Szári Zsolt – A szentély kapujában
Gyermekkorom Balatonja, a benne ringó végtelen víz olyan volt, mint egy templom. Nagy, monumentális épület, amit hatalmas tölgyfa ajtó rekeszt el, mögötte valami lappangó, mélységes titokkal. Szinte ijesztő, már-már rémisztő titokzatosság, és félve gondoltam arra, hogy majd rám veti sötét leplét, amikor először lépem át a küszöböt.
– A reggeli misén találkozunk. Unokám oltárszolga lett, holnap megáldja őket a pap – ecsetelte egyszer Jenő bácsi a szomszédjának, ám gyerekfejjel ebből semmit, de semmit nem értettem. Csupa titokzatosság, érthetetlen szavak.
Hegykőn kisgyerekként gyakran megfordultam. Nagyanyám rokonsága volt odavalósi, és nyaranta néhány hetet boldogítottam őket én is. Egy alkalommal a reggelire nekem adott kakaós cumisüveggel szépen megitattam az alsó nyúlketrecek lakóit. Azokat értem fel. Szerencsére az anyanyulak egy sorral feljebb voltak, így a kár emészthetőnek tűnt drága rokonaim számára. Jenő bácsi azért megjegyezte:
– Na, szépöcsém, te aztán remekül indulsz a mezőgazdász pályán!
Hogy Jenő bácsi honnét sejtette későbbi sorsom, ma már ez az igazi rejtély számomra. S itt, Hegykőn léptem át először a templomküszöböt. Állítólag végigüvöltöttem a bevonulást, és sírtam a szertartás alatt is. Szédített az oltár csillogása, ugyanakkor félelmetes volt a homály és az orgonaszó, ami körülvett. A kötelező csendet tehát nem respektáltam. Még kétszer elvittek misére, aztán – többet se… Azt hiszem, ebből a szempontból nem bizonyultam jó rokonjelöltnek.
Gyermekként így voltam a horgászattal is. A víz volt a templom, és úgy éreztem, rajta olyan ajtó van, amin sosem tudok majd átlépni. Izgatott a titokzatos, láthatatlan víz alatti világ. Szerencsés sorsom folytán gyermeki kíváncsisággal és áhítattal nézhettem az öreg szigeti horgászok ilyen-olyan hatalmas halait, egyre sürgetőbb késztetést érezve: ilyet akarok fogni én is. Én is!
Édesapám végtelen türelemmel tanítgatott. Nem rontott be velem a nagy tölgyfaajtón. Nagyapám már kevésbé volt türelmes, és amikor egy napon már harmadszor vitte az aranykárász a kövek közé horgomat, leszakítva azt, nemet mondott a további szerelésjavításra. Sokáig, még felnőtt koromban is nevetve mesélte, miket találtam ki, miért is szakadt horog, törött úszó, amiért szinte mindig az aranykárászt okoltam. Bizonyára azért, mert első emlékezetes fogásom ehhez a halhoz fűződik: kilós aranykárász akadt kis nádbotomra a fonyódi kikötőben. Máig nem tudom, hogyan sikerült partra segítenem egyedül azt a hatalmas halat, két kézzel is alig bírtam magamhoz szorítani. Aztán sokáig, ha szakadt a szerelés, úgy véltem: csak valami, még annál is nagyobb aranykárász tehette ezt velem…
Első üvegbotomat és Galion orsómat – a „tekerőst” – nagyapámtól kaptam, és ahogy visszaemlékszem, igazán ő tárta fel előttem a szentély kapuját. Az a bizonyos ponty, amit együtt fogtunk – tízéves voltam –, örökre megpecsételte sorsomat.
Hanem a fogasok! A lehető legtitokzatosabb halak voltak sokáig. Karikakeszegeket, bodorkákat és dévéreket számolatlanul fogtam, néha pontyot, sőt gardát és angolnát is. De fogast, azt a csodálatosan ezüstös, bökős hátúszóját meregető, rémisztő fogakkal megáldott halat sokáig nem sikerült fognom.
