Paducnyájak legelnek



Kötve hiszem, hogy Leordina és Ruszkovo között a Visón sok magyar horgászott volna mostanában. Azt pedig még nehezebben hiszem, hogy halat is fogott, legfeljebb küszt, domolykót, paducot.

Augusztus 20-a körül Máramarosban voltam, s miután az ember körbejárta a szigeti meg a nagybányai festő- és szobrászcimborákat, és megkóstolta méregerős szilvapálinkájukat, már nem is nagyon vágyott másra, csak egy kis csendre. A Visó a rossz emlékű Borsabánya környékén ered – nyolc éve az itteni bányákból került nagy mennyiségű cián a folyóba, majd a Tiszába –, és a völgye az egyik legszebb Romániában.

A szennyezést már kiheverte, így hal is van benne: mint minden közepesen gyors, sóderes aljú folyóban, főleg paduc. Horgászik is rá boldog-boldogtalan. Majd mindegyik ígéretes helyen látni két-három spiccbotos horgászt térdig, derékig állva a vízben, ahogy dobnak és úsztatnak. A csali régebben főleg tengeri, vagy ahogy errefelé mondják, málé volt, mostanában itt is inkább csonti, vagyis légypondró.

Leordina és Ruszkovo között található a legideálisabb paducozó hely. Különösen most, nyár végén. Tudományos magyarázat nemigen van rá, de tény, hogy ez az időszak a paducé, vagy ahogy a szatmári, ugocsai barátok mondják, a paluszté. Tiszabecs környékén jeges palusztnak hívják, valószínűleg azért, mert az emelőhalászok, más néven a kámzsázók a márciusi ívása idején fogják belőlük a legtöbbet.

Amúgy meg lehet fogni a jég alatt is, már aki rá mer merészkedni a jégre. Az én tiszakóródi barátaim, Bartha Jánossal az élükön, a falu alatti visszaforgó jege alól szedték ki őket pár éve. Az ottani öt méternél is mélyebb gödörben teleltek a halak, de a Tisza jege nem olyan, mint a fővárosi műjégcsarnoké, itt bármikor beszakadhat. A kóródi fiúk is úgy merészkedtek rá, hogy lefektettek egy hosszú létrát, s azon át közelítették meg a lékeket.

De mit is kell tudni a paducról? Például azt, hogy az egyik legízletesebb halunk. Igaz, hogy szálkás, és nem nő nagyra, a félkilós már szépnek számít, de jól beirdalva, paprikás lisztben ropogósra kisütve, fokhagymás lével megcsurgatva fenséges étek. Minden közepesnél gyorsabb folyóban előfordul, ám igen érzékeny.

A pontyfélék családjába tartozik, teste hosszú, előrenyúló orrban kezdődik, szája jellegzetesen alsó állású. Színe a háton sötétzöld vagy barnászöld, oldalai lefelé fokozatosan világosodnak, alább ezüstösen csillogók. Hátúszója kékesszürke, a többi úszója vöröses árnyalatú. Lassú növekedésű, ivarérettségét három-négy éves korában éri el. Egyaránt elfogyasztja az apró állati eredetű táplálékot és a köveken, valamint a vízi építményeken megtelepedett algabevonatot; utóbbit kissé oldalra fordulva, kemény ajkaival csipegeti le.

Innen ered, hogy a sekélyebb, áttetsző vízben gyakran látható, amint fel-felvillan egy-egy legelésző paduc ezüstös oldala. Szerencsés esetben szabályos paducnyájakat is látni. A Felső-Tiszán nem is olyan ritka ez a látvány, de a tapasztalt horgász ilyenkor csak gyönyörködik, a botot a fűbe fekteti. A látott paduc ugyanis szinte sohasem veszi fel a horgot.

A Visón se nagyon akarta. De azért csak kiszedtünk vagy tízet, és tűzön átforrósított köveken ropogósra sütöttük őket. Két oroszi, amúgy ruszin horgász meg hideg csíki sört hozott, így pompás lett a délután.

Balogh Géza írása

Paducnyájak legelnek


Címkék:

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......