodtam, tanulnom nem kell, egyéb házimunka se szorít, a faluból tegnap eleget láttam, újabb felfedező sétát nem teszek, hát leakasztottam a falról a horgászbotokat. Munkálkodásom anyám vette észre. Mint minden vasárnap, misére készült, de megértvén szándékomat, visszatette a szekrénybe az ünnepi ruhát.
– Elmegyek veled… – mondta aztán -, ki tudja, meddig lehetünk együtt…
Rét az országos főút és a faluszegély házai között. Még nem vette észre a háborút: teheneket legeltető gyerekek, rongylabda, fűzvesszőkkel jelölt kapuk. Meggyújtott gizgaz fanyar, sárga füstje. Itt-ott facsoport, a rét ölén patak. Tiszta vizű, álmos folyású. A vízszegélyen végig nefelejcs. A víz sekély, kötésig alig ér, csak ott mélyebb, ahol összeszűkül.
Horgászhelyem aránylag messze van. Öreg, magányos nyírfa állt ott a parton, de néhány évvel ezelőtt egy nyári vihar megbillentette: a tő helyben maradt, a törzs a másik part gátjára feküdt. Azóta hídként használják a mezőket járó emberek. Alatta a patak összeszűkül, mögötte apró tavacskává szélesedik.
Anyámmal sétáltam a megsárgult mezőn. Belém karolt, rövidítenem kellett lépéseimet. Budapestről meséltem, a hallgatók nélküli egyetemről, meg a városról, amely gyilkos indulatokat hordoz a nyugodtnak látszó felszín alatt. Nem kérdezett és nem válaszolt, csak a karja karolt egyre szorosabban.
Először kis halakat vadásztam a nefelejcs tövén. Vörösszárnyúak helyett öklék maradtak a háló ráncai között.
– Ennyi elég lesz az őszre! – mondtam anyámnak, amíg berázogattam őket a haltartó kannába. A horgokra a két legnagyobbat fűztem.
– Szegények! – nézte a barbár műveletet az édesanyám.
Az egyik úszó közvetlenül a fatörzs alatt, a másik a tavacska alsó határán várta a mohóság jelentkezését, de hiába viaskodtak a horgokkal a kis halak, egyetlen rabló se mozdult a mélyben.
Pokrócra ültünk a gáton.
– Az ősz azért most is gyönyörű… – néztem a felhőtlen októberi égre, ahol már nem szikrázott, csak puha fénnyel ragyogott a nap. – Csak ez a háború…
– Igen – bólintott anyám. – Csak ez a háború…
Az országos főút felől tankcsikorgás, autózúgás, lónyerítés, keserű emberi kiáltások zűrzavarát sodorta felénk a parányi szél, és fejünk felett olyan órás időközökben kilenc bombázógép repült el kelet felé, hogy harminc perc múlva, már megkönnyebbülten visszatérjen valami hevenyészett repülőtérre az újabb bombacsomagokért.
-Igen, csak ez a háború…
Az első csuka a tavacskába vetett horgon jelentkezett.
Arasznyi ha volt, de szívósan tartotta a kis halat. Visszadobtam.
Édesanyámnak talán a halról jutott eszébe az ebéd.
– Apád estig dolgozik… Ha akarsz, alkonyatig maradhatunk…
A gyomrom különösebben sohasem izgatott, megörültem az ajánlatnak.
Délidő körül már harmadszor zúgott el az a kilenc gép a fejünk felett.
– Borzasztó… – nézett utánuk anyám. – Nagyon szomorú lehet az a hely, ahol a bombákat leszórják, de rossz lehet ott fönt nekik is!
Hogy fönt milyen lehet, csak elképzelni tudtam, de hogy lent milyen, már kétszer is átéltem Budapesten, és megtanultam, hogyan is születik meg az emberben az igazi félelem.
A csuka ekkor kapta el a kis halat. Mint a villám, tűnt el az úszó a mélyben a fatörzs alatt, aztán kerepelni kezdett az orsó a boton. Cibáltam, hogy jöjjön vissza a tavacska vizére a természet szabta híd alól, de csak nehezen engedelmeskedett. Aztán ott birkóztunk, amíg aládughattam a hálót.
– Gyönyörű! – bírálta mosolyogva a halat az anyám.