Idővel ez a hal lett álmaim netovábbja. Emlékszem, amikor Ernő Papi egy elképesztően nagy (pedig csak hat kilós volt) fogast pucolt a kis asztalkájánál. Ott álltam a gyerekek közt az első sorban, és szájtátva figyeltem – a halat. Bevallom, a tisztítás munkaművelete akkor még cseppet sem érdekelt.
Ilyen halat szeretnék fogni! Én is!
De a fogas sokat váratott magára.
Édesapámmal nagyon szerettem kősüllőzni. Rengeteg volt belőlük akkoriban az akadókon. Úszós módszerrel, kukaccal horgásztunk rájuk. A vastag berki gilisztákat a sziget mögötti nádasból gyűjtöttem be. Fogas akkoriban sem sok volt az akadókon, és gilisztával nem lehetett belőlük fogni. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, amiért én csak kősüllőket foghatok.
Miklós nagybátyám sosem volt egyszerű ember. Írógépeket javított, kiválóan síelt és horgászott, amolyan nem is ezer-, hanem inkább „kétezermester” ember volt örök életében. Ő vitt ki először a nagy vízre fogasozni.
– Öcsém, semmit ne hozz magaddal. Majd adok én neked felszerelést, horgászol azzal! Nem is vittem semmit.
Fogast mégis fogtam, megtört a jég, nem hiszem, hogy nálam volt boldogabb ember akkor a vízen. Egy kapásunk akadt, és arra a kilósforma süllőcskére ma is úgy emlékszem vissza, mint valami álombéli látomásra.
Aztán a szentély kapuja kissé nyikorogva ugyan, de feltárult előttem.
Idővel a kíváncsiság megfigyelésbe csapott át, a halfogás titokzatos öröme pedig olyan jó érzéssé alakult, amit csak a kiválóan elvégzett feladat után érezhet az ember. Kissé később, a versenyhorgászat kapcsán teljesen új dimenziók nyíltak meg: az eszköz és a cél módosult, a korábbi titokzatosság tudományos színezetet kapott, és a horgászat a megélt tapasztalatokból táplálkozva manapság már csak egyszerű, de annál szebb játékát képezi mindennapjaimnak.
Szerencsés vagyok, mert nap, mint nap ott állhatok e szentély kapujában.
Mikor belépek csónakomba, s körülnézhetek a nagy vízen, valami végtelen nyugalom és béke lesz úrrá rajtam. Régebben kíváncsi izgalom is hajtott, de ma már nem érzem ezt a késztetést.
Beérem azzal, amit láthatok. Mert látom a nagy vizet, látom a túlpart kéklő hegyeit, s látom a balatoni táj mérhetetlen erejét, amivel ma már csak szelíden simogatja szemünket. Ha a vízre pillantok, mélyén látom a múltat, felszínén pedig látni vélem a holnap gondjait, melyek árnyékként vetülnek reá; de látni vélem benne a halakat is, melyek nyugalommal és békességgel töltenek el, mert nélkülük sokkal, de sokkal szegényebb lenne ez a vidék, s vele együtt magunk is.
Ilyenkor úgy érzem: itthon vagyok!
De azt is látom, ahogy sokan hanyagul kidöntik a nagy tölgyfaajtót, berontanak a templomba, mert ők erősek és mindent azonnal akarnak; két lábbal tapossák az oltárt, az ezeréves falakról leverik a szentképeket, és nem szégyellik ellopni a perselyből azt a néhány krajcárt, amitől nem lesznek gazdagabbak, de a templomkasszából nagyon is fog hiányozni. S mindeközben a hívő emberek szögeket vernek a falba, helyére akasztják a levert képeket, új keretet ácsolnak a tölgyfaajtónak, és vigyázva lépkednek a szentélyben, mert tudják: több ez, mint egyszerű hit vagy bonyolult vallás.
Én már csak azt szeretném, ha egyre többen és többen lennénk – hívő emberek…
Szári Zsolt – A szentély kapujában (2017)
