Keresek egy régi utcát

Átmeneti korszakban élünk,amolyan menjünk vagy ne menjünk állapotban. Ennek egyik velejárója a szelektálás,mit viszünk magunkkal és mit hordunk ki a szelektív kukákba. Ilon dönt a tárgyak,holmik sorsáról, én és Gyöngyi, a bejárónőnk vagyunk a végrehajtók. A minap Gyöngyinek kétsége támadt egy döntésről,amiért is amikor Ilon hallótávolságon kívül volt, megsúgta:- Szerkesztő úr,a padláson van két kuffer,telis tele régi újságokkal. A naccsága azt mondta,dobjam ki mindkettőt a szemétbe. Gondoltam,előbb szolok magának, hátha…. Köszönetként csak bólintok,aztán felbotorkálok a palásra s a negyven wattos izzó gyér fénye mellett vallatóra fogom a két kuffert. Elsőnek két gumiszalaggal összefogott újság akad a kezembe, a Népszabadság hétvégi mellékletének és a nagyváradi Bihari napló napilap egy-egy régebbi példánya. Mind kettőben az a riportom jelent meg, amit Kovács Apollóniáról írtam valami évforduló kapcsán. A váradi lap másodközlésben hozta s egy fotót is mellékeltek hozzá,ami a Százházas lakodalom című színdarab ősbemutatóján készült,Apollóniával a főszerepben.

Ez 1960-ban volt, Póli – ahogy a váradi közönség becézte – a Szigligeti színház első számú kedvence volt,úgy is mint színésznő és úgy is mint népdalénekes. Akkor még senki nem tudta,hogy kerek egy év elteltével, búcsút vesz a váradi teátrumtól,sőt hazát cserél,áttelepül Magyarországra. Búcsúzóul egy nótaesten lépett fel, a hallgatóság felállva,könnyes szemekkel tapsolt,amikor utolsónak a Keresek egy régi utcát című dalt énekelte, ezzel zárva le a váradi korszakát. Magam is ott voltam,én is könnyeztem. Utána hosszú évekig csak a hangját hallottam a rádióban vagy a tévében láttam fellépni, s majd negyed század telt el a személyes találkozásig. Utoljára egy budai kis cukrászdában nosztalgiáztunk ,a Kolozsi téren. Olyan volt,mint egy virág,amit megcsípett a dér,de még mindég gyönyörű.

A gyárnegyed lakóira,ahol mi is laktunk,nem volt jellemző a színházba járás,s ugyan ez a vársánccal szembeni iskola nebulóira is érvényes volt. Akadt köztünk jó néhány, aki életében nem volt színházban. A változás akkor következett be,amikor egy kölyökképű, akkor végzett tanárkát kaptunk,aki fejébe vette,hogy színház rajongókat farag belőlünk. Azzal kezdte,hogy filléres jegyeket szerzett a kakasülőre,elsőnek Sütő András Mezítlábas menyasszony című darabját néztük meg,amivel üstökösként robbant be a fiatal szerző a romániai magyar írók élgárdájába.

A mezítlábas menyasszonyt a Kolozsvárról átigazolt Kovács Apollónia alakította, ez alkalommal is igazolva, hogy okkal első számú dívája a színész truppnak. Szép volt, tehetséges, lehengerlő. Ettől kezdve rajongója lettem,tanári noszogatás nélkül is jártam a színházba,kivált ha ő volt a főszereplő. Az előadások végén a színész bejárónál szobroztam,vártam,hogy kilépjen s átsétáljon a szemközti Japort házba,aminek az első emeletén volt a lakása. Ilyenkor arról álmodoztam ,milyen jó volna egyszer belépni abba a mennyországba. Erre is sorkerült, de ezt megelőzően a Fő utcai Petrovszky – féle kárpitos műhelyben találkoztunk,ahol alkalmi anyagmozgatóként dolgoztam, én szállítottam haza a kuncsaftok megjavított, újra húzott bútorait egy kétkerekű taligával. Apollónia előttem érkezett,én végszóra.

