Jurán Vidor – Lazacztörténetek

Jurán Vidor – Lazacztörténetek – A »Halászat« eredeti tárczája

I. Összevont szemöldökkel és hátratett kezekkel, melyekben hatalma jelvényét, a nádpálczát szorongatta, kiadta a rendeletet: – Nebulók! Két óráig tanulni fogtok, elő a latin könyvekkel! A szobából kimozdulni nem szabad. Dixi! Az öreg úr kiment a szobából. A folyosón még hallottam a hangját, valamit beszélt az édes anyámmal. Alig zárult be az ajtó, az öcsémmel összedugtuk a fejünket. – Meg van? – kérdezi ő. – Meg, – a válasz. – Mikor szerezted? – Éjjel. – Hogyan? – A jegyzőék kerítésén átmásztam, mezítláb besompolyogtam a folyosóra, a sarokban rábukkantam a bambuszbotra s levágtam az egészet. A beszédnek vége szakadt, a folyosóról egyenletes léptek zaja hallatszott a kis szobába s mi latin könyveink fölé hajolva sillabizáltuk a nyelvtörő betűket. Az öreg úr – az édes apám – ismét bejött, néhányszor végigmérte a szoba hosszúságát és szélességét, aztán szótlanul kiment; bizonyára a gazdasági udvaron akadt dolga. – Mikor megyünk? – szólalt meg az öcsém. – Menjünk most, – indítványoztam én. – Szökjünk? – Hát szökjünk! Pillanat alatt kirebbentünk a szobából. Az öcsém belopódzott a konyhába, honnan nemsokára egy hatalmas karéj kenyérrel a kert felé iramodott. Ezalatt a kéményből előkotorásztam a vastag mogyoróbotot, mellyel titokban a halászatot űztem. Óvatosan kisompolyogtam a gyümölcsösbe, onnan – ungon-berken keresztül – a Poprádhoz rohantunk.

A vízduzzasztónál megálltunk. A kenyéren előbb igazságosan osztozkodtunk, aztán kabátom legbelsőbb zsebéből előkotorásztam azt a valamit, mely a diákszobából a vízhez kiugrasztott bennünket. A tíz különféle papirosból álló burkolatot leoldottam, mire egy hosszú, erős selyem halászzsinór és egy hármashorgú kis műhalacska került napfényre. A halászszerszám remek volt. A gumiból készült miniatűr kis halacska a pisztráng igazi képmása, farkán ott díszelgett az angol reditschi „Allkock”-gyár védjegye. Az orrába hosszú háromszoros selyemféregbél volt fűzve, melybe művésziesen be voltak fonva a kettős forgókapcsok. Erre a kis szerszámra régóta fájt a fogunk. A jegyzőéknél ugyanis egy budapesti tanár nyaralt, a ki napnap mellett különféle szerszámmal a Poprádban horgászott. Eleinte csak messziről néztük a munkáját, későbben a közeiébe furakodtunk s napestig hordtuk a halászkosarát, a mely néha bizony nagyon könnyű volt, máskor azonban, ha oda nagy halak is belekerültek, erősen vágta a vállunkat. Egyszer a tanár úr műhallal hatalmas tengeri pisztrángot fogott. Ott álltam mellette, mikor a vergődő állatot parthoz húzta, én aztán rávetettem magamat a hánykolódó halra s belegyömöszöltem a kosárba.

Azóta a kis műhalacska nem ment ki a fejemből, lestem az alkalomra, hogy elcsenhessem. Végre hát kezeim közé került! Az erős selyemzsinórt a botra erősítettem, a kis műhalat aztán bedobtam a vízbe s a part felé húztam. Gyönyörűség volt nézni a kis forgó, eviczkélő csalira! Apró halak seregestől bámulva követték az ide-oda czikázó vendéget, bizonyára pajtásuknak nézték a fürge műhalacskát. A nagyja azonban nem jelentkezett. Több eredménytelen kísérlet után ledobtam a kabátomat, czipőmet, a nadrágomat fölgyűrve, átgázoltam a gát vizén s a közepén egy kiálló czölöpre telepedtem. Újból vízbe merítettem a műhalacskát. Egyszerre csak megfeszül a halászzsinór, a bot erősen meghajlik, jobbra-balra ránczigálom a szerszámot, a csali azonban nem akart vízszínre kerülni. A parton álló öcsém nevetve kiáltotta: – De nagy lazaczot fogtál! – Tuskó az nem lazacz. – válaszoltam ingerülten. Újból megrántottam a zsineget, a bot recsegni kezdett, a fenéken pedig fölkavarodott a víz. A zsinórt jobb kezemre csavarva, a czölöphöz húztam azt a láthatatlan valamit, mely a horgomra akadt. Már a selyemféregbél s a forgókapcsok is felszínre kerültek, de még mindig nem láttam a műhalon fönnakadt terhet. Egy erős rántás – a következő pillanatban egy hatalmas fej bukott elő a vízből.

