Igen különös a balsors játéka, amelyet vadásszal, horgásszal űz kedvelt sportjának gyakorlása közben. Tarkább és sokoldalúbb a horgászatnál, amint még látni fogjuk, mert százszorta nagyobb terjedelmű az a felület, melyen a «pech» szinte minden pillanatban megkörnyékezi. Sőt mondhatjuk, hogy talán nincs olyan emberi tevékenység, amelynél a balsors csak megközelítőleg is oly kegyetlen tudna lenni, mint épp a horgászatnál. A vadász ha pl. – este őzbakra megy cserkelni, egy pillanat alatt megállapítja, hogy puskája, néhány tölténye, csöve rendben van-e és indulhat a legjobb reménységgel útjára. Rendesen csak külső körülmények zavarhatják meg, pl. amidőn útja a legbiztatóbb fiatal vágáson visz keresztül, kis zörgést hall balra, s ez a zörgés lassan közeledik 50 lépésre útja irányában.
A vadász az itt tartózkodó szép őzbakot várja kész puskával, a zörgés nyomán, amidőn a bak helyett egyszer csak kilép a közismert, málnát vagy epret szedő asszony. – Avagy a vadász önhibájából, elsietett, vagy nem eléggé nyugodtan leadott lövésével hibázza el a jó lőtávolságra eléje kerülő bakot. Csupán az, hogy épp ezen a cserkészeten egyáltalában nem találkozik a keresett bakkal, még nem mondható pechnek. Ehhez nagyon hasonló a horgásznak a helyzete, aki a kirándulás napján előre örvend a Dunai kőhányás alatti mély forgónak és a halak kedvenc tartózkodási helyének, s mikor odaér, merítő vagy dobó-hálós halászt talál, aki már végigtapogatta sikerrel a nagy gödröt, tehát órákra megriasztotta a halakat. De fürdőző emberek is csinálhatják ugyanezt. Megadással megy tovább ilyenkor a horgász és ismét megfelelő helyet keres, ha ugyan nem itt akarta befejezni a napot, hogy így a legjobb hangulatban mehessen haza. De irányíthatja a véletlen a horgász dolgát úgy is, hogy a meg nem zavart kedvenc helyén hamarosan megakaszt horgával egy szép nagy halat, amely azonban hosszas küzdelem után mégis leszabadul horgáról, még mielőtt szárazra hozhatta volna. Ennek pedig száz és száz oka lehet, s ezek közül legtöbbnyire a szelesség, az ügyetlenség vagy a horgászó eszköz gyarlósága szerepel.
Az igazi horgásznak pedig a legnagyobb gyönyörűségét a már megakasztott, vagyis horgon lévő jelentős hallal való sikeres küzdelem szerzi, s ezért a hal leszabadulása horgáról a legnagyobb keserűséget váltja ki belőle. A szép nagy hal kifárasztása. leszabadulási esélye, az ellenállás mértéke után megbecsült hal nagysága, láthatatlansága, tehát a küzdelem misztikus volta, igen erős próbára teszi a horgász idegzetét. Lüktet a szíve, dagadnak az erek és nem csoda, ha a hosszú küzdelem alatt elveszíti a nélkülözhetetlen nyugodtságot, elsieti a dolgát és a halat teljes kifárasztása előtt hozza a kimerítőszák elé, amikor is az életért küzdő hal utolsó erőfeszítéssel egyet vág a farkával és leszabadul. A hal tehát megvolt már és még sincs meg. A horgász nyugodtsága és ügyessége nemcsak a fenti eset kerülheti el a katasztrófát, hanem számos más helyzetben is, amikor már horgán van a hal. A legtöbb esetben a hal, amint horogra kerül, a legközelebbi védett hely vagy fedezék felé iramodik, ott keres menedéket.