– Elfogadható… – mondtam álszerényen. – Olyan három kilós…
– Ennek este édesapád is örülni fog.
Pányvára kötöttem, és elcipeltem a csukát vagy ötven méternyire, hogy ne zavarja tovább a horgászhelyet. A repülőgépek a front felől közeledtek.
– Csak nyolc jött vissza… – számolta meg őket az anyám.
– Valóban csak nyolc – vizsgáltam én is, mert jobb oldalon csak két gépből állt a korábbi háromszor hármas ék.
– Tudtam én, hogy rossz lehet ott fönt nekik is… – mondta még anyám, aztán elhallgatott. Hallgattam én is, bár gyakran észrevettem, hogy olykor lopva, féltő félelemmel engem figyel.
Később még két újabb csuka vágott rá a kis halakra, de idei termésből származott mind a kettő, így elengedtem őket, a zsákmány nem növekedett. Aztán, a nap már megközelítette a fák hegyét, édesanyám fészkelődni kezdett.
– Még meg kell sütnöm a halat… menjünk, kisfiam!
Hogy a kezem szabad maradjon, a halat is betettem a hátizsákba. Kart karba öltve ballagtunk a már finom harmatú gyepen.
Az Öreg hídnál egy német csapattal találkoztunk. Szakasz lehetett, nem voltak túl sokan. Fegyelmezett rendben meneteltek, és mivel a falu közepén a kastély a gróf és népsége helyett két hét óta német katonákkal volt tele, jelenlétük fel se tűnt. Csak éppen…
Csak éppen, amikor mellettünk elhaladtak, megéreztem, hogy itt most valami nem természetes. Aztán rádöbbentem: azzal a fiúval, ott az első sorban, fegyver, vállap, szíjak nélkül, fedetlen fővel két szomorú katona között, azzal a fiúval valami baj lehet. Szőke volt, kék szemű, a bajusza éppen pelyhezni kezdett. Meg nagyon sápadt, és mintha támolygott volna a két másik között…
Gyerek-katona, csak azt nem tudtam, miben vétkezett… Talán azt mondta, az ölésből elég volt… Talán azt mondta, nem harcol tovább… Talán meggondolatlanul elhagyta őrhelyét… Vagy valami nagyobb értéket ellopott…
Szótlanul ballagtunk a réten. Olykor, lopva, hátra-hátranéztem, hogy megtudjam, mi lesz majd vele… Egészen a megdőlt fáig meneteltek, ott bekötötték a katona szemét.
– Nézd – mutattam anyámnak -, ebben a kora esti fényben milyen szép a házunk… Meg a két fenyő a ház előtt…
– Nagyon szép! – mondta az anyám is.
Akkor dördült el az a sorozat.
Megtorpantunk, de már semmi se látszott, a vékony test eltűnt a kora est, meg a távolság mögött.
– Biztosan célba lőttek… – legyintettem. – Vagy vadnyúl ugrott fel az orruk előtt.
… A pincében ülök egyszál gyertyafénynél, az ökléket lesem, apró felkiáltójelek. Őkét nézem, de a tál tükrében az öklék mögött az a gyermekarc lebeg.
A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint akkor, a ma már nagyon távolinak tűnő, vasárnapi kora estben. Éppen úgy, csak hát… Hát azóta néhány hónap elszaladt, és másként alakult a sorsom, mint ahogyan azon a vacsorán elterveztük. Másként. Csak az öklék maradtak meg változatlanul a bádogtál vizében. Változatlanul rabok.
Meg is hatódtam, amikor ma megláttam őket.
Délelőtt érkeztem haza a romvárossá roskadt Budapestről. Keserves utazás volt, méltó befejezése a négy hónapos távollétnek. Keserves utazás.
A vonat – talán az első az ostrom befejezte óta – már teljesen megtelten indult ki a pályaudvarról. Kőbánya-Alsón mégis tízsorosan vártuk a szerelvényt, hogy mi is elutazhassunk. Legalább tízsorosan, ki-ki a célja felé. A többség élelemért, hogy a Pesten maradottaknak majd legyen mit enniök, mi, a többiek az elhagyott otthonok felé, mert túléltük az ostrom szörnyűségeit és belefáradtunk már a halálfélelembe.
A vonat közeledett, a tömeg meglódult, és négy embert, akikben nem volt elég erő, hogy nekifeszüljenek a hátulról tolakodóknak, a kerekek alá nyomott.
