Harcsahajsza – Zongor Zoltán – 1968

Harcsahajsza – Zongor Zoltán – 1968
Aki még nem volt éjszakai hal lesen, nem tudja milyen hangulatos ez, különösen októberre fordulva. Alkonyra érkeztünk, a parti fák levelei hal uszony vörösen, kárász sárgán lobogtak a lebukó nap fényében. Öcsém, a kis horgászbrigád mindenese, gallyaitól megfosztott, hosszú nyárfaszálat cipel, standunkon leveri s erre akasztja, magasan, a karbidlámpát. De hatalmas rőzsecsomót is készít, sok hordalékfát melléje, máglyának. A halásztól a ladikot is elkérte, itt locsog mellettünk. Mit lehessen tudni, hátha szükség lesz rá. Matyi bácsi, a csaposunk, demizsont szorongat a hóna alatt, új kürti borocskát, boldog vigyorgással. A hajnali eldermedés ellen. Jól kell öltözni, napnyugta után azonnal hűvösödik, reggelre októberi dér lesz. Szúnyog már nincs, s erre gondolni is igazi horgászöröm.

Ilyenkor már béka a csali, itt is fogdostunk párat, de Karcsi saját tenyésztéséből bőven hozott. Pedagógus, s ugyancsak érti a módját. Márna, kecsege a szezonhal, harcsát már csak elvétve lehet fogni, de a nagy harcsák most vonulnak téli szállásra, s gondoltuk, elcsípünk belőlük, legalább egyet. A karbidlámpa vakító fénye már világos kört rajzol a vízre a teljesen sötétedett estében, Sanyi öcsém – a kecsegék réme – mindennel ellátja a kis tábort, a harcsa nemigen érdekli, addig mesterkedik, míg most is szeretett kecsegéknél köt ki a Karcsitól kapott kérészlárvával. De megjárja, mert habkönnyű készségét vízre éréskor azonnal elkapják a gardák. Dobálja őket kifelé, húszig meg sem áll. Aztán egyszerre csak hirtelen vége a gardainváziónak és Sanyi leül a rőzserakás mellé. Míg meg elfoglaljuk helyünket, meggyújtjuk a máglyát. Itt van János bátyánk, Imre fiától kapott orsójával és Lajos is, bambusz-póznáival, de az igazi nagy harcsa-vadász címre Elemér, a brigádvezér, no és szerénységem tart számot, bár a Kürti Matyi bácsi és Karcsi is megskalpolt már egy-két felnőtt példányt.

Mindnyájan fel vagyunk szerelve zseblámpával és világító úszót is használunk. Az úszó zöld fénye ide-oda imbolyog, amint a csalibéka ráncigálja. A part felé igyekszik, tehát fél a harcsától – véli Elemér barátunk, aki a víz minden apró rezdülését megfigyeli. – Azért igyekszik, mert nem bírja szusszal, s a parton lakik, szeretne aludni – tromfotok vissza – Nem, nem úgy rángatja. Ijedezik – zárja le a vitát a vezér. Ráhagyom. A békák sokáig bírják, de olykor-olykor lecseréljük őket. Fő a mozgás, harcsakomának fel kell keltenünk a figyelmét.

Több óra telik el. A meleg bélésű kabátot összébb húzzuk, el-elbóbiskolunk. Néha rá-rápislantok foszforos úszómra, de az nem akar el merülni. Szendergésemben mindig magam előtt látom azt az örvényt, amely beljebb kering, méltóságosan, ahová sehogy se tudom dobni az úszót, valami rejtett a vízáram mindig kihozza. „Megvan! – ötlik eszembe. Mire való a halászladik? Csendben elkötöm, elhozom, a horgonykövet lassan leeresztve a hegyébe ülök s így pontosan elérem az örvény közepét. Olyan szögben vagyok, hogy az úszó megmarad a keringésben. Juj, milyen félelmetes, sötét víz! A karbidlámpa ide már alig világít. Éjfél van. Sokszor felrezzenek a ladik orrában. Arra gondolok, hogy elaludtam, s a botomat már rég elvitte a harcsa. No, de hol is van a kis fény? Szíven üt az érzés, hogy tán éppen most húzta le az áhított nagyhal, de csalódottan állapítom meg, hogy az úszó az örvény másik szélére vándorolt, ott hunyorog a fény. Megint szendergés, megint felrezzenés. Egyszer valóban nagyon ijedten rezzenek fél, mert Matyi bácsi – mezítláb – olyan észrevétlenül lép a ladikomba, hogy csak akkor veszem észre mikor nagy, bütykös kezét a vállamra teszi. – Egy kis papramorgó – súgja s már csurgatja is a bort egy pohárba.