Csak arra emlékszem, hogy a horogra akadt nagy hal a czölöp mellett szörnyen hánykolódott, mikor testem egyensúlyát elveszítve, fejjel előre buktam a mélv vízbe. Kétségbeejtő küzdelem fejlődött ki erre köztünk. A hal erőnek erejével a gát tuskói és czölöpei felé ránczigált, én pedig megfeszített erővel a sekély víz felé úsztam. Mikor lábam már-már talajt érzett maga alatt, egy hatalmas rántás visszahúzott a mély vízbe s újból kezdetét vette a birkózás. Jobb karomon a megfeszült halászzsinór mélyen a húsba vágódott, a küzdelem közepette letört a halászbot hegye is, balkezemmel lankadatlanul eveztem, míg olyan helyre vergődtem, hol a vizet már lábolhattam. Most már két kézzel ragadtam meg a zsinórt. A hatalmas prédát övig érő vízbe vonszoltam, hol lábaimat nekifeszítettem a meder nagy köveinek s elnéztem a horogra akadt nagy hal borzalmas, de gyönyörű vergődését. A lazacz – mert az volt – a rettenetes kavarodásban méter magas hullámokat vágott föl, körülötte a véres víz bíborszínben ragyogott, hol előre, hol hátra iramodott mindenütt menekülést keresett, a finom selyemzsinór azonban ellenállt minden rántásnak. gyöngültek, lassan tehát mégis beletörődött szomorú helyzetébe. Végre egészen elcsöndesedett. Hatalmas teste szinte mereven vesztegelt a vízben, csak az egyenletesen mozgó kopoltyúi, melyekből a vér vékony fonalban csordogált s az idegesen remegő farka árulta el, hogy él. A száját félig kitátotta s ekkor észrevettem, hogy a hármas selyemféregbél belenyúlik a torkába, bizonyára ott valahol akadtak meg az erős horgok.

E fölfedezésnek végtelenül megörültem. Hacsak a halászzsinór el nem szakad, úgy a lazacz másképen nem is menekülhet meg a kelepczéből. Kimerültségét arra használtam fel, hogy óvatosan és zajtalanul a part felé vonszoltam, A félúton azonban megújult a küzdelem. Mint az aczélrúgó, úgy vágódott föl teste a levegőbe, honnan erős csobbanással ismét a vízbe zuhant. Itt összevissza, előre és hátra iramodott, farkának erős csapásaival fölkavarta a csöndes tükröt, melyet erre kisebb s nagyobb hullámok barázdáltak végig. Nagy nehezen mégis elértem a magas partot. A lazacz egy ideig még vergődött a vízben, aztán lassan-lassan ismét lecsöndesedett. Az öcsém most megragadta a zsinórt, én pedig karjaimmal óvatosan a hasa alá nyúltam s egy erős lökéssel kidobtam a zöld gyepre. A lazacz a friss levegőn még kétségbeesettebben hánykolódót. Testét ölnyire fellökte a levegőbe, szájával éltető eleme: a víz után kapkodott, új környezete azonban más semmit sem nyújthatott, mint a megsemmisülést, a halált. Gyorsan kiugrottam a vízből. A vergődő lazaczot kabátommal letakartam, vizes ruhámat kifacsartuk, aztán a gyümölcsös kerten keresztül diadallal hazarohantunk.

Az udvaron az édes apámmal találkoztunk. – Hol voltatok? – kérdezte szigorúan. – Halászni. – És a latin könyvek? Semmi válasz. A lazaczot a cseléddel a konyhába küldte, aztán jött a hadd el hadd: a nádpálczával alaposan elvert. – Ki fogta a lazaczot? – kérdezte most barátságosan. – Mi ketten – válaszoltam sírva. Erre kezével a nadrágzsebébe nyúlt és mindegyikünk markába egy ezüst máriást (25 krajczáros) nyomott. Ujjongva a konyhába futottunk. A vizes dézsában mozdulatlanul feküdt az 5 1/2 kilogrammos halóriás, bámuló testvéreimnek aztán nagy hűhóval és sok túlzással elmondtam fogásának történetét. Ez az első lazaczom krónikája, melyhez egy elcsent műhal, a suhogó nádpálcza s egy ezüst máriás kedves és felejthetetlen emléke fűz.

II. A kis mű halacska évek hosszú során át legkedvesebb pajtásom volt. Mikor az iskola padjában mozdulatlanul ülve a latin tanárom unalmas magyarázatait hallgattam, a kis műhalacska kabátom belső zsebében, a szívem fölött aludta a boldogok álmát. És bizonyára arról a fehértarajos szép vízről szövögette álmait, mely a merev figyelés közben egyszerre megelevenedett előttem. Felejtve voltak a rendhagyó igék, gondolataim ott bolyongtak a Poprád mentén, hol csöndes nyári estéken a hold sápadt sugarai a ringó habokra tapadnak s a hol a folyó hatalmas királya; a lazacz, érdekes vadászatait űzi. A visszaemlékezés szárnyain a múltba szálltam, ott jártam ismét a szigonyozó vászonzekés egyszerű emberek között, kiket a kristályos víz bűbájos poézise rabul ejtett. És mintha hallottam volna a szigony suhanását… a hajtórúd zörgését… a távoli hajtóhalászat zaját Megelevenedtek az édes emlékek, a felejthetetlen képek, melyek telkemet mindig jóleső megelégedéssel töltötték el. Ilyenkor végtelenül szánalmasnak tűnt fel a magyarázgató professzorom: Szegény ember! Mily messzire esnek a te üres, prózai rendhagyó igéid az én csillogó, bűbájos világomtól, mely nap-nap mellett a múlton s emlékezeten épül föl.

