Zákonyi Botond – A szivárvány bűvöletében
Az idei karácsonyt jégeső vezette be, hóvihar teljesítette ki, az újévet már napsütés és majd húsz fok körüli meleg fogadta. Nem átlagos évzárás és évkezdet, én sem ehhez vagyok szokva. Mindez persze nem itthon, hanem Málta második szigetén, Gozon történt, ahol az ünnepeket töltöttük.
Korábban azt hittem, hogy sokat tudok a tengerről, óceánról, elvégre éppen eleget horgásztam már rajtuk partról, csónakból, luxus hajóról. Az utóbbi években a Földközi-tenger volt horgászataim színhelye, ami nagy kihívás nemcsak az ismeretlen víz, de az irdatlan távolságok miatt is. Elsőre fel sem fogja az ember, hogy ez a kéklő végtelen az Atlanti-óceánhoz a Gibraltári-szorossal kapcsolódik, másrészt három kontinens partját mossa, többek közt spanyol, francia, olasz, görög, török, marokkói, algériai, egyiptomi, máltai, ciprusi, izraeli, libanoni és szíriai partokat érint. Én spanyol, francia, olasz és máltai horgászokkal kerültem kapcsolatba, és túl a horgászaton, ma már értem, hogy miért mondják, hogy a Földközi-tenger térsége a partvidéki területekkel, szigetekkel együtt a nyugati civilizáció bölcsője.
Már az ókorban is fontos közlekedési térségnek számított, az egyiptomiak, görögök, rómaiak és a közel-kelet népei is sokat utaztak és kereskedtek partjain. Az ókori görögök a Földközi-tenger térségét tartották a Föld közepének. Leggyakoribb ókori római neve Mare Nostrum, azaz „a mi tengerünk” volt, az Ószövetségben leggyakoribb elnevezése a „nagy tenger”, de „a filiszteusok tengere” elnevezés is szerepel, mivel a Földközi-tengernek a zsidókkal szomszédos partvidékét eredetileg a filiszteusok lakták. Keleti környékének lakói Fehér-tenger néven is ismerték az ókorban. Arab neve „középső fehér tengert” jelent. Több ókori nyelven az égtájakhoz különböző színeket kapcsoltak, így a nyugathoz a fehéret (az észak színe a fekete, a délé a vörös, a keleté a sárga volt). Így kaphatta nevét a tőlük északra elhelyezkedő Fekete-tenger, illetve a délre fekvő Vörös tenger.
Máltán és a hozzátartozó szigeteken szenteste után csak egynapos ünnep a karácsony, így nem szentségtörés, ha az ember horgászni indul. Az aznapi szeles időre való tekintettel csónakos horgászat szóba sem jöhetett, a parti is csak olyan helyen, ahol védett öböl van. Ferkó unokám javaslatára Marsalfonba mentünk, aki apjával sokat jár ide fürdeni, búvárkodni, kora tavasztól késő őszig.
Marsalfon évtizedekkel korábban halászfalu volt széltől védett kikötővel, ma gozoi szinten népszerű fürdőhelynek számít elegáns hotelekkel, kikötőjében számos étteremmel, bárral. Az egyik rakparton már horgásztak idősebbek és fiatalok, többségükben spiccbottal, néhányan fenekező felszereléssel. Csalinak csigabelet használtak, szokatlan látvány volt, ahogy a horgászdobozból előkerült a kalapács a csiga feltöréséhez, majd a csigatest feltűzése egy vékony drót segítségével az apró horogra.
