A Felső-Tiszai galócákról
Mikor a jeges északi szél hordani kezdi a havat jégpáncél feszül a lábra és nyirkos köd lebeg a parti égerfák csupasz ágai között, a Felső-Tiszai galócára emlékezem, ez horgász vágyaim álom hala. A Felső-Tiszai két éves tartózkodásom alatt végre én is remélhetem, hogy alkalmam nyílik olyan 20-30 kilogrammos példányokkal való küzdelemre, melyekről annyit olvastam és melyre annyira vágyakoztam. Mennyit lótottam-futottam míg az erdész hivataloktól a szükséges engedélyt kikönyörögtem, de ami még ennél is fontosabb megszerveztem Iván támogatását, ki lelkes híve volt mindennek ami összefüggött a vadászattal és a halászattal, valamint a sör itallal, persze rummal erősítve.
De mi lett szép álmaim vége bizony elég silány eredmény. Összesen hat Galóca, kezdve egy négy kilóstól és állandóan csökkent a súlyhatár. Szegény Iván aki akkor az egész vidék első számú galóca szakértője volt mindent elkövetett, hogy kisajtója a Tiszából azt a bizonyos rekord galócát, de a sors főleg az időjárás alakjában ellenünk esküdött.
A galóca legideálisabb sport hal, főleg pergető horgászatra, mert remek küzdő és amellett kissé rózsa színes húsa sem megvetendő falat. De csak télen kap a villantóra mikor már ritkán akad apró hal. Főleg ott tartózkodik, ahol a sebes víz a meder sziklai között gyakran változtatja irányát és ilyen sziklák mögül les vad lendülettel zsákmányára. A villantó nagyobb mint a balinra és a csukára szokásos és jó, ha nem csak végén, de két oldalán is van hármas sorok. A villantó színét illetőleg nem egyezem a szakkönyvek utasításaival, melyek a tiszta vízben fénylő ezüstös ajánlanak. Itt a pergető horgászok inkább a tompa aranyos színűt használják és így magam is. A legjobb kapás idő pár fokkal a nulla alatt, mikor a partok mellett már eljegesedett a víz, és fagyok járnak a folyó felett, vagy lassan hullani kezd a hó. A galóca valószínűleg nagyobb hidegben is jól kap de akkor a pergető horgászat nem lehetséges a zsineg eljegesedések miatt.
A galóca pörgetős horgászat a nagyszerű, hangulatos, tagadhatatlanul nem minden veszély nélküli sport, mert a horgásznak sokszor le kell mászni a parti jégre és ilyenkor állandóan fennáll a beszakadás veszélye. Ivánnal kettesben jártuk horgászni, ennek köszönhetem hogy egy végzetessé várható balesetet szerencsésen úsztam meg. Mindjárt hozzá is kezdek az egyetlen igazán nagy galócám, illetve inkább saját magam szomorú történetéhez.
Úgy karácsony táján lehetett, a Tisza partján már megvastagodott a jég, és Iván és én elindultunk Trebusa melletti hídhoz. Lemásztunk a híd lábához és a parton igen óvatosan menve a meder sziklás része felé, ahol Iván a mai napra jó eredményt jósolt. Behajtottam kedvenc, aranyos villantómat és a harmadik dobásnál jó kapást éreztem. Biztosan tudtam hogy nagy hol van a horgon, végre egy olyan nagy, amelyre mindig vágytam és végigfutott rajtam a következő küzdelem izgalma. A nagy ha lefelé futott az áramlatnak és aztán egy nagy szikla mellett elült. Jó érintkezést tartva, lélegzet visszafojtva vártam. Kis idő múlva a galóca hirtelen előretört ismét, neki az áramlatnak, a zsineg akár valami hosszú acéltű hasított végig a vízen.
Ez az éles egyenes előre lendülés, mint a csukánál is szokott, biztos előjele a vízből való ki vetődésnek. Ezt a kritikus pillanatot ügyesen ki papírozni a fárasztás művészetének alfája és omegája. Ha ilyenkor a bot hegyének gyors lehajtásával nem lazítunk az idegen, ha a kirázza a horgot a szájából vagy farkával rá súlyt elszakítja azt. Ez a Galóca is mestere volt a küzdésnek, és komoly próbára tett, már éreztem hogy kezd fáradni. Ami ezután következett arra most sem találok magyarázatot, rémületemre, ugyanis az orsó hirtelen elakadt és mikor a hal ismét előre lendült, már nem tudtam a zsineget engedni és nem maradt más hátra mint a parti jégen együtt futni vele.
A nagy izgalomban dehogyis figyeltem a jégre és így történt hogy a jég hirtelen beszakadt alattam és én elmerültem a jeges hullámokban. Ahogy felbuktam belekapaszkodtam a jég szélébe, ahol csak Iván ügyessége mented ki. Vágyaim halát és vele remek horgászbotomat elvitte a Tisza. Az ezután beállót nagy hideg aztán végleg befagyasztotta összes galócás reményemet.
Írta: „A”
