Aranyszálak – Zabos Géza

Aranyszálak

(Részlet Zabos Géza: A Kacagó Harcsa című könyvéből)

Akkoriban már albérletben laktam. Békés, családias összetartozást építő albérletben, mert szegények voltunk valamennyien, és még nem torzította az életet elmagányosodássá a megszerzett vagyon. A főbérlő tanár volt. Latin-görög szakos tanár. Igaz, hogy akkor már az ókori nyelvek helyett történelmet tanított a szakiskolában.Kedveltük egymást. Néha bejött apró szobámba. Elbeszélgettünk erről-arról. Néha megnézte a horgászbotokat is.
– Érdekes lehet… – tűnődött el egyszer.
Április abban az évben könnyű, meleg napokkal érkezett. Tiszta és mélykék volt az égbolt, a kökény fehér ruhában ünnepelt a folyópart füzeseiben és a folyó bár telten, de tiszta vízzel köszöntötte a tavaszt.
– Elkísérlek – szólt utánam a tanár egy délután, amikor látta, hogy felemelem a botokat.
Két bokor között azon töprengett a Tisza megáradt vize, hogy megpihenjen-e az idáig megtett, hosszú rohanás után, vagy töretlen lendülettel szaladjon tovább a tengerek felé.

Letelepedtünk. Áztatott zsemlemorzsát szórtam csábításként a két bokor közé, aztán összeszereltem a botokat. Könnyű úszókat tettem a parányi horgok fölé, és az egyik botot társamnak adtam. Első kísérletre a bokrot sikerült megfognia, de aztán beletanult: tenyérnyi keszegek gyűltek a szákban.
Érződött rajta, hogy egyre mélyebb agyi mezőket ingerel benne a zsákmányszerzés öröme, mámora. Megszállottként figyelte az úszó rezdülését, és diadallal rántotta ki a horgot a vízből, ha a kis antenna eltűnt a víz alatt.
– Csodálatos – nevetett egy-egy halacska után. – Ez igazán csodálatos…
Az a pontycsemete, amelyik beszippantotta horgomat, néhány centiméterrel hosszabb is lehetett volna. Mert hiába néztem a szalagot, nem mutatott többet 28-nál.
– Ígéretponty – nevettem hangosan, mert csak biztató jelnek, az érkező nyár üzenetének véltem a fogást.
A tanár riadtan figyelt, mert nem értette meg világosan, hogy mit is akarok.
– Nem! – kiáltott rám ijedten, amikor leszedve a halat a horogról vissza akartam tenni a vízbe.
Hosszan vitatkoztunk.
– Első hal – mondta döntő érvként. – Haza kell vinned, hogy ebben az évben is szerencséd legyen…
– Tévedsz – tiltakoztam… A folyó él, és tudja, hogy mikor és mi történik vele. És szeret engem, és én is szeretem őt. Megharagudna rám, ha nem védeném éretlen gyermekeit…!
– Butaság – legyintett… A folyó nem gondolkodik…
A hal nyugodtan tűrte a kiemelőszák rabságát, mert nem érzékelte, hogy a feje felett életéről dönt a két hosszúra nőtt alak. Vitatkoztunk, alkudoztam, a végén megadtam magam.
– Rendben van. De én nem nyúlok hozzá… Ha akarod, mintha te fogtad volna, elteheted…
Már akkor éreztem, hogy mindez hazug emberi menedék és féltem attól is, hogy a folyó is tudja ezt.
Tudta!

