A nyerő hely – Berta László
Talán szokatlan, hogy egy pergető horgász, akinek a módszeréhez tartozik az állandó keresés, helyváltoztatás, éppen azokat az élményeit gyűjti össze, amelyek alig változó, mindig ugyanott fel- kereshető, azonos helyekhez kötődnek. Ezek állandósága azonban viszonylagos, hiszen „kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk bele”. És tulajdonképpen az igazi főszereplők a halak. Azt hiszem, a legtöbben gyakran és szívesen térünk vissza korábbi sikereink – olykor kudarcaink – színhelyére, abban bízva, hogy nemcsak tapasztalatokat nyerhetünk, hanem újabb eredményt is feljegyezhetünk emlékezetünk palatáblájára. Az ilyen helyeknek rendszerint külön történetük van. A ritka sikerhez vezető, néha bizony nagyon göröngyös út az idő megszépítő távlatában kisimul és a régi kalandok felidézésekor újra kellemes feszültségek vibrálnak idegeinkben.
Amikor öreg naplómban lapozgatok, ismét érzem a vízparti hajnalok hűvös illatát, hallom az orsófék berregését, látom a habzó víz felett az ellenfényben megvillanó hal áramvonalas testét, amint szinte táncol a levegőben, szétfröcskölve a vízcseppeket.
Hogyan is volt hát?…..
Valamikor régen a Viszló patak egyik bokros, rejtett zuga volt. János barátom nevezte el így – nekem, mert néhány halat sikerült itt megszákolnom. A bal parton ágak borultak a meder fölé, ahol egy vízi növényzettel fedett nagy kő lapult a fenéken, a parthoz közel. Felette kissé megtört az áramlás. A másik oldalon hamarabb szűnt meg az örvény. Lentebb a keskeny meder egy nagyobb, nyílt mederré szélesedett, melyet kövekből hevenyészett gátacska duzzaszt fel.
Harcálláspontomat a jobb parton szoktam megközelíteni, óvatosan, alulról. Belépve a part mellett térdig érő vízbe, felfelé dobok a sekélyebb részig. Apró körforgó villantót, esetleg nedves legyet. Ha jól sikerült a dobás, vagy lendítés – ami a lehajló ágak miatt is volt könnyű – a túloldalhoz közel, a nagy kő és a part között hozta le az áramlat a csalit. A bal partról már többször fogtam hatvan deka körüli „csemege” pisztrángokat, egyszer egy kilósat is. Szerettem ezt a helyet, mert tudtam, hogy a pisztrángok is kedvelik.
És most nézzük, mit mesél róla a napló.
Május 21.
Nyitónap a Viszlón, ilyenkor „menni” szokott a pisztráng. Ma azonban a halak erről nem vesznek tudomást, még ügyesebb társaim is eredménytelenek. A „nyerő helyet” többször is felkeresem a nap folyamán. Körforgóra, támolygóra: semmi! Egy kétrészes, öreg, japán wobblerrel próbálkozom. A gyors vízben szinte énekelve remeg a kis műhal, és végre alulról támad egy kiló körüli példány, de leakad és elmegy. Úgy látszik, egyelőre vesztésre állok.
F. jön mögöttem, látja, hogy szép halat engedtem el, vigasztal, hogy majd visszajön még.
– Bárcsak igazad lenne!
Otthagyjuk a Viszlót, lemegyünk egy kicsit a Balatonra keszegezni, de ott sincs nagy sikerünk. Késő délután jövünk vissza, én Újra csak a „nyerő helyet” vallatom. És nem hiába! A délelőtt próbált wobblerre egy kiló húszas szivárványos kap, ugyanott. Ez jól akadt és némi üggyel-bajjal megszákolom.
Május 27.
A nap már lenyugvóban, ilyenkor kezdődik a „nagyok” vacsoraideje. A bevált módszer szerint lopakodom a „nyerő helyre”. A harmadik lendítés után el is kapja a villantót, közvetlenül a kő előtt. Elúszik kétszer felfelé, majd visszafordul és kiugrik a vízből. Gyönyörű, legalább másfeles szivárványos. Óvatosan, feszes zsinórral tartom és lejjebb lépek a csendesebb vízbe, amikor meglazul a zsinór. Elment a szép hal! Rosszul akadt a kis Mepps, vigasztalom magamat, de nem túl vidáman állok odébb, hogy másik helyet keressek.
Egy fél óra elteltével újra itt vagyok. Valami visszakényszerít. Nem sok ugyan az esély ilyen rövid idő múlva, de talán jön még jó hal.
