Szári Zsolt – A compó szerencséje
Kora tavasszal szeretek az öbölben horgászni.
Elsősorban azért, mert a két móló közt ilyenkor még csendes az élet. Hajók alig-alig járnak, vitorlások is ritkán. Csend van, béke van és nyugalom, a nyár ricsajához mérten – mindenképpen. A nap kissé oldalról süt, kellemesen melenget, és úgy érzem, akár pólóban is ücsöröghetnék, de jól tudom, a pólóban ücsörgés gondolata meglehetősen kétes és veszélyes érzet.
Másodsorban azért is szeretek ilyenkor az öbölben horgászni, mert halat szépen lehet fogni. Termetes karikakeszegek és bodorkák emelgetik az úszót, néha egy-egy kövér kárász óvatoskodik be, nem beszélve az öbölbe már betévedő pontyok kíváncsiskodásáról, amik miatt – férfiasan bevallom – szeretek itt igazán horgászni.
Kora tavasz van tehát, április eleje. A felállás a következő: horgászládámon ülök, mellettem a rakós bot, előttem a kikötő vize. Szemben a túlsó móló, ahol már élénkülget a vízparti élet. Jobbomon Pergettyűs Tomi, balomon Laja, mögöttem pedig a korlátnak támaszkodva Jani Papa szemlélődik.
Kibickednek nekem, miközben beszélgetünk.
Fél órával ezelőtt jelentős esemény történt: megfogtam az idei első öbölbéli pontyomat. A hal ráadásul szemrevaló pikkelyes formájában érkezett, hiszen közelített a három kilóhoz, és mivel szákba került, most ő gombolyítja elmélkedésünk fonalát.
– Azt nem lehetne, hogy egy kis halászlé is, és egy kis rántott hal is legyen belőle? – nyel nagyot Pergettyűs Tomi, mert már fárasztás közben meghívást kapott tőlem a holnapi ebédre.
– Ahhoz egymagában kevés. Rántott hal krumplipürével, ezt kiadja. De gyere, hozd a botodat, segíts még egyet fogni, aztán akkor lesz halászlé is.
Tomi kissé előrehajol, és megsimítja bozontos szakállát.
– Kuka egy horgászat ez a pontyozás. Ülsz csak, nézed órákon át az úszót, mint valami elfuserált szobor. Inkább kimegyek egy kicsit kapirgálni a móló végére – és éppen odapillantva elkapom kacsintását, amit a többiek felé küld azzal a gondolattal, hogy na, ezen aztán majd jól felidegesítem magam.
– Nana – replikázik erre Laja széles mosollyal –, mert bizony milyen jó is az, amikor a nagy csöndben egyszer csak azt mondja az orsó: zsííííí! – és állításának bizonyításaképpen jól hátba vágja szegény Jani Papát, aki olyat billen, hogy kis híján átesik a korláton.
– Nana – replikázom én is, és fenyegetőzve az ujjamat emelem Tomi felé, mert az a kapirgálás ilyenkor, áprilisban nem a legszabályosabb tevékenység megjelölése, lévén a móló végén nincs semmiféle szemétdomb.
– Egyébként is csinálj úgy, mintha keszegeznél. Aztán majd közben jön a ponty, mint nekem az imént…
Ma azonban a nyugdíjas szekciónak nincs kedve horgászni. Inkább engem figyelnek, mert a horgászat mozgalmas. A ponty után egyik szép karikakeszeg váltja a másikat, és persze mindeközben nagyon okos gondolatok fogalmazódnak meg.
– Bezzeg, ha egy compót fognál – simogatja újból szakállát Tomi –, azonnal szaladnék a botomért, és beülnék melléd!
Jani Papa erre nagyot szív saját sodrású cigarettájából, és lemondóan legyint.
– Úgy is visszadobná. Pedig a compó a legfinomabb hal a világon. Süket az, aki nem szereti!
Erősen figyelem az úszót, mégis látom lelki szemeim előtt, ahogy az öregek összemosolyognak a hátam mögött. Muszáj válaszolnom.
– Nem baj, Jani Papa. Annak az évi egy compónak, ami rajtaveszt a horgodon, állítunk egy fejfát itt a móló sarkán. Egyébként pedig én szeretem a compót! Szeretem, mert dolgos hal. Naphosszat képes turkálgatni az iszapot, szorgalmasan kutatva eleség után, s az a bioturbáció, amit táplálkozása közben kifejt, a víz minden lakója számára igen hasznos. A néphit doktorhalnak tartja. Állítólag a beteg, hámsérült halak a compó nyálkás testéhez dörzsölik saját testüket, és a compónyálka gyógyító ereje betegségük gyors javulását eredményezi. Ezt jómagam ugyan sosem láttam, ezért e népi bölcsességet kétkedve fogadom, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem igaz. Mindenesetre szívesen szólítom én is „doktor úr”-nak, de ezt részemről elsősorban a halak közötti felsőbbrendű intelligenciáját bizonyítandó megjelenésének, s nem orvosló tudományának köszönheti. Szóval, nem szép dolog őt a tepsibe rakni!