Különleges tornászmutatvánnyal másztam fel az egyik kocsi tetejére. Tele volt az is, de helyet szorítottak. Aztán várakoztunk. A négy hullát kikotorták a kerekek alól, ott feküdtek letakaratlanul, de a halál valamennyiünknek mindennapos ismerőse volt, így nem okozott túlzott megdöbbenést a négy új halott.
Édesanyámra meg édesapámra gondoltam, hogy mennyi igazság lapulhat a kósza rémhírek mögött. Valaki azt mondta, a falumnak nem történt baja, a másik látta, hogy otthon kő kövön nem maradt.
Aztán elindultunk. Óvatosan haladt a túlzsúfolt szerelvény, nehogy szétcsússzanak a hevenyészve összeépített sínpárok a kerekek alatt.
Édesanyám vett észre először, még a kertünk végében voltam, egyszerre szaladt, sírt és nevetett. Párás volt az apám szeme is, amikor szótlanul átölelt.
… A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint azon a vasárnapon, amikor kivégző-osztag kísérte azt a gyerek-katonát. Csak már béke van, erre már béke…
Édesanyám odafönt ünnepi vacsorát készít, az apám könnyű kedvvel dolgozni ment, én végignéztem a házat, az ólakat, a kertet, most a pincében ülök, és az ökléket lesem. Valami kedves jelképet érzek benne, hogy megmaradtak hiánytalanul. Igaz, hogy talán nálam is soványabbak lettek, pedig zsírpárnákkal én sem dicsekedhetem. Az ökléket lesem és azon tűnődöm, hogy októberben semmi értékekért milyen könnyelműen mentem el.
Hiszen jól emlékszem, azon a november eleji vasárnap estén újból megnéztem a távoli villanásokat. Valamivel talán fényesebbek lettek, és már halk dörgéseket is hurcolt az esti szél. Nagyon távoli, nagyon halk dördüléseket. És eszembe jutott, hogy könyveim, ruháim, kedves személyi apróságaim a háború zűrzavarában elveszhetnek Pesten. Gondoltam, a front ideérkeztéig még van néhány napom. Ha hajnalban felutazom értük, estig bőven hazaérhetek…
Anyám azt mondta, ne menjek, az apám biztatott.
Hajnalban vonatra ültem. Csomagjaimmal végigloholtam a Körutat, de a pályaudvaron közölték velem, hogy a visszaúton már szerelvény nélküli mozdony se indul el.
A pincében ülök, az ökléket lesem. Már nem riadoznak, talán kikopott belőlük a félelem.
Délelőtt, már túl voltunk az érkezésem okozta első örvendezéseken, megkérdezte édesapám, hogy merre jártam, és mi történt velem?
Gondolkodtam, hogy e néhány hónap szörnyűségeiből mit mondjak el? Hogy pénz és élelem nélkül a diákszállásom lett az otthonom? Hogy az egyetem átköltözött Bécsbe, de én nem mentem el? Hogy tankcsapdákat ásattak velem Budapest körül? Hogy két hétig padlásokon bujkáltam nyilas suhancok elől? Hogy később katonaruhába öltöztetett a rettegés? Hogy negyvenen maradtunk életben négyszáz katona közül? Hogymikor már minden veszni látszott, arcomra a valós bátorság helyett a félelem épített közönyt?
Gondolkodtam és rádöbbentem, hogy ezt most nem szabad elmondanom.
– Nehéz volt – válaszoltam. – Egyszer, talán majd évek múlva elmesélem. Most mindössze annyit kell tudnotok, hogy
tiszta maradtam a szennyessé vált Budapesten… Hogy egy másodpercre se lettem embertelen…
Aztán én kérdeztem őket.
– Vártunk. Téged vártunk. Ennyi volt… – mondta az apám.
– Nagyon vártunk… – simogatott meg édesanyám is.
A pincében ülök egyszál gyertyafénynél és az ökléket lesem. Éppen úgy, mint azon a vasárnapon, amikor kivégzőosztag kísérte azt a gyerek-katonát. Csak már béke van, erre már béke…
Holnap visszaviszem a patakba ezeket a halakat. És reménykedem, hogy a hosszú börtönélet után testükre majd új szivárványt ragaszt az élet törvénye szerint megérkező szerelem.