Minél közelebb van ilyen hely (fagyökér, nád, sás, egyéb vízinövény, cölöp stb.) a hal megakasztásának pillanatában, annál több ügyesség kell ahhoz, hogy a hal menekülését ilyen helyre megakadályozzuk és elvesztését elkerülhessük. Ilyenkor első pillanatban rendesen elég, ha a horognyél hegyét azonnal, amint a hal az iramot megkezdi, a veszélyes helytől elfordítjuk. A hal orsós alakjával és a zsineg végén lévő horoggal a szájában kénytelen ezt a mozdulatot iramában is követni. Igen ám, de nehéz az elterelést idejében megkezdeni, különösen ha a veszélyes búvóhely igen közel van. Ha ez nem sikerül, a hal – rendesen a finom és erőszakot nem bíró szerszám egy részével – el van veszve. A laikus erre azt mondhatja, hogy nagyon egyszerű e veszély elkerülése: vegyen a horgász oly erős botot, zsineget és horgot, hogy a hal, ha egyszer horogra ment, attól a helytől egyáltalán ne mehessen a búvóhelyig és a horgász azonnal rántsa ki a halat, amint a hivatásos halász teszi.
Eltekintve attól, hogy ily eljárás mellett a nehéz hal szájából igen gyakran kitépi vagy eltöri, elgörbíti a halász a horgot és megmenti ugyan a szerszámát, de a halat elveszíti, ez az eljárás nem is sportszerű. Körülbelül hasonló ahhoz, mintha a vadásztól azt kívánnók hogy az őzbakot ne golyóval, hanem durva söréttel lőjje, mert azzal könnyebb és biztosabb a lövés. A sporthorgász eszközei (bot, zsineg, horog. stb.) oly finomságok, hogy az erőszakot a megakasztott hallal szemben csak az eszköz ellenálló képességének határáig engedik meg. A patony, amelyre a lehetőleg kicsiny horog van kötve és a zsineg szinte lehelet szerűen finom ahhoz a halhoz viszonyítva, amelyet fogunk, vagy fogni akarunk. A hal súlyát, ha szabadon lógva reá akasztanók, nem is bírná el. De az ily eszköz csak teljestudású és ügyességű horgász kezébe való és csak akkor nem jár lépten-nyomon csalódással, ha az eszközök minőségei is kifogástalanok, és karbantartásukat a horgász legnagyobb gonddal személyesen végzi, a horgászatnál pedig maga használja. Így is mennyi keserűség adódik a gyakorlati életben!
A hal szeret meglapulni, kövek, vízinövények és a víz medrében lévő egyéb tárgyak mellett, vagy azok fedezékében, úgy, hogy lássa a környezetében mutatkozó prédát. A horgász kénytelen horgát ily helyek közelébe dobni vagy vezetni, mert csak úgy tudja megfogni azt a halat. Igen ám, csakhogy itt jelentkezik igen-igen gyakran a veszély is, ha túl közel megy a kőhöz, gyökérhez stb., mert beleakad a horga, amelyet sokszor a legnagyobb ügyeskedés mellett sem tud kiszabadítani és kénytelen azt a patonynak és a zsineg egy részének feláldozásával letépni, amivel gyakran a halak megzavarása jár e helyen. Ugyanez az eset áll be, ha a folyó túlsó partja közelében lévő jó helyre dobunk, kissé messze repül horgunk és ott beleakad egy fa ágába. Anyaghibák a legjobb fémszálas patonyon, vagy kicsiny, még nagyítóval is alig észrevehető rozsdafoltok annyiban lehetnek végzetesek, hogy a hal az első iramnál leszabadul, mert elszakad a fonal, eltörik a horog. A már megfogott hallal való szerencsétlenség akkor sújtja a horgászt a legérzékenyebben, ha mindjárt a horgászat kezdetén sötétíti el lelkét, mert ez kihat az egész napra ás ilyenkor bizony megeshetik az is, hogy sorozatosan szakad rá a baj.