Az öregek csak hallgatják szokásos litániámat, amit – biztos vagyok benne – már kívülről fújnak, és csodálkozom is, hogy nem oldalognak el mögülem. Igaz, szépen süt a nap, gyönyörű idő van…
– És igen – folytatom tovább –, szeretem azért is, mert egy parádés küllemű, gyönyörű hal. Fogása mindig különleges élmény: a sárga és zöld, valamint e színek különféle változataiban bukkan elénk, élénk fekete szembogarát pedig egy világító, narancsszínű gyűrű szegélyezi. Egyszerűen úgy jellemezhetném, hogy ő a vizeink ékszere. Latin neve is hozzáillően szép, mondhatni dallamos: Tinca tinca…
Kibiceim végtelenül türelmesek, mert nem szakítanak félbe. Igaz, figyelmüket elvonja a szemközti mólón éppen helyet foglaló horgász matatása. Én is áttekintek: sokgyűrűs botot szerel, néhány gombóc etetőanyagot is vízbe hajigál, és pecázni kezd. Fél szemmel figyelem, de már folytatom is:
– Régebben szerettem másért is. A húsáért. Jó ideje azonban nincs kulináris gondolatom, amikor horgomra akad. Teljesen természetes, hogy visszakerül lakóhelyére, ide az öböl hínárosába – mutatok magam elé –, ahol addig lakott. Mert elsősorban itt él, hiszen életmódjából adódóan kedveli az iszapos, hínárral gazdagon benőtt vizeket. Állománya ezért a déli parti kikötőkre, valamint az északi part nádasaira koncentrálódik.
Lenne még miről mesélnem, de Pergettyűs Tomi elunja a tanmesét.
– Ne süketelj annyit, inkább odafigyelj, mert az úszód léket kapott!
Valóban kapásom van, és ismét örömmel állapítom meg, hogy újabb ponty kezd guminyújtogató mutatványba. S amíg fárasztom a halat, a szemközti szomszédnál is mozgolódás támad. Nála is görbül a bot, majd éppen egyszerre szákoljuk be halainkat.
Az enyém az előző ponty ikertestvére, pikkelytelen változatban, s Tamás már nyalja is a szája szélét, mondván:
– No, akkor az első fogás holnap mégiscsak halászlé lesz!
Tamás belelát a gondolataimba. Helyeslésképpen óvatosan szákba csúsztatom a szép pontyot.
Hanem odaát is nagyon szép hal került ám merítőbe! Jól látjuk, kilót fölöző compó az áldozat. Aranysárga dolmánya szinte világít a tavaszi fényárban.
– Na – intézi felém Jani Papa cigarettacsikkjének gondos elnyomása közben –, máris készítheted a fejfát, mert elesett az idei első compód!
Kissé szomorkásan figyelem, mi lesz a hal sorsa. Kibiceim jól tudják, mennyire szeretem a compót, és azt gondolják, elvesztése miatt majd gyászos hangulat telepszik rám.
Azonban valószerűtlen fordulatot vesz az események sodra. Horgászunk, miután kiakasztja a hal szájából a horgot, rövid ideig vizsgálgatja a termetes doktor urat. Forgatja jobbra-balra, mintha csak gyönyörködne benne, majd lebotorkál a köveken, a vízhez hajol, és útjára engedi.
Nem csak én, de az öregek is szájtátva figyelik a compó szerencséjét. Jómagam alig hiszem, amit látok.
Jani Papa szólal meg elsőként.
– Ez sem normális – és a túlpart felé legyint.
Laja mosolyog, Pergettyűs Tomi a szakállát simogatja, és én is valami ritkán érezhető, apró örömöt könyvelek el. Nem is állom meg szó nélkül.
– Ne haragudjon kolléga – kiáltok át a horgászhoz, aki már figyel is –, de miért eresztette el azt a szép halat?
Emberünk mozdulatlan lesz néhány másodpercig. Bizonyára a kérdést morzsolgatja. Hirtelen megrémülök, mert érkezhet tőle keresetlen válasz is.
– Mert egy compó volt!
– Ha nem sértem meg – illan el az imént hirtelenjében érkezett aggodalmam –, és elfogadja, átbiciklizek azzal a szép ponttyal, amit az előbb fogtam. A compóért cserébe…
Horgászunk már újból a botját szorongatja, és mólókat átívelő távolságból biztosan látom, ahogy mosolyog.
– Köszönöm, de ne hozza. Igyekszem magam megfogni – és barátságosan int felénk.
Tamás ekkor nagyot sóhaj mögöttem.
– Majd mindjárt jól nyakon váglak – suttogja. – Elosztogatnád itt a holnapi halászlét?
Április eleje van a Balatonon. Mindannyian élvezzük a szép időt, és úgy gondolom, Jani Papa is örül a compó szerencséjének. Elvégre így megmaradt az esélye, hogy majd nyáron, amikor a rossz idő miatt mólóközbe szorul horgászni, megfoghassa.
És akkor tényleg készíthetem a fejfát!