– Már itt is van! Az első dobásra ugyanott vág a kőnél és azonnal pattan ki a vízből, mint egy pettyes rakéta. Ez sem lehet kisebb másfél kilónál. Hosszan megszalad a folyással szembe, majd, visszakanyarodik. Amikor már alattam van, ráz egyet a fején – megint laza a zsinór! És milyen könnyen jön kifelé – nem forog a villantó? Nem is foroghat, mert nincs! A forgókapocs törött el, a hal vitte el a karabinerrel együtt az utolsó Mepps Cometemet! 2:0 a pettyesek javára! Ennyi vereség sok is egy napra, eddig ez igazán „vesztőhely” volt számomra!
Elkeseredetten ballagok le egy jó kis zúgóhoz, ahol az első dobásra megakasztok egy hatvandekás sebest, kettes „Aglia”-val. Elég rövid úton kirámolom a partra, örülök is egy kicsit, de igazán az elment két nagyot sajnálom. Persze, ha a hal a felszerelés hibájából megy el, annak csak a horgász az oka. Fogok vigaszdíjként még egy kilencven dekás szivárványost is, már majdnem sötétben. Horgásztársammal egyszerre fárasztunk, Ő egy fél kiló körülit akasztott, felettem vagy húsz méterrel.
Június 17.
Nem tudok belenyugodni a múltkori kudarcba, újra itt vagyok. Egész délután eredmény nélkül dobáltam. János fentről jön a túlsó parton. Amikor meglát, vidáman integet és meglóbál egy jó kilós pisztrángot, csak ilyeneket küldjek, mondja, éppen most fogta egy kicsit feljebb. Hát igen, aki tud, az tud. Jánosnál jobb pergető horgászt nem ismerek. Dobok még egyet, szinte a lába alá. Alig vezetem le a kis pergőt a kőhöz, amikor bebukik az Airway hegye a patakba. Visítva megszólal a Cardinal fékje, füstöl a zsinór a vezetőgyűrűkön át, lehúz a hal felfelé vagy tizenöt métert.
– Hűha, ilyen még nem volt, megpróbálom kicsit visszahozni, jön egy keveset, azután megint felszalad, majd hirtelen megfordul és rohan le a sodrással. A lábam előtt száguld el, alig tudom bevenni a zsinórt, hogy feszes maradjon. Szinte tízfilléresnyi piros pettyeket látok megvillanni – gyönyörű sebes!
– Itt ment el a múltkor is – gondolom és nagyon óvatosan „pumpálom”. Jön vissza, majd fejreáll a vízben, a farka kilóg – mekkora – a feje a fenéken, mintegy belefúrja magát a növényzetbe. Úgy tűnik, egyelőre a hal fáraszt engem. Combközépig állok a patakban, a csizmámba felülről halkan befolyik a víz.
– Ekkora hal nincs is – nyögöm – ezt úgysem tudom megfogni!
– Dehogynem – biztat János – csak tartsd keményen!
Végre gyengül az eleven torpedó ereje, a sodrás viszi lefelé. Húzom közelebb, a fék meg-megszólal. Beszalad az innenső part növényzete közé. Megemelem a botot és lekanyarítom a vállamról a nevetségesen kicsinek látszó pisztrángmerítőt, valahogy ráhúzom a fejére, mint egy sapkát, beletekerem félig – hagyja – majd összemarkolom és kilódítom a fűre a bottal együtt. Közben szépen beletottyanok a patakba, kellemesen hűvös ülőfürdő, de ki törődik vele? Enyém a nagy hal! A küzdelem talán negyedórát tarthatott, de nekem óráknak tűnt. Este nyolc óra van, a tölgyfák alól lassan előkúsznak az árnyékok. Fekszik a halam a fűben, megsimogatom a bronzosan csillogó áramvonalas testet. Nem ok nélkül nevezik az angolok barna pisztrángnak! Álla kampós, mint a lazacé. A kis Mepps hármashorga még most is jól ül benne. János, az igazi, jó horgászcimbora velem örül. Itt, a Viszlóban egy ekkora pisztráng nem különösen ritka, a helybeli „menők” inkább három kiló felett kezdik tisztelni, de azért ez sem rossz – és nekem a legszebb, a legnagyobb! Kettő kiló harmincöt dekás! Végre győzelem! Úgy érzem, sikerült egy hely titkait kifürkésznem és így lett ez a vesztések után valóban „nyerő” !
Július 12.
Forrónak ígérkező nap hűvös, párás hajnalán, még derengéskor érkezünk Jánossal és Ferenccel. A kocsit a szokott helyen hagyjuk. A völgy felett ködfátylak imbolyognak, nedvesen csillog a harmatos fű. Felfelé indulok nimfás szerelékkel. Új boron-grafit botom szinte kilövi a könnyű ólmozású „tiroli fát” – ami persze műanyag cső, infúziós szerelék volt valamikor. Óvatosan, a bokrok között bujkálva közelítem meg egyik kedvenc helyemet, ez is majdnem „nyerő”, sőt, első kiló feletti pisztrángom zsákmányul ejtésének színhelye.