Péter és Pál napján aztán ütött a megváltás boldog órája! A kis műhalacska talán türelmetlenebbül várta e napot, mint én. Kevésbé biztató bizonyítvánnyal, de a természetet imádó ember végtelen rajongásával elindultam fatornyos hazámba, mely fenyők koszorúzta hegyek között a fehértarajos vizű Poprád partján van. A kapunál várt valaki. Már messziről megismertem. János, az öreg 48-as honvéd s a község jelenlegi hajdúja pipálgatva ott ült a ház előtti kőpadon s várta érkezésemet. A sapkája kaczkiásan félre volt csapva, a deresedő bajusza kifenve, fogai között kurta pipát szorongatott s büszkén fújta a bodor füstöt, mintha az övé lett volna e széles szép határ. Mikor a cséza megállt, az öreg fölugrott a padról: – Isten hozta, fiatal úr! – Adj Isten, mi újság, János?! Az öreg a saroglyából már szedegette a csomagokat s így nem hallotta, vagy talán nem is akarta hallani kérdésemet. Mikor az egyik csomagot kiemelte, rászóltam: – Arra a paklira jól vigyázzon János! – Nono, – dünnyögte örömmel s evvel a csomagot még jobban begyömöszölte a saroglyába s letakarta szénával. A vén róka megszimatolta a jó kukoriczaközi szűzdohányt, melyet az alföldi diákpajtásaim pompás szepesi túró ellenében szívesen kicseréltek. Mikor jó negyedóra múlva ismét kijöttem, János már egy dohánylevelet gyűrt a pipájába. Az arcza boldogságtól sugárzott, nem is kellett őt nógatni, beszólt már magától is. – Hát fiatal úr, minden rendben van. A jégzajlás gyönge volt, a pérhal és a paducz tavasszal garmadában ívott, pisztráng is bőven ficzkándozik a folyásokban, de a mi a fő, lazaczunk van.

Az egyik a két malomárok összefolyásánál, a mély őrvényben tanyázik, a lusta frátert onnan legfeljebb az éjszaka, meg a holdsugár csalja ki. A másik fenelegény. Van akkora, mint a lábam. Ott csatangol a ruzsbachi sarok vad folyásaiban, sehol sincs állandó tanyája. A harmadik ravaszabb, mint a róka. A vízduzzasztó s a nagy híd közötti folyóban van a palotája. Más lazacz meglapul a gát alatti mélységben, éjjel aztán kijárogat a folyásban vadászgatni. Ez a hunczut nappal a kis sziget fűzbokrainak árnyékában hűsöl, éjjel elkalandozik a vízduzzasztó alá, ott van reggelig, hajnalban aztán visszatér a kis szigethez. – Ezt a kujont még ma meglátogatom, – kiáltottam fel örömmel. – Ha megfogja, Kóbinál megisszuk az áldomást, – kötekedett az öreg. – Úgy lesz, – feleltem. Kezet szorítottunk s elváltunk. A padlásról lehoztam a tavalyi horognyelemet s elindultam a vízduzzasztó gáthoz. A nap tüzes korongja már a nyugati hegyek peremén stácziózott, épp most készült lebukni a bíborban ragyogó fenyves mögé. A júniusi lágy levegő tele volt bódító illattal, a folyó fölött pedig szürke kérészek járták körbenforgó tánczaikat. A vízduzzasztónál az első meglepetés ért. A gát egyik sarkában a budapesti professzor horgászott, másikban meg a bécsi doktor. A víz, mely a gát alatt két ágra szakad s közepén szigetet alkotva, jó puskalövésnyire ismét egyesül, népes volt műkedvelő horgászokkal. Csak hatan lesték ott a jó szerencsét.

A professzor úr szólított meg elsőnek; – No amicze, magának már nem jut itt hely, mert sokan vagyunk. – Sebaj, – volt a válaszom. A czipőmet lehúztam, a nadrágomat felgyűrtem, aztán átgázoltam azt a csekély folyást, mely a kis szigetet a folyó partjától elválasztotta A túlsó parton két műkedvelő összedugta a fejét. Röhögve beszélgettek, minden szavukat jól meghallottam. – Ez a fiú megbolondult, – vélekedett az egyik. – Úgy látszik, – volt a válasz. -Oda ugyan hiába ment, nem fog ott egy halat sem, – erősítgette az előbbi. Jóízűt nevettem elbizakodott beszédükön. Kabátom belső zsebéből előszedtem a kis műhalacskát. A háromszoros selyemféregbelet az erős halászzsinórra fűztem, a halacskát pedig bedobtam a folyás közepébe. Egy erős hullám elkapta s magával sodorta az eviczkélő apróságot. Most víz ellenében meghúztam a zsinórt, a kis műhalacska ide s oda czikkázva az árral szemben haladt. Az egyik kő mellől elősurrant egy arasznyi pisztráng s kíváncsian követte kicsi pajtását. A zsinórt oldalt húztam, a kis műhalacska a part felé futott, ott beleütötte orrát egy kőbe s lesüllyedt a fenékre. A pisztráng a közelébe furakodott, egy pillanatig megbámulta a mozdulatlan halacskát, aztán csalódottan megfordult s villámgyorsan a meder közepe felé iramodott. Horgászat közben sokszor kötekedtem így a kis halakkal. Néhányszor még megismételtem a dobást, a műhal azonban érintetlenül került ki a sebes folyásból.

