Molnár László – kirándulás a Rábához – 1980
A fővárosban lakom, a pesti Duna romantikusnak semmiképpen nem nevezhető — bár korántsem halszegény — horgász vizén vagyok otthonos. Érthető hát, ha ismeretlen, jó hírű, távoli vizek csalogatnak. Szabadságom egy részét tehát horgászkirándulásra szántam. Kácsor László könyvei segítették választásomat, amely végül is a Nicki-gátra esett.
A Nick község határában az 1930-as évek elején épült duzzasztó harmonikusan illeszkedik a tájba. Az Alpok lábánál eredő folyó még itt sem szelídül meg, őrzi a vad, hegyvidéki szakaszok hangulatát. Aki ismeri a Kárpátok vizeit, a Vág, a Garam rohanását, egy pillanatra úgy érzi, arra a tájra tévedt. A természettől már sok tekintetben elidegenedett városi ember számára lenyűgöző látványt kínál a találkozás az érintetlen természettel. A kora hajnali ködben kígyózó folyó, a déli verőfényben tündöklő víz, s a holdfény ezüstös csillogása a víztükörben, vagy az iszonyatos erejű vihar élménye, mind-mind életre szólóak.
KÜLÖNÖS MAGATARTÁS…
Az ígéretes kirándulás kellemetlenül kezdődött. Az ausztriai zivataroktól az agyagos, sárga víz rohamosan áradt. (Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz a legkisebb váratlan csalódás.) Az első két nap horgászat nélkül telt el, de számos érdekes megfigyelésre nyílt lehetőségem. A Rába vize táplálék bő és rendkívül tiszta. Egy hét alatt semmiféle szennyezést nem tapasztaltam, legalábbis szabad szemmel láthatót nem. Talán ezzel a veszéllyel még nem is kell számolnunk? Állítólag a Sárvári Cukorgyár meg tudna cáfolni, de szerencsére a folyó öntisztulása még kielégítő. A duzzasztónál hömpölygő, oxigéntől feldúsult, habzó víz mágnesként vonzza a halakat. A fenékviszonyok változóak, a néhol 5—6 méteres, vagy még ennél is nagyobb mélységekben igazi otthont találnak a messze híres rábai harcsák.
A harmadik napon megállt az áradás és kezdtek szállingózni a horgászok. Megtudtam, hogy nem sokkal megérkezésem előtt 47 és félkilós harcsát akasztottak. A Rábával való rövid ismerkedés után a hírt egyáltalán nem tartottam meglepőnek. Mégis felvillanyozva és egyre fokozódó csodálattal néztem a mély örvényekbe. Csodálatomból felocsúdva arra lettem figyelmes, hogy a szemközti parton egy horgásznak karikába hajlik a botja. Ügy tűnt, harcsát akasztott, mivel legalább 150 métert kényszerült sétálni a hallal, de az nem engedett. Ekkor valami szokatlant láttam: a horgász segítségére sietőket elutasító mozdulattal igyekezett távol tartani, pedig merítőháló vagy vágóhorog nem volt nála.
ÉS A SZERSZÁM…
Vajon mi indokolhatja ezt a magatartást? — torpan meg bennem a gondolat. Páratlan gyakorlat a nagyhalak szerszám nélküli kiemelésében, vagy talán dicsőségvágy? Nem! Ilyen rendkívüli horgásszal nem hozott össze a szerencse. Az esetnek prózaibb oka volt. Mint kiderült, az illető enyhén szólva sportszerűtlenül horgászott: gereblyézett. A viszonylag kis harcsa, melyet üggyel-bajjal kiemelt, úgy 4—5 kilós lehetett, de mivel a farkába akadt a horog, olyan erőkifejtésre volt képes, mint egy szabályosan akasztott nagyobb társa. A kezdetben sportszerűnek tetsző esemény elfajulása láttán a mellettem álló horgászhoz fordultam, — akivel idáig lelkesedve szemléltük a küzdelmet — de kérdő tekintetemre nem kaptam választ.
Meredten nézte a túlpartot. Tekintetemet végigvezetve a kezében tartott felszerelésen, megértettem magatartását. A vezető gyűrűbe akasztva nála is valami olyasmit láttam, amit eddig még rajzról sem ismertem. Hatalmas szivarólomba öntött hármashorgot, amely méreténél fogva leginkább vasmacskára emlékeztetett. Láttam már nagy hármashorgot, de azok csak női klipszek lehettek az említett iszonyatos szerszámhoz képest. A kereskedelemben ilyen nem is kapható! Az eszköz készítésének technikai részletei ekkor már igazán nem érdekeltek. Letörve indultam el az erdő szélén felvert sátramhoz.
NEM MINDENKI…
Aznap messze elkerültem a gát környékét. A sűrű erdőben kanyargó Rábához mentem horgászni, ahol a csendes vízparton eszembe jutott az évszázados múlt, amikor íváskor vagy jó haljárás idején a falu apraja nagyja vasvillával ment a Rába partjára „böködni a halat”. Akkor ez természetes volt. A viszonyok gyökeresen megváltoztak azóta, a természet már korántsem olyan bőkezű, törvények védik a fajokat, a vizek tisztaságát. A halfogás tiszteletre méltó szabályok szerint űzhető sport lett. A szokások azonban lassan változnak, a reális alapjukat vesztett halfogási módok tovább élnek, sőt technikailag tökéletesítik őket. Gondolhatja az olvasó, hogy szórványos jelenségről, extrém esetről van szó. Egy hét a Nicki-gátnál sajnos az ellenkezőjéről győzött meg.
A Rába apadt, egyre horgászhatóbbá vált és egyre több horgász érkezett nemcsak a környékről, de a megyéből, sőt az ország távoli részeiből is. Sorra kerültek elő a különféle akasztózó szerszámok és megindult az „aprítás”. A tisztességes, jó szándékú helybeli horgászok felvilágosítottak, hogy amit látok, az egyáltalán nem rendhagyó eset. Megtudtam — sőt láttam! — hogy az akasztózásnak is vannak „mesterei”, akik specializálódtak harcsára vagy süllőre. Az élmények sokaságában az idő hamar elrepült.
A küzdelem a nagy harcsával elmaradt, de kárpótolt sok gyönyörű márna, kisebb harcsák és az itt hihetetlen mennyiségben előforduló szilvaorrú keszeg. Megnyugtatott, hogy a sportszerűen horgászók hozzám hasonlóan, rábai viszonylatban szerény zsákmánnyal dicsekedhettek. A mesebeli táj, a varázslatos Rába, más élménybeszámolóra is késztethetett volna. Azonban úgy gondolom, hogy a kollektív lelkiismeret felébresztése, vizeink élővilágának védelme, sportunk tisztaságának megteremtése mindenekelőtt álló feladatunk. Ennek hiányát, a távozást követő rossz szájízt, a folyó legöregebb harcsája se tudná feledtetni velem.
Molnár László – tanár – Budapest
Magyar Horgász 1980
