Szári Zsolt – Naphalak rivaldafényben
Néhány éve feltűnően sok naphal lakja a mólóköz vizét. Ez a halacska már régóta vendégeskedik a Balatonban, mégis az utóbbi időben kelti azt a látszatot, hogy sokasodik. Kopoltyúfedőjén a felkelő (vagy lenyugvó?) nap stilizált fél-korongjával, tarka gúnyájában valóban mutatós jószág. Mégis úgy gondolom, jobb lett volna, ha marad az amerikai kontinensen (sok más „hasonszőrű” társával együtt), és nem parádézik itt nekünk. Elvégre invazív faj. Betelepített, behurcolt, azaz nem őshonos. Emberi segítség nélkül egyébként is nehezen tudott volna átkelni az óceánon. Persze, a ma élő leszármazottak erről nem tehetnek, de akkor sem idevalók.
Májusban rendszeresen horgásztam a stégemről. Míg vártam a pontyokat, volt időm bepillantani a szélvíz mozgalmas életébe. Különösen a cseperedő karika- és dévérkeszeg ivadékokat lestem óvó tekintettel. Volt mitől félteni őket, s volt, amitől nem kellett. Ez utóbbiak közé a kis süllőivadékok tartoztak, amelyek hirtelen tűntek fel a mélyből, berontottak a kishalak közé, majd jó ideig közöttük portyáztak. A végére már megsajnáltam őket, mert a tiszta vízben soha, egyetlen alkalommal sem láttam igyekezetüket eredményesnek. A pirinyó keszegek hamar megtanulták, hogy a tőlük még csak háromszor nagyobb tüskéshátú nem komoly ellenfél, elegendő csupán arasznyi távolságot tartani tőle. A kis süllő pedig, míg kedvét nem szegte, oda-odakapott közibük, aztán a következő próbálkozásig alattuk cirkált, végül – bekövetkezvén a kedvvesztés – visszahúzódott a mélybe.
Hanem a naphalak! Ők már az ikrákat is módszeresen csipegették a moszatos kövekről. Az első keszegíváskor jelentek meg a szélvízben, és ettől kezdve átvették itt az élet irányítását. Uralták a kövezést. Mint minden valamirevaló élőhelyen, leosztották egymás közt a mólószélt, kialakították saját tanyájukat, amit kellőképpen felügyeltek is. Elűzték az idetévedő kis gébeket, aminek okát nem értettem, hiszen ez a kis halacska a világon senkinek sem árt. Éberen óvták territóriumukat a kisebb sügérektől, és meghajkurászták a moszatot csipkedő, kisujjnyi bodorkákat is. Villámgyors mozdulattal vágtak a cseperedő keszegivadékok közé, kiknek csapatlétszáma napról-napra, észrevehetően fogyatkozott. Talán nem szép dolog, de főképpen emiatt, nagyon haragudtam rájuk.
Egyik nap azonban változás állt be a stég előtti szélvíz világában. Mikor kipakoltam motyóimat a deszkákra, a vízre lepillantva nem láttam elugrani azt a néhány naphalat, ami itt lakott. Furcsálltam kissé a dolgot, de különösebben nem foglalkoztam vele. Legalább a keszeg gyereknek nyugalmuk van.
Miután összeállt a rakós botos készség és beetettem, egy csontis dobozkában kevertem némi sneciző etetőanyagot, majd – mint az akváriumi halakat szokás – megkínáltam velük a kis keszegeket. Rövidesen az összes kishal beállt a felhőssé váló vízrészbe, amit finoman jobbra sodort a vízáramlat.
Az etetős dobozkában azonban volt egy szem csontibáb, ami szintén vízbe került, és a felszínen tutajozott. Ez a csemege nagyságánál fogva még nem érdekelte a keszegivadékokat, melyek nyugodtan lakomáztak a finomszemcsés darafelhőből. Se naphal, se géb, se kis süllő – csodálkoztam rá a nyugodt, idillikus ivadékneveldére, majd az úszómat lestem, mert bizony az mocorogni kezdett.
Éppen elrontottam a kapást, amikor erélyes cuppanásra lettem figyelmes. Valami letakarította a vízfelszínről a bábot, de már csak egy sötét árnyékot láttam, és a kavargó vizet, melyben riadtan cikáztak a kis keszegek. Kíváncsi lettem. Mi lehetett ez? Nem túl nagy hal volt, de nap-halnak mégiscsak nagy. Talán sügér, vagy kisebb balin?