A kis halacskát most önkéntelenül az első fűzbokor mellé dobtam. A lehajló ágak alatt erre fölkavarodott a víz. Óriási hal széles farkával előbb méternyire fölvágta a csöndes hullámokat, aztán hatalmas lendítéssel a kis pisztrángocskára vetette magát. Szinte ösztönszerűleg fölrántottam a nyelet. Az erős zsinór megfeszült, a horgok valamin fönnakadtak. A vízben erre rettenetes kavarodás keletkezett. A hatalmas hal óriási hullámokat vágott föl, jobbra-balra iramodott, testét fellökte a levegőbe, honnan ismét a vízbe zuhant. Most vízellenében az árban felrohant, a zsinór azonban akadályozta mozdulatait, mire a folyás erős hullámai ismét visszasodorták a bokor közelébe. E kedvező pillanatot kiaknáztam. Gyorsan megragadtam a horogzsinórt és sarkon fordulva a kis sziget fövényére futottam. Éreztem, hogy a horogra akadt teher lépten-nyomon követ. Mikor megfordultam, a hatalmas hal már a parti fövény kövei között vergődött. Első tekintetre megismertem zsákmányomat. Gyönyörű lazacz volt. Gyorsan rávetettem magamat. Testemnek egész súlyával leszorítottam a remek halat, mellényem zsebéből kihúztam a bicskámat s a hegyes pengét beszúrtam a tarkójába. A lazacz egyet lódított magán, a farka pár pillanatig még idegesen remegett, aztán tágra nyílt szemekkel, mozdulatlanul elterült a fövényen. Vége volt… Alig tudtam testéből a horgokat kiszedni. Mikor a műhalat a bokor közelébe dobtam, a lazacz rávetette magát, de ugyanakkor megrántottam a zsinórt, mire két horog kívülről a torkába fúródott. Szegénynek ez okozta a vesztét.

A kis halacskát s a háromszoros selyemféregbelet leszedtem s eldugtam kabátom belső zsebébe, a horogzsinórra pedig egyszerű műlegyet kötöttem. A túlsó parton csodálkozva megszólalt az egyik horgász: – Nini, milyen nagy halat fogott! – Tuskó az, nem hal – felelte vissza a másik. Jóízűt mosolyogtam e feddő válaszon. Majd a ki utoljára nevet, az nevet a legjobban! A lazaczot zsinórra fűztem, a sekély folyást, mely a kis szigetet a folyó partjától elválasztja, átgázoltam s gyorsan felöltözködtem. Ezalatt összeverődtek a műkedvelők. Az ügyvédbojtár, a ki csak az imént lekicsinyelt, elsőnek termett mellettem. – Hol fogta a lazaczot? – kérdezte izgatottan. – Láthatta, hogy a kis sziget mellett – volt a válaszom. – És mivel? – Hát, műléggyel! – Műléggyel? Érthetetlen! Igazán nem értem! Ebéd óta horgászom s két hitvány halat fogtam, maga csak most jött s már is lazaczot fog. – Hja, érteni kell a módját – feleltem kurtán. Alkonyodott. Az enyhe lágy levegőben éjjeli bogarak zúgva röpködtek, a kertek felől pedig nyíló orgonák illatát hozta felém a langyos esti szél. A kapunál várt valaki. János a ház előtti kőpadon ült s boldogan fújta pipájából a szűzdohány füstjét. Mikor meglátott, fölugrott s remegő hangon kérdezte. – Meg van? – Meg bizony – volt a válasz. – A lazacz? – Az. – Akkor áldomást iszunk! – Úgy egyeztünk meg – válaszoltam örömmel. Kezet szorítottunk. Az öreg sarkon fordult, sapkáját kaczkiásan szemére vágta, deresedő bajuszán egyet rántott, aztán fütyörészve vígan elindult Kóbihoz az alsó korcsmába.

III. Az alkony lassan-lassan szétterítette szürke palástját. A mocsarakban hangversenyző békák brekegése, a harmatos gyepen cziripelő kabóczák bús zizegése s a hazatérő gulya távoli kolomp szava belenyilalt a nyári est fönséges csöndjébe, mely az egyre homályosodó derengés hű kísérője. A különféle hangok édes-bús melódiában folytak egybe s úgy rémlett előttem, hogy a sajátságos dallamot maga a föld valahol messze, nagyon messze kileheli magából, hogy e széles szép határt édes álomba ringassa. A poros mezei úton egyszerű halászbotommal hazafelé siettem. A nyári alkony fönséges poézise s az első álmaiban szendergő természet misztikus nyugalma teljesen lebilincselte szívemet és lelkemet. Gondolatokba mélyedve észre sem vettem, hogy a kis patak hídján belebotlottam egy fütyörésző alakba. – Hé, fiatal úr, – szólalt meg mellettem valaki. A redves, mély hangról megismertem az öreg Jánost. Valaminek történnie kellett, hogy a falu végéig elémbe jött. – Mi újság? – kérdezem kíváncsian. – Bizony újság a mondókám! Éjjel ismét ott leselkedtem a ruzsbachi sarokban. Egyszerre csak látom, hogy a sekély folyásban ott vadászgatik az a hunczut lazacz, mely pár héttel ezelőtt faképnél hagyott bennünket. Valahogy nem ízlett neki az új háztáj vize, hát visszajött a megszokott helyére. A járásáról rögvest megösmertem. Ez a fenelegény, melyet az öreg Kubó innen elzavart. Jó volna az öreget meglátogatni, talán még áldomást is iszunk. Csak ezt akartam mondani. Isten áldja meg fiatal úr! Fütyörészve befordult az alvég utolsó mellékutczájába egy kis házikó nemsokára elnyelte alakját. A ruzsbachi sarokban ismét itt van a lazacz! Ennél kellemesebb hírrel senki sem lephetett meg.