A fenekezős boton négy horog, a spiccboton csak egy volt csalizva. A fenekező bot nyelét beleszúrták a kikötő valamelyik szélesebb repedésébe, aztán addig vártak, amíg a bot többszöri rázás után derekasan meghajlott. Erőteljes bevágás után a négy horgon négy hal, eredményesség szempontjából kiváló teljesítmény. A spiccbottal Ferkó is szépen termelte ki az apró durbincsokat, sügereket, mohó kapásuk élvezetes volt, a kezdeti bizonytalanság után a gyerek hamar ráérzett a rövid nyeletésre, és a gyors bevágásra. Ez volt az első közös horgászatunk a tengerparton, nekem szívmelengető karácsonyi ajándék, unokámnak ígéretes program, aminek a végén biztosan lehet számítani az elvarázsolt nagypapára. Az idősebb férfiak mellett sok volt a gyerek, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy nemzetközi diáktáborban. Ferkó gyorsan váltott az angolról olaszra, majd portugálra, csak a kocsmáros máltaiéval akadtak nehézségei. Ha véletlenül leakadt egy-egy hala, magyarul méltatlankodott. Ferkó még csak tizenegy éves, de már járt iskolában egy évet Olaszországban, egy évet Brazíliában, egy évet Portugáliában, és Magyarországon, most pedig Gozon koptatja az iskolapadot. Fogtunk egy vödörre való halat, amit elajándékoztunk a rokonszenves kocsmáros feleségének, aki boldogan szétszórta a lába körül gyülekező macskáknak.
Átmentünk a kikötő szeles strandjához, ahol megtapasztalhattam mit művel a szél, a tenger, az apály, és a dagály a partvédő homokkővel és homokkal. Bizarr formákat épít a természet, nem csodálom, hogy ötszáz évvel ezelőtt ebben a védett öbölben állomásozott és rejtőzött a johanniták hajóhada, hogy rátörjön más országok hajóira, és megsarcolja őket, illetve háborút vívjon a Földközi-tenger martalócaival.
Másnap szép idő virradt ránk, Xlendibe mentem a sziget talán legnépszerűbb kikötőjébe, a világ minden részéből érkező búvárok gyülekezőhelyére, meg a helyi horgászklubba. Ami nem olyan, mint egy hazai egyesület székháza, hanem filigrán kiskocsma, többségében ott gyülekező horgásztatókkal. Ötven euróért kivisznek a közeli tonhal és kagyló nevelőhöz, amit aztán néhány órás kékúszójú tonhal vagy kardhal horgászat követ. Négy horgász fér el kényelmesen a különféle csónakokban, ami közt van hagyományos luzzi, erős motorral járó gumicsónak, vagy spéci tengeri horgászatra kitalált luxus hajó. Aki nem hozott magával felszerelést, annak készséggel adnak néhány euróért. A társaság java fiatal angol és francia, akik bulizni és mellesleg horgászni jöttek, és néhány idősebb virtigli sporthorgász, akiken már látszik, hogy egy futó kaland izgalmáért eszük ágában sincsen kihagyni a tonhalas horgászatot. Így vagyok evvel magam is, első a sport! Hetven fölött már könnyen dacol az ember a „kihívásokkal”.
A tonhalnevelő néhány mérföldnyire a parttól beljebb található, több mint elgondolkodtató, hogy szükség van ezekre a halnevelőkre, nemcsak itt, de Földközi-tenger szerte! Dúl a háború a tengereken a zsákmányért. Egyre kevesebb a világ tengereiben a tonhal és a makréla: az elmúlt ötven évben hatvan százalékkal zsugorodott populációjuk. Az aranymakréla (lampuki) a máltaiak kedvenc hala, ami ugyan izgalmas horgászfogás, de jellemzően halászzsákmány! Halászata szigorú előírások szerint folyik. A Máltát körülvevő 7 mérföldes vonalban 130 aranymakréla-fogási hely van, amelyek a helytől függően 0,75–1,5 mérföldes távolságra vannak egymástól.
A halászati engedély birtokosa halászati helyét a nyílt víz felé adott irányban mutató vonal mentén aknázhatja ki. A legnépszerűbb marsaxlokk-i kerület 39 ilyen halászati helyet foglal magában, de azokat megszakítja egy széles vonal. Ez a „kardhalfolyosó”, ami lehetővé teszi a halászok számára, hogy e fajt kövessék anélkül, hogy az aranymakrélák fogásához használt eszközök zavarnák őket. Különös látvány a halászatra indulók felszerelése, a hajók kiszárított pálmalevelek csokraival vannak megpakolva. A pálmalevél az aranymakréla hagyományos halászatának kelléke. Egy rögzített és egy kicsit a víz felszíne alá merített úszóhoz kötözve ezek a levelek árnyékot vetnek, ami vonzza az aranymakrélákat. A halász az első halat zsinórral fogja, amely „kalauzként” szolgál arra, hogy a sín nélküli forgóhálóval fogott többi halat is egy csoportba gyűjtse. E halászat szokásos járulékos fogásai a fattyúmakréla fajok és a kalauzhal.