Petrovszky bácsi akkor ígérte a művésznőnek,hogy a két fotel és heverő másnap délután liferálva lesz. – Pont ötkor! A trógerem pontos és megbízható – mondotta hajlongva,s közben rám mutatott. Gyilkos szemekkel néztem az öregre, amiért trógernek titulált,jól lehet tudtam,hogy nem minősítésnek szánta. Ő és a kortársainak többsége gyakran használtak német szavakat. A tróger németül hordárt,küldöncöt jelent ,nincs benne sértő. Viszont a magyar közhasználatban semmirekellőt, gazfickót értenek alatta, ami sértő és megalázó, mit gondol majd Apollónia rólam ?! Szívem szerint ott és azonnal,a jelenlétébe felmondtam volna. Csakhogy tanonc voltam egy szövetkezetnél, ruhát, ebédet kaptam meg egy csekély összeget ösztöndíjként ,amit fillérre hazaadtam anyámnak. A szórakozásra valót kénytelen voltam trógerolással megkeresni. Enyhítendő a kínos helyzetet,anyám azt javasolta,hogy az Apollóniához fuvarozáshoz vegyem fel a jobbik ruhámat. – Még mit nem?!

A munka nem szégyen – mondtam dühösen,s azért is a rossz ruhámban mentem el. Kellemesen csalódtam,a művésznő közvetlen volt,kedvesen fogadott s a szokásosnál nagyobb borravalót kaptam,de a jelekből következtetve még azt is kevésnek tartotta,úgy nézett rám,mintha még adni akarna valamit. – Mondja,szereti maga a halat ? – nézett rám kérdő szemekkel. Ugyan így néztem rá vissza én is,nem értettem a kérdés miértjét. – Az egyik rajongómtól kaptam egy nagy halat,de nem tudom,mit kezdjek vele,noha szeretem minden változatban. Csakhogy beteg a bejárónőm, nincs aki megpucolja. Ha akarja,magának adom. ..

Felnevettem,eszembe jutott apám mondása: Ne próbálj cigánynak faszenet eladni. – Művésznő,én a halat csak addig szeretem,amíg megfogom, a horgászás a kedvenc időtöltésem. A családunkból senki sem szereti,mert egy időben kényszerből annyit ettük,hogy örök időkre elment a gusztusunk tőle. Hanem van egy ötletem,ha nem tartja tolakodásnak. Magammal viszem és megpucolom, anyám pedig elkészíti. Milyen formában tetszik szeretni, rántva, pörköltnek vagy halászlének ? A pörköltet ajánlom,tejfölösen,köretnek pedig nokedlit. Ennél maradtunk s én rohantam haza egy jókora ponttyal,majd másnap vissza a beígért pörkölttel .Apollónia köszönte ,majd megkérdezte,hány tagú a családunk, s mikor megmondtam, a sublóthoz ment és kivett három tiszteletjegyet ami a következő premierre szólt Ebben is ő játszotta a főszerepet s most is sikert aratott. Hármunk közül apám volt legjobban elbűvölve,sokáig emlegette a premiert s egyszer,amikor zsinórban három nagy márnát fogott, felvetette,hogy vigyek el egyet Apollóniának.

Elvittem de nem volt otthon, a bejárónő nyitott ajtót. –Mit mondjak,ki hozta ?- kérdezte,miután megmustrálta a márnát. –Tessék azt mondani,hogy az a fiú aki a jegyeket kapta tőle. Ő tudni fogja, hogy ki vagyok. Letelt az inas időm ,segéd lettem,már nem kellett trógeroljak, az első keresetemből új öltönyt vettem,abban jártam a színházba. Aztán nem sokára,még nagyobb változás történt az életemben. Egy üzletben ért sérelem arra késztetett, hogy megírjam és beküldjem a megyei lap szerkesztőségébe. Ott úgy ítélték meg,hogy az írás felér egy glosszával ,közölték,s üzenték,várják a további írásaimat. Írtam s rendszeresen bejártam a szerkesztőségbe,ahol kaptam egy öreg íróasztalt ami státusz szimbólumnak számított,volontőr lettem. Ezt követően kiesett az életemből két év,sorkatonaként szolgáltam de rögtön utána folytattam a több frontos életet,dolgoztam,újságot írtam, ráadásul beültem az esti gimnáziumba tovább tanulni. Mind ezt úgy,hogy napi négy,öt órát aludtam. De még nem tartok ott, még tanonc vagyok,utolsó éves.