Tavasz óta ott csatangolt a fenyves sarok vad folyásaiban, az öreg János éjszakánként állandóan figyelemmel kísérte kalandos útjait. Mikor vakáczióban hazajöttem, első kirándulásom alkatával az a váratlan meglepetés ért, hogy a lazacznak még a nyomát sem találtam meg. Egy hétig nap-nap mellett eredménytelenül lestem a jó szerencsét. Mikor ezt János meghallotta, nem szólt egy szót sem, csak a fejét rázogatta. Láttam, hogy a dolog nagyon bántja az öreget. Negyednapra aztán megtudtam a valóságot. Kubó, a vén orvhalász, Péter és Pál napjának éjjelén ott leselkedett a sarokban, a szigonyvetést azonban elhibázta, azóta eltűnt a lazacz is. Másnap ebéd után megszólított az édesapám: – Hová mégy délután? – Halászni. – Csak fogjál sok halat, mert a püspöki ebédhez az is kell a parochián. Sebbel-lobbal összeszedtem halászszerszámaimat: a vastag horognyelet, a selyem-halászzsinórt s a kedves mű halacskát. A halászkosarat a nyakamba akasztottam, aztán vígan nekivágtam a távoli ruzsbachi saroknak. A község végén élénk sürgés-forgás közepette a diadalkapu gerendáit szögezték össze, melyet a bérmáló püspök tiszteletére állítottak fel. Az út két szélén díszítésre szánt fenyőágak hevertek, pajkos fiúk hanczurozva bukfenczeket hánytak az illatos gályákon. Csitri kis leányok vad virágokból koszorúkat fontak, egész gyermeksereg bámulta szorgalmas munkájukat. Tovább siettem. Útközben száz gondolat is villant át agyamon, melyek mind a renegát lazacz köré csoportosultak. Nem közönséges fráterrel lesz dolgom, azt előre sejtettem, mert máskülönben az öreg János nem keresztelte volna el „fenelegény”-nek.

Legjobban azon izgató gondolat kínzott: fog-e egyáltalán a csali után kapni? Megnyugtatott némileg az a gondolat, hogy ilyenkor délután a lazacz is megemésztette éjjeli zsákmányát, üres gyomorral talán előbb rábírható lesz egy kis hajszára. Egyórai bandukolás után elértem a ruzsbachi sarkot. A Poprád itt a fenyves hegyek között összeszorul, a meder kiálló kövei kettészelik a hullámokat, melyek fehér tajtékot hányva zúgó robajjal tovább iramodnak. A hány kanyarulat, annyi folyás van itt. Vajon ezek közül melyikben tanyázik a keresett halam? Az első két folyást eredménytelenül horgásztam át. Hal nem is mutatkozott, pedig a kis csali csábítóan szelte át a napsugaras hullámokat. A következő fordulónál már megélénkült a víz. Az egyik kiálló kő mellől elősurrant egy szép pisztráng s a kis műhalacska után kapott. A horognyelet megrántottam, a hal nagy zenebonával vergődni kezdett, de elszabadult s villámgyorsan eliramodott. Mikor a csalit bekapta, bizonyára korán bevágtam a horgokat. Rosszul volt megfogva, hát megugrott. A többi folyásokban sem akadtam a lazacz nyomára.

A kis műhalacska hol lassan, hol gyorsan, hol meg zegzugosan, de eredménytelenül szelte a vizet. Már az utolsó fordulóhoz értem. A műhalacska minden mozdulatát kettőzött figyelemmel kísértem, a vén ragadozó alakja azonban nem jelent meg a hullámokban. Ismét csalódtam hát. A folyás lankás felületű alsó végében már csak gépiesen dobáltam a csalit, oda sem figyeltem a vízre, mert az újabbi kudarcz végtelenül bántott. És akkor a tizedik dobás után egyszerre csak fölvetődik a vízfenékről az én sokat keresett halam. Kimért lassú evezéssel a műhalacska felé tartott s mikor már-már elérte, villámgyorsan megfordult és széles farkával óriási ütést mért a kis csalira. A halászbotot fölrántottam. A horgok a hatalmas hal széles farkában megakadtak. Gyorsan megragadtam a zsinórt és sarkon fordulva, a part melléki rétre rohantam. Mikor jó kőhajításnyira eltávolodtam a víztől, abbahagytam a futást. Ott vergődött előttem a zöld gyepen a ,,fenelegény”, hatalmas testét kétségbeesetten lökte a levegőbe, szájával éltető eleme, a víz után kapkodott, mindenáron menekülni szeretett volna kegyetlen helyzetéből. Megsajnáltam a folyó szép királyát, bicskám éles pengéjével véget vetettem kínjainak. Örömem határtalan volt. Odaszerettem volna kiáltani a nagy világnak, a fehértarajos hullámoknak s a sötét fenyvesnek: meg van a nagy lazacz, a „fenelegény”-nek vége van És ekkor mélabús érzés nyilait szívembe. A szánalom és sajnálkozás egy bizonyos nemével rátapad tekintetem a mozdulatlan hatalmas halra: szegény szép király, ez hát a te szomorú véged?