Tegyünk egy próbát! Kézbe vettem néhány szem kinyúlt csontit, és a vízre ejtettem őket. Oda, ahol a báb utoljára lebegett. A csontik lassan süllyedtek alá, ám az itt lakó kis naphalak most nem rontottak elő. Végül leértek a moszatos kövekre, és még mindig nem történt semmi. Tehát balin lehetett a tettes. De hol vannak a naphalaim?
Ekkor a mélyből, a hínár takarásából egy árnyék nőtt a kövek fölé. Egészen lassan óvakodott elő, majd tisztes távolból megvizsgálta a csemegéket, végül úri finomsággal, egyenként felszedegette az aljzatról.
Naphal volt, de mekkora! Tenyérnél nagyobb, színpompás példány, igazi királyi nagyság! Úgy látszik, valami oknál fogva mostanában fészkelte be magát a stég lábához, ami ezek szerint – naphalszemmel nézve – elsőrangú territórium lehet. Hirtelen arra gondoltam, talán a „rendszeres etetés” miatt itt tartózkodó kis keszegek vonzották ide. Az óriás látszólag magányos volt, és most már tudtam, mi az oka szokványos naphalaim távollétének. Új uralkodó lépett tehát a színre. De ezt nem hagyhatom! Már csak a keszegivadékok miatt sem!
A rakós bot csúcstagját éppen megfelelő eszköznek tartottam a betolakodó megfegyelmezésére. Pontyozó felszerelés volt rajta, tizennyolcas zsinórral, nagyobb méretű horoggal. Jó lesz ez az ilyen, fajához képest termetesebb hal megdorgálásához. Ám rövidesen rá kellett döbbennem, hogy tévedek.
Belógattam a csalit, amire főhősünk ki is mozdult a hínár fedezékéből. Kezdett izgalmassá válni a dolog, hiszen ekkora naphalat még jómagam sem láttam. Tán még fárasztani is kell, és bizonyára a gumit is jól kihúzza – tervezgettem előre. Ám őnagysága megvetően végignézett a zsinóron, gondosan áttanulmányozta a horgon tekergő három szem csontit, majd pipiskedő uszonymozgatással visszahátrált a hínárfedezékbe.
Nocsak! Az új birtokos tehát kitanult, kiokosodott példány. Lehet, fiatalabb korában már horogra kerítették, megakasztották, és ezért óvatossá vált. Ámbár ez nem is óvatosság. Ez már tudás! Megkülönböztetni a hasznosat az ártalmastól, ez már kivételes képesség. Különösen egy naphaltól! No de sebaj, majd hozom a finom snecizőt, és azzal móresra tanítom!
Ezután azonban munkát adtak a pontyok, így megfeledkeztem róla. Aztán néhány napig nem jutott idő a horgászatra. Nem csak az új jövevényt hagytam magára, de elmaradt a cseperedő keszegsereg etetése is.
Hétvégén néztem ismét rájuk. Érkezésemre a naphal komótosan húzódott vissza a mélybe, és amíg ott álldogáltam a stégen, nem is mutatkozott. A kis keszegek nagyot nőttek időközben, de létszámuk tovább apadt. Tudtam, ebben benne van a naphal uszonya is…
Vasárnap délután a nagyvízre készülődtem, amikor fiam magához vette a sneciző botot és az etetőanyagos dézsát.
– Hova igyekszel? – kérdeztem gyanakodva.
– Megyünk naphalazni a Tibivel. Verseny lesz, ki tud többet kifogni.
Tibi Szilárdnál néhány évvel idősebb gyerek. Tisztelettudó, megfontolt, okos fiú, ráadásul nagyon ügyes kis horgász. Örültem a barátságuknak.
– És mi lesz a díj? – érdeklődtem tovább.
– Díj? Az nem lesz. De azért versenyzünk, mert úgy izgalmasabb.
– No, akkor én egy tekercs zsinórt ajánlok fel kettőtöknek. Azé lesz, aki a stég előtti naphalóriást kifogja!
Nem mondhatnám, hogy ez a nagylelkű felajánlás túlzottan feldobta volna a versenyszellemet, de arra jó volt, hogy a két gyerek a stégnél kezdje a naphalak vadászatát. Kíváncsi voltam, mire mennek az öregúrral.
Őfelsége a szélvízből méltóságteljesen merült alább. Vizet merítettem a zöld dézsába, ami majd átmeneti szállást nyújt a kifogott halaknak. Hogy mi lesz a sorsuk? Ha rajtam múlik, leg-jobb esetben is csak egy csuka lakta akváriumba kerülhetnek…
És az öregúr ismét bebizonyította, hogy nem kispályás hal! Hiába volt finom szerelés, szinte láthatatlan horog, rajta csábosan tekergő giliszta, a naphalak királyát nem lehetett becsapni. A belógatott finomság ugyan felkeltette érdeklődését, de az első pillanattól kezdve látszott tartózkodásán, hogy nem érzi, hanem tudja az átverést. Szinte unott képpel vizsgálgatta – tisztes távolságból – a csalikat, és tisztán láttam, ahogy ismét végigmérte a vízben ázó vékony zsinórt.