A demizson jócskán lötyögött már, úgy látszik, csaposunk többször töltött magának, mint másnak. Sanyi irányítja, harapnivaló házi kolbászt is küldött vele. Megmelegít belülről a még fanyar, most kiforrt borocska, Megköszönöm. Matyi bácsi, mint nagy, lompos éjjeli ürge, csendben visszahúzódik. Megy a többihez is, de bizonyára nagy a kísértés benne, hogy az egészet egy szuszra a torkába ne öntse. Kinyújtózásként meglátogatom Elemért, mért dohogott magában az elébb. – Te, micsoda rántás volt a fenekesen? Jött is, érzem, nehéz – mutatja, mintha még most is húzná – de egyszer csak megkönnyebbült. A béka grabancát foghatta csak. Még most is remegek. S pont akkor jött ez a bolondos Matyi is. Hát igen, a horgász mindenre és mindenkire ráfogja a sikertelenséget. Siettem vissza, hátha közben az én horgomat tisztelte meg látogatásával a kétségtelenül ügyes éjféli vendég. A parton a merevedés miatt le-föl szaladgálok, csizmás, didergő lábaimat megmelengetem Sanyi máglyájánál. – Nincs semmi, mi? – kérdezi tűzpiszkálás közben. – Lehet, hogy elkéstünk már a harcsával – kapaszkodom én is az utolsó magyarázatba. A ladikban megint órákat töltök. A reménytelenség a társakban türelmetlenséget szül.

De amikor Elemér visszaadja látogatásomat s mind ketten megállapítjuk, hogy a hajnal előfutára, a hideg, tagjainkat kezdi csontozni, és arra gondolunk, itt hagyjuk az egészet, teljesen váratlanul, megindult a foszforfény. Harcsa, vagy a béka csak? Jaj, merülj el, úszócskám, és amit óhajtottam, meglett, a fény hirtelen lebukott. Még 3-4 másodpercet vártam, hadd nyelje be jól, aztán kissé húzva, erőteljesen bevágtam. Éreztem, élő tömegbe szűrődött a 3/0-ás. Elkezdtem kiabálni. Megvan, gyertek, gyerekek! A meghajlott ragasztott nádat a bal kézbe véve, jobbommal gyorsan felhúztam a követ, Elemér meg a ladikot oldotta el. Jól tettük, mert már vitte is a könnyű alkotmányt. Milyen jó, hogy Elemér pont most jött, ketten vagyunk egy ellen. Tudtam, nekem csak a fárasztás gondja marad, mert a ladikban fekvő vágóhorgot Elemér már a kezébe is vette, felkészülve az utolsó akkordra. De mi minden történhet még addig! Az egész brigád odajött, a parton követték az eleinte valósággal suhanó ladikot.

Sanyi a karbid lámpát hozta lihegve, azzal világított. De imbolygott a fény. Mire Elemér a zseblámpámat kattintottá abba az irányba, amerre a harcsa húzott. Aki még nem vett részt ilyen csillagfény alatti izgalomban, amely most mindnyájunkat elfogott, annak fogalma sincs, mi az, éjjel nagy harcsával küzdeni. A lehűlt vízben sokkal fürgébb, kétszerte erősebb, mint a nappali bágyadtságban. Minduntalan a parti sötét bokrok közé akarja magát befúrni. Ügyesen kell lavíroznom, hogy ezt elkerüljem. Az első nekifutás után meglassul, de tudom, csak addig, amíg kifújja magát. Aztán megint gyi, mint az a bizonyos fakó. Pihenés, futás, pihenés, futás. Így megy ez, vagyis jól, mivel ilyenformán – ha nem jön közbe valami – egyszer végleg kifullad.

No de, az a valami közbejött. Mert egyszerre csak hirtelen visszakanyarodott, s be a ladik alá! Lett nagy ribillió! A zsinórt nem tudom olyan gyorsan beforgatni, mint amilyen gyorsan bújik. De a Rileh Rex hibátlanul működik, s miközben a spiccet mélyre ledugom, s Elemér az evezővel ügyesen elfordítja a ladikot, újra felvehetem vele az érintkezést. Így szerencsésen kibújunk a csapdából s harcsakomának újból a megszorított üldözött szerepét kell vállalnia. Ez felfelé nehezen megy s egy-két erőlködés után megáll, kifullad. – Most! – vezényelte Sanyi öcsém a partról. Csakugyan, a víz nagy bugyrot vetett, s a hal fehér hasával megjelent a felszínen. A brigádtagok minden lámpafénye oda vetődött: Az már gyerekjáték volt, hogy Elemér a vágóhorog segítségével szakértőn a ladikba fordítsa. Csak 12 kilós volt, de ereje felért egy nappali 20 kilóséval. A kis csapat hajnalig együtt maradt még, mert meg kellett várni azt a halászlét, amit Sanyi a gardákból s egy-két kecsegéből készített. A máglyánál alaposan felmelegedtünk, kikanalaztuk a bográcsot, megittuk rá a maradék bort, s elégedetten hagytuk ott az éjszakai harcsahajsza színhelyét.

Zongor Zoltán Magyar Horgász – 1968