Csöndesen összeraktam szerszámomat, a ritka zsákmányt zsinórra fűztem s a poros országúton haza bandukoltam. A község előtt a nagybátyámmal találkoztam, Megszólított: – Hát te mit czipelsz? – Lazaczot, – feleltem büszkén. – Hol fogtad? – A ruzsbachi sarokban. – Két pengőért add el. – Nem lehet. – Miért? – Mert a püspök asztalára szántam. – Csak nem ettél bolondgombát? Evett az a püspök már annyi lazaczot, hogy meg is unta. Kapsz tőlem még egy skatulya czigarettát is. Belém bújt a nyerészkedés ördöge, alkura fogtam a dolgot: – Ennyiért nem adom. – Hát mi kell még? – Tíz jó szivar. – Azt is megkapod s ráadásul meghívlak a holnap utáni ebédre. Összeparoláztunk. A legközelebbi bolt előtt már zsebre vágtam a skatulyát is, meg a tíz szivart is. Házunk előtt már várt az öreg János. A kőpadon csöndesen üldögélt s boldogan fújta pipájából a szűzdohány kékes füstjét. Sanda pillantással foghegyről megszólított: – Üresen. – Nem egészen, – feleltem. – Hát hol a lazacz? – Eladtam, – s ezzel egy pengőt meg a tíz szivart a markába nyomtam. Negyednapra a kapunk előtt találkozik a nagybátyám az édes apámmal, Illő távolságból meglestem párbeszédüket: – Aztán mit ettél a püspöki lakomán? Az öregem felsorolja a sok sültet meg süteményt. – Hát hal volt-e? – kötekedik tovább nagybátyám. – Az bizony nem volt. – Miféle ebéd volt az, ha halat sem ettetek? – Úgy beszélsz, mintha te bizony ettél volna? – Ettem hát! – Halat? – Azt, s hozzá még lazaczot. – Ezt meg honnan szerezted? – Honnan? Fiát a fiad fogta! – Ki? A fiam? Hol van az a gazember? Agyonütöm! A ,,gazember” ekkor már ungon-berken keresztül a széles határ felé rohant.

IV. Késő ősszel, mikor a Poprád gyepes partjait befehérítették a korai derek s a víz fölött nehéz ködök bontogatták szét ibolyás szárnyaikat, mikor fönt a magas égen vándorludak ékalakja messze tájakra vonult, hol a fény, a derű még hevíti a szíveket, akkor a folyó partjai megnépesültek a daróczba öltözött egyszerű emberekkel, kiket a lazacz násza lázba ejtett. A lazaczívás volt a halászesztendő évfordulója. S a mint észrevétlenül, szinte egyformán múltak az évek, az évfordulók is egyre szomorúbbak lettek. A múlandóság szele megcsapta itt is a régi életet s vele egyszerre tünedezett a régi víz is. A partokon egyre ritkultak a daróczba bujt egyszerű alakok, a hullámokban egyre ritkábban villant meg a tejes lazacz bíborszínű hasi oldala, a víz, az istenadta szép fehértarajos víz pedig nem hányta többé felszínre a kristályos hullámok gyöngyöző habját. Ott fent, a folyó felső szakaszát mind sűrűbben piszkítottak a gyártelepek szennyes vizeivel, melyek megfertőztették a folyó tiszta árját. A szomorú változást elsőnek a vérbéli halász vette észre. Évek hosszú során át megszokta volt hallgatni a fehértarajos víznek azt a csodás zenéjű halk beszédét, mely a ringó hullámok összecsapódásából, mint lágy szimfónia szállt föl a mederből; órák hosszat elgyönyörködött a verőfénynek azon tündéri csillogásán, mely mint óriási aranyfátyol terült a lankás hullámok tükrére. És a zárkózott természetű, kevés szavú ember, a ki otthon szótlanul, csöndesen elvégezte mindennapi munkáját, fölélénkült, ha a víz közelébe jutott. Mert hiszen nem is a falu zsúpfödeles házikói között, hanem a folyó fűzfabokros partján volt ő igazi elemében.

Ott kénye-kedve szerint elnézegette, hogy az ég áttetsző kéksége zománczos verőfényben miként verődik vissza a napsugaras vízfenéken. Ott órák hosszat elhallgatta az összecsapódó hullámok halk beszédét, a folyóból feltörő, végtelenül finom és soha nem hallott hangok különös keverékét, sajátságos búgását, melyet csak a lelke értett meg. Szemei elé tárult a vízi életnek csodálatos nyüzsgése, ezernyi változatossága, mely tele van izgató, titokzatos sejtelemmel. A vízi birodalom titkait természetes s józan megfigyelő tehetségével elemezte, szétbontotta s míg a többi ember küszködve, vergődve viaskodott a. mindennapi élet ezer bajaival, ő a víz partján nem ért rá saját gondjaival bíbelődni, mert e csodás világ poézise megtöltötte szívét a megelégedés boldog, csöndes harmóniájával. És mikor az éj szétterítette sötét palástját, mikor a természet édes álomban szendergett, akkor egyedül virrasztóit a folyó partján s leste a Poprád királyának kalandos útjait.