A király tehát maradt lakóhelyén, horgászládámban pedig a tekercs zsinór. A gyerekek ha-mar ráuntak az öreg flegmaságára, és elindultak a móló mentén naphalakat keresni. Rövidesen gyűlni kezdtek a kisebb-nagyobb, színes halacskák a dézsában. Gondosan cserélgették rajtuk a vizet egy vödör segítségével, nehogy valamelyik is elpusztuljon. A naphalak pedig sokasodtak az edényben. Kétségkívül szépen mutattak így együtt. Mint később megtudtam, mindet vissza-eresztették az öböl vizébe.
Az öreg naphal iránt ekkor nagy tisztelet ébredt bennem. Foglalkoztatott ugyan a gondolat, miképpen lehetne becsapni, hiszen most már egyértelművé vált, hogy „személyében” rafinált ellenfelet kaptam. Aztán ahogy telt-múlt a koranyár, ez a tisztes ellenfélbeli érzület lassacskán átalakult baráti, már-már családias kapcsolattá. Nevet is adtunk neki: Nap Károllyá kereszteltük. Reggelenként, munkába menet rendszeresen meglátogattam az öreget, dobtam neki néhány szem csontit, amit mindig körültekintően, jó étvággyal elfogyasztott. Fiam és asszonyom is időnként meglátogatta, megetette őkelmét. Idővel tartozéka lett a vízbe nyúló stéglábnak. Aztán a keszegek felcseperedtek, elhagyták a szélvizet, így naphalam gyakorlatilag egyedül maradt.
Már június végét jelezte a kalendárium, amikor újból leültem pontyozni a stégre. Erős nyugati szél fújt aznap, nem tudtam csónakba szállni. A parti horgászat ilyentájt csak pótcselekvés nálam. Igazán nem is a halról szól.
Nem is fogtam akkor semmit.
De az már kipakoláskor feltűnt, hogy változás állt be „Károly bácsi” életében. Ugyanis két hasonló nagyságú naphal húzódott mélyebbre érkezésemkor, amiből a kisebb – amúgy derekas jószág – kétségkívül idegen hal volt.
– Károlynak párja akadt – újságoltam odabenn a hírt, eszembe jutva Fekete István Rigó Marija, aki egyszer szintén párjával érkezett az ablak elé. Az új madarat az író felesége férjnek nevezte, ám az író szerint csak vőlegény lehetett, ugyanis: „…fütyörész és vidáman ugrabugrál…”. Károlyt nem láttam ugrabugrálni, fütyörészni sem hallottam, sőt abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán helytálló-e a Károly név, nem pedig Karolinának kellett volna elkeresztelnünk… Ennyi bizonytalanság után egyedül a „pár” megjelölést tartottam biztosnak az új nap-hal hovatartozását illetően.
A család kivonult a stéghez. A szelet leszámolva szép idő volt, a védett mólóköz vize még csak nem is fodrozódott.
Leültünk a padra. Rövidesen előbújt az idegen naphal, majd Károly bácsi is, és megfontolt alapossággal vizsgálgatni kezdték a kövezés moszatvilágát. Látszólag nem törődtek egymással, ám hogy az öreg tűrte a másik jelenlétét, ez nyilván jelentett valamit. De nem szaporítom tovább: abban maradt a család, ez a hal tényleg Károly bácsi társa, és punktum…
Júliusban aztán egy napon fiam rossz hírrel fogadott.
– Apa, képzeld, a Dominik délelőtt kifogta Károly bácsi társát, és elvitte haza… Szegény, megfulladt a vödörben. Mi lesz most?
A kérdés prózainak tűnt, és meglehetősen furcsának. Egy naphal sorsa felett meditál a család! Egy betelepített, nem idevaló, ikra- és ivadékrabló hal közérzetének romlása miatt szomorkodunk. Még ilyet! No, de Károly bácsi már családtaggá vált, és ergo – társa is…
– Biztosan nem az öreg volt az? – érdeklődtem.
– Nem. Ott voltam, láttam… Azóta viszont Károly bácsi eltűnt… – és mindezt Szilárd olyan szomorúsággal állapította meg, mintha a legkedvesebb játékát lopták volna el.