Abbeli törekvésében, hogy a következő esetben mindenképpen elkerüljön minden hibát, igen gondosan átvizsgálja az újonnan szerelt horgot, patonyt stb., meglatolgatja az eshetőségek egész sorozatát és mégis újból éri a hideg zuhany pl. a sok közül oly formában, hogy abban az izgalmas pillanatban, amidőn a hal éppen kóstolgatni kezdi csaliját, a háta mögött megjelenik egy világos ruhájú, fehér napernyős hölgy egy úr társaságában, akik udvariasan reá köszönnek és mozgolódva körülötte érdeklődnek nála mindenféléről. Soha ezen az elhagyatott helyen városi ember nem szokott megfordulni, de most pont abban a pillanatban állított a fátum mindjárt kettőt a horgász mellé, mikor az első lépést már megtette a hal megfogásához. Természetes, hogy a hal a világos ruhától és ernyőtől megriadt és odébbállt! De jöhet arra valami gyerek is, aki mikor még nem is látta a bokor alatt csendesen álló és műcsaliját pergető horgászt, mulatságból követ dob a horgász közelében a vízbe! Azonban mindez még csak hagyján, az ilyesmik fölött a horgász, keserű mellékízzel ugyan, de még mindég napirendre térhet. Olyanok, mint amikor az operába készülőhöz épp az utolsó pillanatban állít be látogató és e miatt természetesen elmulasztja a nyitányt. De vannak a horgász életében oly esetek is, amelyek a várva-várt horgászó napját vagy teljesen elrontják, vagy pedig egész napon átéreztetik keserű hatásukat.
Ímhol épp csak néhány példa: A Balatonra indul vasárnapra a horgász. Napkeltével már a víznél van. Amidőn szereli a horgát, már kissé fodrosodik a víz, mire elkészül, már messziről látja a víz hullámainak fehér tarajait. Be sem ülhet már a ladikba, hogy a parttól 200 lépésre lévő sziklás süllőző helyhez evezzen, mert mire odaérne, a Balaton már oly haragos, hogy meg sem állhatna ott. A parton sem horgászhat, mert a hullám odaver és 1/2 óra múlva teljesen zavaros lesz a víz. Tehát teljesen elsavanyodott kedéllyel más szórakozást kereshet. A Rábához megy a horgász, derült nyári időben kel útra. Este érkezik és örömmel hallja, hogy a víz szép tiszta, normális állású. Hiába pakolt ki és rendezett el mindent, még este és hiába cipekedett ki mindennel a vízhez, mert a stájer Alpesekben dühöngő nagy zivatarok reggelre teljesen kávé színűvé zavarták fel a megáradt vizet, úgy hogy aligha tisztul meg 1-2 nap alatt. Vidéki jó barátja figyelmezteti a horgászt, hogy közelében van a Tisza árterületén kívül fekvő nagyobb, 10-15 holdnyi vízterület, amelyben 40 kilós harcsák vannak. Meg is hívja legott, hogy fogjon azokból néhányat.
Az e téren tapasztalatlan horgászt menten kiveri a horgászláz és el is megy oda, ott azonban náddal-sással borított pocsolyát talál, amelyben az egész környék nyár végén kendert szokott áztatni, tehát ebben az elszennyesedett vízben nem is lehet hal. Kisül, hogy a 40 kilós hal csak a hagyományban él. Akkor fogták, mikor a még szabályozatlan Tisza idő közönkint elöntötte ezt a területet és a harcsa ívni járt oda. Ilyen jóvátehetetlen helyzetbe minden horgász kerül néha. Azonban sűrűn megtörténik vele, hogy bár felszerelését igen gondosan állítja össze, a tervezett horgászathoz, mégis ott a helyszínén veszi észre, hogy valamit, ami pedig lépten-nyomon kell, otthon felejtett. Ez a veszély kevésbé fenyegeti azt a horgászt, aki csak egy fajtájú halra megy horgászni, pl. valami hegyi patakhoz, amelyben nincs is más hal, mint pisztráng, vagy esetleg meg a pisztránggal egy kenyéren élő pénzes pér. Ez a horgász botot visz, motollás zsineget, legyes horgokat, patonyt, megfelelő tartalékkal, továbbá a mindig nélkülözhetetlen bicskát és kis harapófogót. Elviszi még a szákot és haltartót. A Balatonhoz menő parti horgász felszerelése is egyszerű, mert rendesen csak pontyra és rokonaira, a fehér halak különféle fajtáira horgászik fenekes horoggal. Megsokszorozódik a magyar horgász felszerelése, ha a Dunához, Tiszához, vagy más síkvidéki vízhez megy, ahol az adottsághoz képest öt-hatféle jelentős hal fogására kínálkozik alkalom és helyzet. Itt már legalább két botot kell vinnie és egyéb holmik egész tömegét. Ezekből igen könnyen felejtődik el valami és a sors mindig Úgy irányítja a dolgot, hogy éppen az kellene, ami otthon maradt.