A víz fölött lenge párák bontogatták szét szárnyaikat, az éj misztikus sejtelmei betöltötték a homályt, egy-egy felkerekedett szellőcske olykor föl is borzolta a folyó csöndes tükrét. A levegő megtelt bús panasszal, síró hangokkal és a merev tekintettel figyelő halász előtt egyszerre megelevenedett a sokszor látott szomorú kép: a tömör, nehéz homályból halvány alakok bontakoztak ki. A kik az élet nehéz keresztje alatt összeroskadtak: a törött szívűek, a bukottak, kétségbeesettek, a nyomorgók s a szerencsétlenek lelkeinek sápadt árnyai elsuhantak mellette. Kínos jajdulással, bűnbánó vezekléssel végtelen hosszú sorban követték egymást a hazajáró lelkek bolygó alakjai, kiket e folyó egykor magába fogadott s a kik az élet szenvedései elől itt keresték a megváltást, a halált. A vérbéli halász ezért is szerette e határszéli vad folyót, e csöndes vízi temetőt, melyben megszámlálhatatlan a jeltelen sír, melyek megtévedett és szerencsétlen embereket fogadtak magukba, kikről mindenki gyorsan megfeledkezik s a kiket senki sem akar ismerni. És aztán – megváltozott minden. A fehértarajos víz tiszta fénye egyre tompult, valami sárgásszürke, átláthatatlan szín lepte el az ár tükrét. A hullámok siralmas jaj szóval verődtek egymáshoz, a folyóból elcsukló zokogás tört fel, mely kegyetlen ridegséggel megmarkolta a halász szívét.

A falvakat földre éhező be vándorlottak lepték el, mire a partokon pusztult a nagy füzes. A fejsze … a kapa… csodás gyorsasággal végezte a gyilkos munkát. És egyre szomorúbbak lettek a halászesztendők fordulói, a hullámokban is egyre ritkábban villant meg a tejes lazacz bíborszínű hasi oldala, mert a folyó királya az új vízzel nem barátkozott meg, elvándorolt a Dunajeczbe, hol a régi életből egy piczulányi még van. A halász csak akkor ocsúdott fel, mikor lábai alól kisiklott az a talaj, mely az ő különleges birodalma volt A partokon erre ritkultak a daróczos egyszerű emberek, az öregek oda vándoroltak a hegyoldal nyárfái tövébe, a fiatalok pedig elmentek az óczeánon túl új hazát keresni. Mikor az iskola porát lerázva az élet kemény útjára léptem, régi hazámban új világra s új emberekre akadtam. Mint valamikor régen, a kapu előtt most is várt valaki. János, az egykori öreg, jó halászmesterem, pipázgatva ott ült a ház előtti kőpadon s várta érkezésemet. Kopott sapkája mélyen a szemére volt húzva, a bajusza, melyet ez alkalomra kifent, jobboldalt felkunkorodott, baloldalt meg lelógott, fogai között régi kurta pipáját szorongatta, melyből a dohány karczos füstje apró foszlányokban szállingózott fölfelé. A haját megfehérítette a kor kemény dere, az egykori daliás alakja meggörnyedt, réveteg tekintetéből pedig valami megnevezhetetlen, mély fájdalom sugárzott ki.

Megráztam a jobbját s a szeretet bizalmas hangján megszólítottam: – Hogy van édes öregem? – János rám szögezte tekintetét, mely minden szónál többet beszélt, kezével gyöngén legyintett s ez a kézmozdulat volt a legszomorúbb felelet. Letelepedtem a padra. Szótlanul, síri csöndben sokáig üldögéltünk egymás mellett, a tekintetünk ott révedezett a távoli erdők peremén, gondolataink pedig ott kalandoztak az édes múltban, mely tele van szőve napsugárral, verőfénnyel s felejthetetlen emlékekkel. Aztán minden előzetes megállapodás nélkül fölkeltünk s elmentünk a Poprád partjához. Útközben megszólalt az öreg János. Halkan és sokat beszélt. A régi daliás idők véres csatáiról, a szabadságharcz azon dicső 42 ütközetéről emlékezett meg, melyekben ő is keményen harczolt. Apró szeme megvillant, mikor Klapka nevét emlegette, a ki a szőnyi véres ütközet után a csatatéren feltűzte János mellére a vitézségi érmet. Áhítattal hallgattam beszédét. Diákkoromban, ha a nagy időket szóba hoztam, János mindig kitérően válaszolt. Most már kérés nélkül elmondott mindent. Egyszer a vízre tereltem a beszédet, az öreg, mintha nem is hallotta volna kérdésemet, fiatalos hévvel és szeretettel csak tovább regélt. A nagy kanyarulatnál megálltunk. János elhallgatott. Némán ott álltunk egymás mellett és én egyszerre csak azt éreztem, hogy valami megnevezhetetlen érzés ránehezedik mellemre. – Nézzen körül fiatal úr – szólalt meg az öreg.

