Felfedezés – Kákafoki-holtág
Körösök vidéke néhány évtizeddel ezelőtt még csaknem teljesen érintetlen természeti környezetet nyújtott az ott élő embereknek. Az idegen, mint például az üdülő turista, csak kakukktojás volt számukra. De hogy annyi hal legyen ott, és akkor, amennyi valójában volt, azt még a legboldogabb horgászálmaimban sem gondoltam volna. Persze, amikor nagy unszolásra „beutaltattuk” magunkat a szarvasi tanács üdülőjébe csereüdültetés jogcímen, mindebből még semmit nem sejtettünk. Az időpont: 1965. augusztus közepe.
A Dunakanyartól hosszú volt az út Szarvasig. Ráadásul az Alföld is eléggé egyhangú. Kaptunk is érte az asszonyoktól! Amikor azonban megláttuk az üdülőt, mely nem véletlenül épült éppen a Kákafoki-holtágra, és a szemben lévő oldalon a vízben álló ciprusfákat, nem akartunk hinni a szemünknek.
– Sógor, mondtam, mit szólsz mindehhez?
– Mindig tudtam, hogy az ilyeneknek van csak ekkora mázlijuk, mint te!
Pedig akkor még nem is tudtuk, mi van a vízben! Ettünk néhány falatot, koccintottunk is rá, majd hátrahagyván az ámuló asszonynépet, elkötöttünk egy csónakot a stégről, és irány a túlparti nádas. Az otthonról hozott gilisztával elkezdtük vallatni a vizet. Kapás-kapást követett. Jöttek a törpék a reszelős nagy pofájukkal. A csónak – ezúttal szerencsénkre – éppen folyt, így annak a tószerű fenekére csak úgy hullott a zsákmány. Már volt vagy ötven darab, amikor megszólalt a sógor:
– Most már jöhetne a Hófehérke s!
Körülnéztünk. A közeli híd lábánál az alig folyó víz összeszűkült és felgyorsult. A hídlábakat kőszórás védte. Nem kellett hozzá amerikai radar, hogy megállapítsuk: itt valósággal hemzsegnek a süllők. A kishalak ugyanis táncot jártak a vízben és a levegőben. Két légy lézengett a csónak oldalán. Ezek kerültek a horogra, és sikerült velük két jókora snecit fognunk. Átszereltünk süllőre és lecsorogtunk a hídhoz. Először a snecik farkát úsztattuk rá a kövekre. Egy-egy másfeles süllő volt a válasz. A kishalak derekával, majd a fejekkel külön-külön fogtunk összesen hat azonos ívású süllőt. A törpéket, mivelhogy a csónak egyre jobban folyt a vízzel együtt visszalapátoltuk a holtágba. Hadd éljenek! Némelyik még kóvályogva visszanézett, hogy miféle népség vagyunk, majd biztos, ami biztos alapon, fark csóválva távozott.
A süllővacsorától éjféltájt felébredve első pillanatban azt hittem, hogy zápor veri a vizet. Kinéztem, de holdvilágos éjszaka volt. Viszont a víz felszíne valósággal forrt a halaktól! Ilyen lehet a tiszavirágzás is – gondoltam -‚ bár itt most kérészekről szó sem lehetett. Aki nem járt akkortájt ezen a vidéken, fel sem tudja fogni, milyen csodálatos látványt nyújtott ez a hihetetlen halbőség éjszakánként!
A hajnali kakukkszó már a ciprusok melletti nádasban fogadott bennünket. Egyelőre csak törpék jöttek, mert lőtt kukoricánk még nem volt. Harmadnap azonban már bográcsban főtt kukoricával etettünk és csaliztunk. Bizony kapaszkodni kellett, amikor egy-egy három-négykilós nyurga csónakostól behúzott a nádasba! Feltűnt, hogy helybeli horgászokkal alig találkoztunk. Erre a rejtélyre csak később kaptunk választ. Akkor, amikor egyre lejjebb merészkedtünk, egészen az alsó hídig. Itt ágazott ki a Bikazugi-holtág. Ez keskenyebb víz, mindkét oldalán nádasokkal szegélyezve, helyenként tavirózsával tarkítva. Na, itt történt meg velünk, hogy pontyozás közben megzörrent mögöttünk a nád, és egy fekete kalapos, idős parasztbácsi feje tűnt fel az alig 35 fokos melegben.
Megszólalt:
– Na, pöccinti-e már a picét?
– Pöccinti biz’ azt – feleltük.
– Aztán mi a fenének az a sok szálkás izé? – kérdezte.
– Mert szeretjük fogni és enni is, bátyám! – áradt felé a horgász-„hiszekegy”.
– Nekik nemigen ké az ilyen. Van csibe, kácsa, lúd, birka, no meg sonka, kóbász, csusza, meg efféle…
– Kinek kéne az a szálkás, csúszós fene? No meg időnk sincs rá, hogy ezeket kergessük!
Már csaknem szégyellni kezdtük magunkat, amikor az öreg eltűnt. Hát ezért van itt ennyi hal? Mert, hogy volt, az szent igaz! Egészen addig, amíg ide is be nem tört az idegenforgalom.
Kalácska István – Vác – Sporthorgász