Nálunk a pénzből mindég kevés volt,ezért nekem a nyári vakációban is dolgozni kellett. A tanoncoknak is járt a nyári vakáció,mint a diákoknak,de csak három hét. Én ezt úgy osztottam be,hogy felét a vízparton töltöttem, másfélhetet pedig Sanyó mellett mint culáger, kéz alá dolgoztam. A Sanyó a Sándor becéző változata, anyám féltestvérét hívták így,aki maszek kőművesként működött. Sanyót kortól függetlenül mindenki sanyózta és tegezte,no és kivétel nélkül mindenki szerette, a család tizenévesei közül választott nyáron culágert . A történet idején egy Fekete Körös melletti kis faluban,Bélfenyéren vállalta fel egy házacska felújítását,amiből kihalt a tulaj s egy váradi szabómester vette meg horgásztanyának.

Gyakori volt ez a falvak elnéptelenedése idején ,főleg víz közelben. Bélfenyér a folyó sajátossága miatt volt frekventált a horgászok körében, errefelé két kanyar is volt, kanyar előtt lelassult a víz,kanyar után széles csorgók keletkeztek s eszerint változott a haltartás is. Sanyónak volt egy matuzsálem korú beazonosíthatatlan márkájú kisteher kocsija, ezzel bonyolította a személy és teherszállítást, ezzel döcögtünk ki Bélfenyérre egy hétfői napon. A felújítandó házat látva csekélyke hozzáértésemmel is felmértem,hogy jóval több időt fogunk itt eltölteni,mint amit Sanyó mondott. Egy sufnifélébe szállásoltunk be, ez lett a konyha is. A magunk kosztolását illetően helyesnek bizonyult anyám jóslata, zöldségfélén és gyümölcsön kívül semmit nem lehetett kapni,a falu boltocskája kongott az ürességtől.

Miután elfogyott a hazai,krumplit krumplival ettünk meg zsenge kukoricát sülve és főve. Fenyéri tartózkodásunk ideje alatt egyszer ettünk húst,egy hitvány kis csirkét s újra megéltem a régi időket,amikor jobb híján halat ettünk. Mégsem bántam meg,hogy eljöttem Fenyérre, kárpótoltak a munkaidő utáni órák amiket többnyire a kert végében folydogáló Körös partján töltöttem. Nem egyszer a nappalt megtoldottam az estével, a botjaimról megfeledkezve a csillagos eget bámultam s álmodoztam, ilyenkor vagy a szúnyogok tereltek vissza a valóságba,vagy a picinyke csengők figyelmeztetése, amik a halkapást , a másnapi lábosba valót jelezték. Június vége felé jártunk, ekkortájt szoktak rajzani a szentjános bogarak. Ilyenkor ezernyi zöldes lámpácska gyúl ki a sötétségben, ezzel csalták magukhoz a fiú bogárkák a párjukat. Ezen a nyáron a szokásosnál is több volt belőlük mert kevés volt a csapadék, a harmat elől meg a bokrok levelei alá rejtőztek. Ilyenkor hiába vártam azt a csodás látványt,amikor a folyó a hátán feltűnik a bokrokon világító szentjános bogarak tükörképe. A látványt csak tetőzte ,hogy beljebb, a folyó közepén, a fogyóban lévő Hold sarlója tette ugyan ezt,gyönyörködött önmagában. Egyszer Sanyó utánam jött s látva a fű közt is mozgó zöld pontokat,megkérdezte,ne hozzon é lapátot,ásót. Tudtam,mire céloz, a néphiedelem szerint ahol a szentjános bogarak fel tűnnek a fűben,ott kincs rejtőzik a föld alatt. Kincset nem leltem,nem is kerestem. Kincs volt a másfél hét élménye,köztük három vad ponty, amiket egy vihar előtti alkonyatkor fogtam a kert alatt.