A kép, mely szemeim elé tárult, lesújtó volt. A nagy füzesnek, mely nem is oly régen e helyen díszelgett, se híre… se hamva.. Letarolták, kiirtották, a televényt pedig bevetették gabonával. A folyó e változást csöndesen tűrte, de mikor az emberek sikereiknek javában örültek, egyet gondolt s egy merész fordulattal nekivágott a partnak. Lassan, de biztosan alámosta a laza földet s mire az örvendezők felocsúdtak, a szabályozatlan vad víz már az egykori füzes helyén hömpölygette hullámait. De láttam még valamit! Az egykori fehértarajos, édes beszédű kristályvíz helyett fénytelen fényű hullámok bús susogással iramodtak el előttem. Eltűnt tehát a régi szép víz, helyét egy másik foglalta el. – Talán már mehetünk – szólalt meg János, szemeiben ott ragyogott két nehéz könnycsepp. Búsan, szótlanul hazamentünk. És két héten keresztül hiába kutattam át az egykori lazacztanyákat, a kis műhalacska érintetlenül került ki a vízből, mert eltűnt a vidékről a folyó királya is… Egy júliusi délutánon kertünkben a körtefa árnyékában heverésztem. A fű s a vad virágok nehéz illata elkábított, a terebélyes fa ezernyi levelének halk susogása pedig édes álomba ringatott. Egyszerre csak valaki nagy zajjal költöget: – Hé, fiatal úr, keljen már fel! János térdelt mellettem s buzgón rázogatott: – Mi baj van öregem? – Fogja gyorsan a halászbotot és jöjjön. – Hová? – Lazaczot hajszolni. Mintha delejes áram érintett volna, úgy ugrottam fel a gyepről. Gyorsan összeszedtem halászszerszámaimat s vígan követtem az öreget. – Beszéljen már – nógattam Jánost. – A múlt héten Hobgártra tolonczoltam egy csavargót. Mikor a sehonnait a kisbíró átvette, egy kis beszédbe elegyedtem vele. A többek között meséli, hogy két héten át itt lebzselt a határban egy rengeteg nagy lazacz. A ritka vendéget nap-nap mellett hajszolták, végre megunta a piszkálódást, fölszedte a sátorfáját s eltűnt a határból. Hisz több sem kellett nekem! Addig kerestem ő kelmét, míg ma délelőtt a lipniki patak torkolatánál rá nem akadtam. Ott van a tanyája, Hej, fiatal úr, akkora lazaczot még nem látott! Csakis olyan legény tud a kurcsini gáton átvergődni, mint ez a nagy hal. Kemény munkánk lesz, no de majd csak megbirkózunk vele.

Az örvendetes hír végtelenül fölvillanyozott, meggyorsítottam lépteimet, de az öreg jóindulatúan marasztalt: – Lassabban, a csikóim már leszoktak a futásról! Egy ideig csak elballagtam mellette, de aztán szinte észrevétlenül megelőztem az öreget, aki erre csöndesen dünnyögte: – Türelem, fiatal úr! Kár lesz elhamarkodni a dolgot! Megállt, a pipáját megbirizgálta, ez természetesen lassan történt s így az öreget szépecskén meg kellett várni. Csöndes poroszkálás után elértük a lipniki patakot. Az erős halászzsinórt, a háromszoros selyemféregbelet s a kis műhalacskát előkotorásztam, János mellettem állva nézte a készülődéseket. Egyszerre csak megszólalt: – Gyönge ám ez a zsinór, elmén vele a nagy lazacz! – Hát akkor duplázzuk meg! Az öreg készségesen segédkezett. Mikor a fonással elkészültünk, megelégedetten bólintott a fejével. János a patak torkolatánál útba igazított: – Álljon a balparti magányos fűzbokor mögé, ez egészen eltakarja. A lazacz ott tanyázik a két víz összefolyásánál a fenéken. A műhalacskát a Poprád erős sodrába dobtam. Az ár elkapta s lesodorta az örvénybe. A halászzsinórt most a patak felé húztam. E pillanatban, mintha dinamitbomba robbant volna fel, óriási sugarakban fölvágódott a víz. – Most – hangzott János szava. A horognyelet fölrántottam.

A zsinór megfeszült, a horgok valamin fönnakadtak. Az öreg mellém ugrott s megragadta a zsineget, erre a botot félredobva, én is megmarkoltam az ínt. – A patak felé! A folyóból másképen nem húzzuk ki – hangzott ismét János figyelmeztetése. A lábam bokáig süppedt a laza fövénybe, karomba a dupla halászzsinór mélyen bevágódott, János nyakán s homlokán ujjnyira megdagadtak az erek, arczát elöntötte a pír, szakadásig húztuk a fönnakadt terhet, mely csak nem akart egy helyből kimozdulni. Pedig a rengeteg hal nem is vergődött valami nagyon. Csak a testét görbítette félkörré, a víz erős sodra beléje kapaszkodott s így ellenállt minden rántásnak. Perczeken át tartott a meddő küzdelem. – Húzza a fiatal úr – bíztatott János. Teljes erőmből megrántottam a zsinórt, a következő pillanatban mind a ketten hanyatt vágódtunk. Fölugrottam. Az óriási lazacz a folyó felszínén villámgyorsan leevezett s én szomorú szívvel megbámultam a rengeteg hal futását. Arczomat elfutotta a pír, mikor a víz árja elnyelte alakját. A fövényen ott feküdt a kis műhalacska, hármas horgain pedig ott lógott a lazacz alsó állkapcsának a fele. János fáradtan törülgette gyöngyöző homlokát. – Elment… faképnél hagyott… – dünnyögte akadozva az öreg. Ez volt az utolsó lazacz, melyet a Poprádban láttam.

Megjelent: Halászat folyóirat
VIII. évfolyam 9. szám 1907. január 1. 66-68. oldal
VIII. évfolyam 15. szám 1907. április 1. 114-117. oldal
VIII. évf. 17. szám 1907. május 1. 130-132. oldal
VIII. évf. 24. szám 1907. augusztus 15. 186-189. oldal