Meleg, gyönyörű, tiszta vizű nyár következett, sokat horgásztam, ilyen-olyan halakat is fogtam, de újabb ponty azon a nyáron nem jelentkezett. Pedig csökönyössé tett a sikertelenség. – Azért is! Azért is! – mondtam magamnak, jobbnál jobb helyeken kergettem őket, de hiába várták a horgok az aranyos pikkelyű halat.
Megbüntettél, most már megbocsáthatnál… – kértem a folyót a következő tavaszon, de úgy tűnt, ítéletében súlyosabb volt az a tavalyi vétség, mert pontyos eredmény nélkül szaladt el a kora nyár. Lassan beletörődtem. Arra gondoltam, majd szól, ha a büntetést megelégeli.
Azon a szombaton a személyzeti főnök mögöttem bélyegezte le ellenőrző kártyáját a gyár kapujában.
– Délután? – kérdezte, amikor elindultunk a lakótelep felé.
– Délután horgászni megyek.
– Ha nem zavarlak, megnézem, hogyan csinálod…
Abban az időben egy személyzeti főnökkel az egyszerű munkás nem vitatkozott.
– Gyere! Két órakor a csónakoknál találkozunk…
Horgászhelyül a túlsó parton egy apró sarkantyú alatti, már napok óta etetett, csendes vizet választottam. Főtt darát szórtam be csábítóanyagnak, és a horgokra frissen főzött málégombócokat raktam.
Július forrósága remegett a folyó felett. A lakótelep melletti homokpadon és a csak lassan mélyülő vízben idősebbek és fiatalok örültek a nyárnak, a Tisza fölött messzire repült a fürdés zsivaja.
Egymás mellett ültünk a sarkantyú meg-megmozduló kövein. Arra is gondoltam, hogy elmesélem tavalyi gyengeségemet, hogy ne reménykedjen ebben a kirándulásban, de meggondoltam magam. Talán ki is nevetne a babonáimért.
– Nehéz kenyér ez azért – fészkelődött az első, csendben eltelt óra után, mert a két vaskos sültüske úszó mozdulatlanul nézte a vizet.
– Szép ez itt hal nélkül is – vigasztaltam. – Csend van, béke van…
– Halakkal azért hasznosabb lenne…
Négy óra körül az egyik úszó óvatos lassúsággal emelkedni kezdett, aztán elfeküdt. Nagyot rántottam a boton. A mélyben ijedt meneküléssel válaszolt a hal, és a sodrás felé rohant.
– Nagy? – kérdezte társam izgatottan.
– Nem hiszem – válaszoltam, mert a gyenge fékezés ellenére sem szaladt le tíz méternél több zsinór az orsóról.
Néhány perc múlva kiemeltem. Felszabadult örömmel lestem a vöröses úszójú, aranyszínű halat.
– Ponty! Végre ponty… – nevettem hangosan… A Tisza megbocsátott nekem…
A személyzetis nem értette lelkesedésemet.
– Egy sovány ebédnek megteszi… – nézegette.
A szalag 29 centimétert mutatott, de nem bosszankodtam. Óvatosan szedtem ki szájából a horgot, apró simogatást kapott, aztán elengedtem. A személyzetis csak akkor döbbent meg, amikor már eltűnt a víz tükre alatt.
– Megbolondultál?
– Dehogy – néztem rá vidáman. – Inkább elégedett vagyok.

A második ponty éppen elérte a harminc centimétert, de arra gondoltam, hogy a nehezen visszaszerzett megbecsülést nem kockáztatom.
– Ha ezt is visszadobod, komolyan megharagszom! -figyelmeztetett a személyzetis.
– Ezt te nem értheted. Vissza kell tennem…
– Tényleg bolond vagy! – állapította meg, amikor a második ponty is eltűnt a hullámok között.
– Visszaadja… Meglátod, majd méltó halakkal visszaadja…
– Egy lófütyülőt… – legyintett a személyzetis.

Aztán hallgattunk.
Társam nagyon dühösen, én nagyon elégedetten, mert megéreztem, hogy a folyóval újra testvér vagyok, összekötődtek a tavaly meggondolatlanul széttépett aranyszálak.
Éppen hat óra volt, amikor a sodrás melletti sültüske eltűnt a víz alatt. Viharos erő húzta a zsinórt, felfelé indult, a parton követtem, a személyzetis izgatottan topogott mögöttem az emelőszákkal.
– Na, ezt már hazaviheted – néztem a gyönyörű halat, amikor alábillentettem az emelőszákot. A hálóban egy öt kiló körüli ponty nyugtalankodott.
Alig raktam vissza a vízbe a horgot, felfeküdt a másik sültüske is. Ez a ponty csak néhány dekával volt könnyebb az előbbinél.
– Ezt meg én viszem el a tanáromnak – vigyorogtam elégedetten.
Hét óra körül befejeztük a horgászatot.
– Még mindig azt mondom, bolond vagy! Ha megtartottad volna az első kettőt is, most négy halunk lenne…
– Nem érted te ezt… – mondtam, és legszívesebben megsimogattam volna a folyót.