És most ugorjunk néhány évet előbbre amikor már nem kellett három helyen is helytállnom, leérettségiztem s Boros úr,a mentorom, kezdett komolyan venni. Ez abban mutatkozott meg,hogy egyre ritkábban húzta meg az írásaimat s elmaradtak a lekicsinylő megjegyzései. A nagy pálfordulás pedig a színház büféjében következett be,ahol brúdert ajánlott majd közölte,hogy néhány nap múlva lesz a legközelebbi premier amiben Kovács Apollónia játssza a főszerepet, egy parasztlányt. – Te fogod megírni a kritikát,kiegészítve egy interjúval. Előadás után bekísérlek hozzá. Jó lesz ha felkötöd a gatyát, Póli nem könnyű eset,rossz interjú alany. Le fog tegezni de ez ne lepjen meg,minden skriblerrel tegeződik. Tegezd nyugodtan vissza. Nem akartam kérkedni ,ezért elhallgattam,hogy volt már szerencsém a művésznőhöz.

Némi szorongással készültem a találkozóra,a szokásosnál gondosabban válogattam a nyakkendők közt s az új kordbársony zakómat vettem fel. A harmadik gongütésnél ültünk be a sajtópáholyba s az előadás végén mi is felállva tapsoltunk,Az öltözők felé menet Boros úr megállította a mellettünk elsiető küldöncöt,aki egy hatalmas virágkosarat cipelt. Ebből csippentett ki egy szál rózsát, ezzel lépett be az öltözőbe, ezt tűzte a tükör előtt ülő művésznő hajába – Pólikám,nagy voltál ! Téged nem lehet felülmúlni-mondta elragadtatva s nagy gráciával kezet csókolt. Póli legyintve válaszolt: – Imruska,ne strapáld magad,nem dűlök be a dumádnak. Következtem én : – Maga meg mit keres ennek a vén lókötőnek a társaságában? – kérdezte tőlem. – No csak,ti ismeritek egymást !? Akkor elég ha közlöm kegyeddel kisnagysád, hogy a fiatalember a kollégám s mostantól ő fogja írni a színházi híreket. Jó lesz a kedvében járni. – Ezt nevezem karrier evolúciónak ! A fiatalúr aztán tudja,hogy kell az uborkafára felkapaszkodni .Csak le ne essen róla. – Egyelőre csak a tövében állok ,nincs honnan le esni. S míg mászok, kapaszkodok , arra is lesz gondom,hogy időnként jelentkezzem egy szép hallal a művésznőnél – mondtam szerényen s derékból meghajoltam. A premierről írt kritikám a hétvégi mellékletben jelent meg, de az interjúra csak egy későbbi időpontban került sor. Mielőtt leadtam,telefonon felhívtam Apollóniát és megkérdeztem,nem akarja é elolvasni. – Nem szükséges,megbízom benned. És ez a jövőre is érvényes. Jót csak akkor írj rólam,ha valóban jó vagyok. A tegezést úgy vettem ,hogy elfogadott,egy életre barátok lettünk. Pedig ő nem sokára búcsút vett a váradi színháztól, áttelepült Magyarországra, hosszú évekig nem találkoztunk.