Erős sodrású, mély vizű zúgó, a jobb parthoz közelebb, a csendesebb és gyorsabb áramlás határán hosszan elhúzódó kőpad a fenéken. Itt kell levezetni a legyeket – most inkább rákokat. Saját készítésű barnás és fekete „bogarakat” használok, mindkettő bevált már többször is. A negyedik dobás után egy halfarok villan, de nem akad meg, úgy látszik, csak kísérte a legyet.
A következő dobással igyekszem pontosan lemásolni az előzőt, látom, hogy a pisztráng jön lefelé, hagyja magát sodortatni az áramlással és szinte alattam van már, amikor a botvéget megemelve, finoman megakasztom. Azonnal felfelé indul, szerencsémre, mert mögöttem egy újabb zúgó kezdődik, amit megjárni nem lehet, ha belemegy a hal, nem tudom visszahozni a felgyorsult, habzó vízből. Itt már több jó pisztráng szabadult meg a horgomtól. Hogy megelőzzem, lelépek a kőpárkányra, térdig ér csak a víz, és engedem, hogy a szép szivárványos ússzon tovább az áramlással szembe, fárassza ki magát. Közben harmatzuhany hullik a nyakamba a fűzfa levelekről. Tartom a botot, bal kézzel leakasztom a szákot és kinyitom. Amikor a sodrás lehozza a fáradt pisztrángot, a csendes szélvízben alá tartom a merítőt, belecsorog, kiemelem. Kiló körüli példány, az apró horgot úgy kell kivágnom az orrából, kitűnően akadt. Elkönyvelem, elteszem. Az elsővel megvolnék!
A nap már helyenként besüt a völgybe, szikrázni kezdenek a harmatcseppek a leveleken és egy remekbe készült pókhálón.Sajnálom, hogy nem hoztam fényképezőgépet. Óvatosan kikerülöm a takácsművész (pók) csapdákat és indulok lefelé. Van még egy-két jó tartás a közelben, kell ott lenni pisztrángnak.
Magam barkácsolta úszó-wobblert teszek fel, aranyos-ezüstös színűt, piros pettyekkel, fantázia – sebespisztrángnak nevezhetném. De inkább becsurgatom egy bokor gyökere alá és meg is fogok egy „adagos” félkilós szivárványost. Lassan a „nyerő hely” fölé érek. Alulról már nem lehet megdobni, annyira összenőtt a növényzet, ágakból épült alagút-boltozat borul a patakra. Az igazi tartás felett van egy kisebb torlódás, először itt próbálkozom. Megüti egy pillanatra valami a csalit, de nem jól akad, elmegy. Belépek a vízbe és leengedem a wobblert a nagy kő fölé. Bekattintom a felkapókart, a zsinór kifeszül, ebben a pillanatban erőteljes rántás, majd kezdődik a jól ismert „pumpáló” védekezés! Úgy gondolom, hogy ez is csak akkora, mint az előbbi, ezért egy kicsit meghúzom. A botom majdnem beledugja az orrát a vízbe, a hal nem jön, nem is látom. Ilyen erős itt a sodrás? Kicsit utána engedek, erre elindul felém. Gyorsan veszem be a zsinórt, mert most már jön, mint egy tengeralattjáró, egy vonalban vagyunk, azután elkerül. Meresztem a szememet, próbálom meglátni az aránylag sekély vízben, de olyan homály van a bokor alatt és a fény is úgy esik, hogy polaroid szemüvegem segítségével sem tudom megpillantani. Megy fel, szorgalmasan húzza a zsinórt, zümmög a fék. Most visszafordul, ismét elszáguld mellettem, utána engedem a „pányvát”.
Egy kis húzásra kiugrik, látom, hogy jó hal, utána megyek, hogy kijussak a gyors sodrású alagútból. Már ott vagyok, ahol a „nagyot” szákoltam. Behúzom a part mellé – itt nem rohan annyira a patak – oldalára fordul. Kinyitom a szákot, kimerítem és felteszem a partra. Lihegve utána mászom. A horog nincs már a szájában. Egyhatvanas sebespisztráng, ikrás.
János és Feri, a két cimbora, de később Iván, a helybeli „professzo” is megcsodálja. Szinte sajnálom, mert eggyel kevesebb az őshonosnak számító sebes a patakban. Elkönyveltem a nyerő hely újabb zsákmányát. Régen volt mindez, azóta már patak sincs. Emlékét néhány sárgult naplólap és fénykép örzi csupán…