Hát még a többi tárgyi katasztrófa, amelyek nem ritkán megfagyasztják a horgász vérét: Megdönthetetlen szabály, hogy az összeállított horog nyelét csak a vastag végével előre szabad vinni, ha a folyó mentén cserkelve horgászunk, mert akár egyszerű bambuszbotról, akár drága angol gyártmányról van szó, mindegyiknek a hegye igen érzékeny. Baj nélkül félkörben is meghajlik, de abban a pillanatban, amidőn vigyázatlanságból neki bökünk a bot hegyével valamely kemény tárgynak (fa, cövek, korlát stb.), lepattan 1-2 arasznyi darab a hegyéből mintha üvegből volna. Pedig erről a reguláról csak az a horgász nem felejtkezik meg, aki már megfizette a leckepénzt és ráadásul ott állt a csonka bottal a víz mellett. A horgásznak sokat kell babrálnia finom, apró, a horgászathoz szükséges holmijával, de messze is kell látnia, hogy szerszámjának határán túl is észrevegyen mindent, ami a víz felületén történik. Képzeljünk el most már egy horgászt, aki szemüvegre szorul és ladikról 4 méteres vízben horgászik, amidőn véletlenül vízbe ejti szemüvegét, amely menten el is merül.
Természetes, hogy ezt a horgászt a vak ember minden keserve hatalmába keríti. De vízbe ejti néha egyik nélkülözhetetlen kis szerszámját, a csipeszt, a fogót, a kis reszelőt, bicskáját stb. avagy ments Isten, mint dohányos ember, az öngyújtót, vagy gyufatartót! A tapasztalt öreg magyar horgász okulva a balsors számtalan csapásán, rendesen túl sok holmit visz magával, hogy zavarba ne jöjjön horgászat közben. Mindig kevés a zseb, mindegyik zseb és a hátizsák is tömve van a nélkülözhetetlen apróságokkal és holmikkal és mégis mindig akad valami, ami kellene még és nincs, vagy elveszett, esetleg elmaradt valahol helyváltoztatás közben. A gondos horgásznak vannak derűs napjai is, amidőn minden kellemetlenséget el tud kerülni, de akad azután fekete napja is, amikor reggeltől estig üldözi a balszerencse. A két szélsőség közé esik az a nagy terület, amelyen a horgász élete sohasem marad teljesen fűszerezés nélkül. Néha kicsiny, enyhe hatású pirulákat kell lenyelnie, néha paprikásakat, amint balsorsa épp akarja. Életútja nem sima, hanem göröngyös. Sikertelen kirándulás után meg is csúfolják, ha pedig sokat fog és hoz haza, azt sem feltétlenül helyeslik. Mégis Isten kiválasztottjai közé kell sorolnunk az igazi sporthorgászokat, akik ha csak egyszer-másszor kimehetnek halas vízhez, ott, az Isten szabad ege alatt, mindenképp boldogabbak számtalan anyagilag teljesen független, a jólétben dúskáló embertársuknál.