A én életemben is gyökeres változás történt,egy politikai elszólás miatt a süllyesztőbe kerültem,fekete listára. A továbbiakban a rádióban és tévében követtem nyomon a pályafutása alakulását, az éter hozta el hozzám a gyönyörű hangját. Személyesen csak húsz év elteltével találkoztunk újra,miután én is áttelepültem. Erre akkor és ott került sor,ahol a legkevésbé gondoltuk volna. A Soroksári Kis Duna partján,egy horgásztanyán. Ide voltunk hivatalosak a Budapesti Horgászegyesület jubileumi ünnepségére, ő mint énekes,én mit újságíró. Az ünnepség bállal és vacsorával zárult, engem a házigazda, a legendás hírű horgász ,Szűcs Bandi bácsi kísért az asztalomhoz,ahol már öten ültek. Én lettem a hatodik,hatunk közül már csak én élek. Alighanem azok közül is kevesen élnek már,akik a szomszédos asztalnál ültek: Kovács Apollónia és a négy tagú zenekara. A művésznő jó étvággyal kanalazta a halászlét s közben megstírölt engem,nyilván azt próbálta kitalálni, honnan ismeri azt az őt bámuló, vigyorgó fazont.

A harmadik kanál halászlé után leesett a tantusz,tele szájjal átkiáltott hozzám. – Meg van!Tudom már honnan ismerlek,kispofám ! Felálltam és átléptem hozzá , kezet csókoltam,majd rövid hezitálás után a homlokát is megcsókoltam. Mindeközben valami bágyadt szomorúság motozott bennem,mint mindég,amikor visszaköszön a múlt s körbe lengnek a hazai emlékek. – Régről ismered ?- kérdezte Péter Robi,a Magyar Horgász magazin akkori főszerkesztője. –Régről. Ő a váradi színház üdvöskéje volt,primadonna, én meg túláradó tirádákat írtam róla. De e mellett időnként halat is vittem neki, amit a mamám készített el tejfölös halpörköltnek. Imádta.

Közben Póli végzett a vacsorával, s felment a dobogóra. Fergeteges formában volt,székelyföldi népdalokat énekelt majd cigány nótákat,ezekhez táncolt is egy göndör hajú,szénfekete szemű cigánylegénnyel. Ettől kezdve ha nem is rendszeresen,felhívtuk egymást,karácsonykor és új évkor mindég. Egy alkalommal emlékezet kihagyás miatt hívott fel,mondván,hogy most már nem csak a dalban de a valóságban is elfelejti a régi utcákat,ami szerfölött bosszantja. – Képzeld,otthon jártam Váradon s felakartam keresni egy régi kollégát. Emlékeztem az utcára de a nevét elfelejtette. Az Olaszi temető környékén volt, rövid és szűk utca. Nem emlékszel rá ? – Ha jól sejtem te a Béke utcát kerested. Úgy tudom nincs már meg. Le dozerolták és panel tömb került a helyére. A temetőbe nem néztél be, meg van még a Madách Erzsi síremléke?

Egy másik alkalommal arról beszélgettünk,hogy milyen furcsa a mi barátságunk ami átívelt,kibírt ötven évet. Értelemszerűen az újság kellett volna összehozzon bennünket,ezzel szemben a halak révén lettünk barátok,holott a halnak és a horgászatnak semmi köze sem a színházhoz sem az újságíráshoz. – Azóta sem ettem olyan finom harcsapaprikást,amilyet az anyukád főzött –mondta Póli elmerengve s belebámult az üres kávéscsészébe,mintha a zaccban keresné a régi emlékeket. – Dehogy nem ettél ,csak már nem emlékszel rá. Az emlékek mindent megszépítenek,még a halpaprikást is. Az idő pedig nem állt meg,átrohant felettünk,mind ketten megöregedtünk, megfáradtunk,gyérültek a telefonhívások,a találkozások elmaradtak.

Az élet fintora, Apollónia élete utolsó éveit egy budakalászi idősek otthonában töltötte ahol a többi lakó a férje után csak Garbócz néniként ismerte,fogalmuk sem volt arról,hogy egy olyan asszonnyal élnek egy fedél alatt,aki a székely és cigány népdalok csalogánya volt egykor. Pedig a hangjában ők is gyönyörködtek hajdan,a rádióban,a tévében vagy hanglemezről. Nekem is maradt egy karcos,rajta a Keresek egy régi utcát kezdetű dallal. Csak már nincs lemezjátszóm amivel meghallgassam.