Persze nemcsak a máltaiak, hanem Szicília, Tunézia és a Baleári szigetek halászai is odavannak az aranymakréláért. Hogy ne folyhasson kizsákmányoló halászat, fontos volt kialakítani közös gazdálkodást a négy érintettel, akik a Mediterrán Általános Halászati Bizottság (MÁHB) égisze alatt halásznak. Becsületükre legyen mondva, megtartják az előírásokat, a Máltán partra tett fogások mennyisége 10 év óta 300 és 500 tonna között mozog, ami viszonylagos stabilitást feltételez. Az aranymakrélát, vagyis a lampukit a máltaiak nem dolgozzák fel és nem exportálják. Frissen, kizárólag a szezonja alatt Máltán fogyasztják el.
Alaposan szétszóródott a társaság, megélénkült a szél a tonhalnevelő környékén, ami egyelőre csak másfél méteres hullámokat jelent, de én tudom, lesz ez még cudarabb is. Menjünk a partszéli vízre – javaslom,- a sziklák alatt biztonságosabb. Xlendi sziklái a leglátványosabbak a szigeten, ha vége lesz a horgászatnak, majd felmegyek néhány képet készíteni róluk. Elsők vagyunk a kocsmában, jön a hír, hogy a franciák kisebb kardhalat fogtak, de másoknak is akadt olyan tonhal, amiről már jókat lehet mesélni. Két óra múlva visszatérnek a társak, képeket cserélünk a balatoni fogasaimról készült képek közül a roston egészben sütött a legnépszerűbb, míg én a Marseille előtti Oroszlán-öbölben fogott tekintélyes tonhalakon ámulok. A kardhalról készült kép látványos, látszik rajta, hogy nem véletlenül tartják a tengeri száguldás rekordját, a kardhal képes 110 km/órás rövid iramodásokra. Nem sokkal marad el tőle a kékúszójú tonhal sem a maga 104 km/órás sebességével. Elköszönök a többiektől, kocsiba ülök és elautózom Sannatba, hogy végigsétáljak a Xlendi szikláihoz is vezető úton. „Hírhedt” útvonal, a máltaiak, gozóiak szenvedélyes madárvadászok, a sziklafalakon egymásba érnek a lőállások és madárfogó hálók. Régebben a meredek sziklafalról kötélen ereszkedtek alá a vakmerők, hogy onnan lőjék a szerencsétlen madarakat. Most aránylag csend van, tízpercenként azért el-eldörren egy fegyver. Xlendi közel százméter magas sziklafalának szélén letáborozom. A távolban albatroszok köröznek méltóságteljesen, Nem véletlenül hívják őket a tengeri szelek királynőjének meg a tengerészek „védett” madarának. Remekül használják ki a meleg légáramlatokat, úgy vitorláznak a kék égben, hogy a szárnyuk sem rezdül. Meleg van, december utolsó előtti napján majd húsz fok körüli, de Szicília felől már sötétedik az ég alja. A kocsi jó három kilométernyire, ideje lesz behúzódni valamelyik védett madár lesbe.
Idefenn néhány csenevész cserje próbálja útját állni a viharnak, egymást követik a villámok, megállás nélkül zeng az ég. Nem tudom kihez fohászkodott öt-hatszáz évvel ezelőtt a tengeren hánykolódó hajós, a lesből is látom, hogy a hullámok óriásira nőttek, nemcsak tarajosak, de egybeérnek az éggel. Félórán át dühöngött a Szicília felől jövő szél végül ereje fogytán tengerszéltől tengerszélig tartó szivárvánnyal búcsúzott. Sokfélét láttam, de ilyet még sosem. A népmesékben, de más legendákban is úgy tartják, hogy a szivárvány tulajdonképpen híd, ami az égbe vezet. Ezen máskor jót mosolyognák, de most elhiszem, és ha majd egyszer indulni kell, jó lenne ilyen hídon át itt hagyni a földi létet.
Zákonyi Botond
