Ha január, akkor menyhal
Januárban alszanak a halak, tartja a hiedelem. Ami igaz is, de nem teljesen úgy, mint hisszük. Mert legtöbbje télen is táplálkozik, bár korántsem olyan mohón, mint mondjuk májusban vagy szeptemberben.
Ilyenkor ne a nyári helyeken keressük a halakat. Meg kell találni a vermelőgödrüket, ami nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a halak nem mindig az adott víz legmélyebb pontján lustálkodnak. A folyóvizeknél a vermelőkamrák általában valamilyen akadály közelében vannak – ez lehet egy nagyobb, vízbe roskadt fa, elsüllyedt bárka, kősarkantyú vagy akár egy hídláb is, melyek megtörik, lefékezik a sodrást. Az állóvizeknél kicsit nehezebb a dolgunk, hiszen ott a vermelésben nem sok szerepet játszik például egy kőszórás, ám egy-egy mélybe csúszott fatörzs árulkodó lehet.
Mindkét vízen a csónak nagy előny, de ha szerencsénk van, a partról is eredményesek lehetünk. Azonban nem minden hal kerül horogra télen. A természetes vizekben amurt, compót, angolnát a fagyos hónapokban szinte sohase fogunk, de a ponty vagy a harcsa is ritka. Kedvező vízállásnál viszont – még jég alatt is! – néha hihetetlen mennyiségű paducot, domolykót, jászt, koncért akaszthatunk. Paducból például sokszor többet lehet fogni télen, mint tavas zutón, őszelőn.
Barátaim többsége a Felső-Tisza vidékét bújja, s tanúsíthatom, néha rogyásig fogják magukat. Ha nem lenne súlykorlátozás, tíz-tizenöt kiló is vígan összejönne naponta. S nem ám holmi arasznyi paducok! Hanem harminc-negyven dekás példányok, megspékelve néhány termetesebb, kilósnál is nagyobb domolykóval, koncérral. De a régebben bevált módszerek sajnos szinte teljesen hatástalanok. Hiába ül ki az ember a partra harmincas zsinórral, etetőkosárral, erős spiccű bottal. A halak rá se hederítenek. Hihetetlenül finom felszereléssel van csupán esélyünk. Az úgynevezett rezgőspicces botokkal ugyan meg lehet akasztani egyet-kettőt, de ha komolyan vesszük a téli keszegezést, akkor az öt-hat méter hosszú bolognai bot, hajszálvékony zsinór s közvetlenül a fenék fölött úsztatott csali a nyerő – ha vékony trágyagiliszta van a horgon.
Mert a nyáron bevált csontkukachoz általában hozzá se nyúl a hal.
Az igazi szezonja azonban ilyenkor nem a keszegfélének van, hanem a menyhalnak. Ezt a halat viszont csak a megszállott horgászok ismerik. A „menyus” valódi titok, nyáron szinte lehetetlen megfogni. Harmincéves horgászpályafutásom alatt mindössze egyet sikerült fognom. A Nyugati-főcsatorna tiszavasvári zsilipjénél süllőztünk, amikor iszonyatos vihar kerekedett. A botokat a vízben hagyva menekültünk fedezékbe, s miután elvonult a zivatar, mentünk csalit cserélni. Egyik botom furcsán rángatózott. Legnagyobb megrökönyödésünkre egy húszdekás-forma menyhal tekergődzött rajta. Valószínűleg a vihar s a hirtelen támadt délutáni sötétség zavarta meg szegényt.
A zsilipeknél, például Tiszalöknél, Kiskörénél vagy Békésszentandrásnál ugyan nappal is meg-megjelenik, de a legbiztosabbak a szürkületi, a kora esti órák. Ide nem fontos a finom felszerelés. Ha éhes, felveszi a kishalat, a halszeletet, a gilisztát, de akár a virsli- vagy szalámidarabot is. Sokan ezért is szeretik a horgászatát. Raknak egy nagy tüzet, elbeszélgetnek, és csak akkor szaladnak a bothoz, ha rángatja a menyhal. De az se baj, ha mozdulatlanok maradnak a botok. A menyusozásnál ugyanis nem a hal a fontos, hanem a hangulat.
Aki tudja ki írhatta ezt a klassz történetet, kérem jelezze, mert e-mailban küldték, de nem sikerült az eredeti forrást megállapítani ?
