A halszárítás részletes néprajzi leírását az Alsó-Tisza vidékéről és Komárom környékéről ismerjük; a Balatonon szintén alsó-tiszai halászokat alkalmaztak a bérlők haltartósításra. A közvetlen értékesítésre nem alkalmas apróbb halakat a hasítótanyán dolgozó asszonyok, lányok széjjelhasították megtisztították, besózták, majd oszlopok közé kifeszített zsinegre akasztották, száradni. A szárító állványzatot „zsidóutcá”-nak nevezték, utalván arra, hogy a halászati bérlők, halkereskedők gyakran zsidó származásúak voltak.
A napon megszáradt halakat bálákba (20–25 fontos csomókba) kötegelték, és román, ill. szerb lakta területekre szállították eladásra (Erdély, Bánát, Szerémség), ahol a több böjtöt tartó gör.kel.-ek körében nagy keletje volt. A Szeged–Csongrád környéki vizeken a 18–19. sz. fordulóján szerveződtek meg ezek a „nagyüzemi” haltartósítást végző hasító tanyák. A 19. sz. közepén Szeged–Csongrád között 37 hasító tanyáról tudunk; egy tanyán átlag 80 személy 5000 mázsa halat dolgozott fel évente.
A haltartósításnak a „nagyüzemi” formáját a halállomány rohamos csökkenése szüntette meg. Az Al-Duna vidékén viszont a román és lipován halászok napjainkban is gyakorolják. A szárított fial korábbi forrásokban aszuhal, szivárított hal néven szerepel. (Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88)