Ettől kezdve Károly bácsi még tartózkodóbb lett. Volt, hogy napokig nem láttuk, és jó ideig a bedobott csontit sem fogadta el. Az éhség nagy úr – gondoltam elérzékenyülve az öregre –, az esetet idővel elfelejti, és helyreáll a rend.
Így is lett. Nyár derekára naphalunk újból rendszeresen ott álldogált a stégláb mellett, aztán ahogy csökkent a vízszint, a stégláb alatti kő lett a törzshelye. Kipecázásával már nem foglalkoztak a gyerekek, és kishalfogó hálóval sem tudtak az eszén túljárni. Vigyázott magára az öreg.
Augusztus végén újból a mólóközbe kényszerültem. Kissé zavaros volt a víz az elmúlt vihar után, ami a pontyhorgászat szempontjából kedvező állapot. A legutóbbi horgászversenyről megmaradt etetőanyagot és doboznyi csontkukacot szerettem volna elhorgászni. Mégse menjen a kukába!
A csonti nagyobbik része azonban bebábozódott. Sebaj, jó az így is az etetőbe gondoltam. Etetéskor azonban néhány szem báb a szélvízbe pottyant. Mindez akkor derült ki, amikor Kár-oly bácsi az elsőt leszippantotta a víz színéről.
Ekkor kigondoltam valamit. Megfogom én az öreg zsiványt! Jól van, no, csak kifogom és visszaeresztem, ez talán nem túl nagy illetlenség. Különben is, ha már a rokonságba tartozik, legalább egyszer fogjunk kezet…
És becsaptam az öreget! Sneciző botom horgára fűzött bábot éppen csak a víz színére érintettem, amit gyanútlanul be is szippantott a hal. Érzéseim vadul kavarogtak; kifogtam a rafinált öreg naphalat – örvendezett az egyik oldalam, na de ő mégiscsak Károly bácsi – furdalt a másikról a lelkiismeret.
Az öreg megvető pillantásokkal tűrte fogságát. Nem ugrabugrált, mint a többiek, és nem is fütyörészett, mint Rigó Mari vőlegénye. Csak nézett és tátogott. Vizsgálódásomra az is kiderült, hogy tényleg tévedtünk: Károly bácsi valójában egy kapitális naphal-asszonyság, húszcentis testhosszal…
Visszaeresztettem. Nem szoktam naphallal ilyet tenni, de ez most nem volt kérdés. Gondoltam, erőszakos megismerkedésünk okán besértődik az öreg, és talán el is költözik a környékről. Mindenesetre nem csodálkoztam volna rajta, ha így tesz. Ám Nap Károly – maradjunk az eredeti névnél, noha most már tudjuk, helytelen – annyira azért nem vette zokon a megismerkedésünket, hogy összeszedje sátorfáját, és elhagyja a stégláb környékét. Zárkózottabb, még tartózkodóbb lett ugyan, és a felszínen úszó bábok sem érdekelték többé. Ez utóbbin egyébként nem csodálkoztam…
Szeptemberben többször kiültem snecizni a stégre. Javában tartott a süllőszezon, ám csalihalat csak horoggal lehetett fogni. Ráadásul a spéci etetőanyagra is csak nehezen állt be a kishal, így horoggal sem volt egyszerű a beszerzés.
Ezért aztán nagyon mérges lettem, amikor egyik alkalommal valami szétzavarta az előttem éppen összegyűlt küszöket. Mély rablással jelentkezett a tettes, majd röviddel ezután szinte a lábam alatt, a kövezésre csapott ki. Ekkor már láttam is. Csuka volt az, közel három kilós. Egy sötétebb, kisebb árnyék is villant a „tigrisgúnyás” előtt, mely árnyékot őszinte riadalommal Károly bácsinak tulajdonítottam. Csak nem?
A csukát két nap múlva a stégről Tomi barátom elkapta könnyű Orkla kanalával. Gyomrában egy kisebb naphalon kívül nem találtunk semmit, de ha Károly bácsi két nappal ezelőtt itt végezte, már nyilván lejjebb tartózkodott…
Bizonyosságot tehát nem szereztem az öreg végleges elvesztéséről, de a gyanú megmaradt, hiszen Nap Károlyt attól fogva nem láttuk. Most, október végén már nem is fogjuk. A víz ugyanis tíz gradius alá hűlt, és a naphalak mélyebbre húzódtak. Kiürült a partszél. Vége a rivalda-fénynek! Jön a hosszú, szürke tél, amiben színük vesztve, békés együttélésben várják az ébresztő tavaszt.
Mert a tavasz biztosan elérkezik. De vajon odaáll-e a stégláb elé a király, a naphalak királya?
