Zákonyi Botond – Göbecses keszegek
Hideg volt az áprilisi Balaton, sötétzöld színnel, bárányfelhőkkel a háta mögött szaladt neki a partnak. Volt, ahol a nádas, volt, ahol a bokros part állta az útját, csak a mi helyünkön tört meg kavicsokon.
Göbecsesnek mondják errefelé, jó száz méteren befelé kavicsos a tó alja, mire kiér a hullám, már erejét veszti a köveken, nem morajlik, csak csicsereg. A kora tavaszi balatoni halnak fenséges az íze, a húsát átjárja a táplálékmentes jeges víz, így indulnak a tavasznak alapos koplalás után. Felső kövesnek mondják errefelé a helyet, amiből értelemszerűen következik, hogy van Alsó köves is, de az már a parti sekélyhez képest két méter mély vízen van. A Felső köves, ha északi szél fúj, könnyen meghorgászható, száz méteren belül jár a keszeg, a bodorka, a bóklászó ponty, hogy a gyorsabban melegedő laposokon kutasson táplálék után. Konyhára horgászom, többnyire keszeget meg bodorkát ad ilyenkor a tó, de valami csuda folytán pontyból is több jár, mint a korábbi években.
Maradi horgász vagyok, még gyerekkoromban tanultam meg a trapéz ólom öntését drótfüllel szerelve, meg a drótból tekert etetőkosár elkészítését. Van persze az újmódiból, csak restellem, hogy oly sokat beszaggatok belőlük, mert a kora tavaszi horgászat a göbecseken eszi a zsinórt meg a szereléket. Botjaim is mutatják a múló időt, az újmódi feederes mellett van a sokat próbált, megviselt 20-80 g dobósúlyú Silstar bot, meg egy idősebb ABU, amit ugyan újra kellett gyűrűztetni, de ereje még a régi, úgy viszi a trapéz ólmot, hogy hallani, ahogy az ólom a levegőt hasítja.
Kevesen horgásznak hétköznap, délig rám sem köszönt senki, csak ebéd után kerekezett le egy örvényesi ember vázra szerelt botokkal, széles nagy merítővel.
– De nagyon bízik magában – elegyedtem szóba,- ebbe a nagy merítőbe a Sajkod legnagyobb pontya is beleférne.
– Abban bízok én is, Örvényes előtt nem reszkírozhat az ember.
– Ezt már ismerem, legalábbis a legendák szintjén, meséltek nekem gyerekkoromban hatalmasra nőtt halakról örvénylő vízről, aminek állítólag Örvényes is köszönheti a nevét, de én ezt nem hiszem, inkább az táplálja a legendát, hogy a védett sajkodi – öbölből a nyári hőségek idején bementek a nagy halak hűsölni a Tihanyi-kútba nagy örvénylést csapva maguk körül. A félsziget leszűkíti a két part közti mederrészt ettől erőteljesebb áramlásokat észlelünk, amik azonban örvényt nem hoznak létre, csak alaposan megmozgatják a vizet.
– Maga így tudja, én meg másképp, az ükapám is idejárt halászni az apátság szolgálatában.
Ő mesélte a nagyapámnak fenn a hegyen a pincénél, az meg nekem, hogy jártak itt akkora harcsák, hogy a hátukon lehetett járni, amikor elfeküdtek a tavirózsák között, a pontyoknak, akik szintén ott hűsöltek, meg tarisznyaszám szórták a kukoricát, szinte a kezükből ettek.
– Ezt már én is elhinném, főleg akkor, ha ott lettem volna velük a pincénél. Az örvényesi bor nemcsak a kedélyre hat, megindítja a képzeletet is.
– Az nem kérdés, hogy az örvényesi ember szereti a bort, nálunk terem az öreghegyi dűlőben a Balaton felvidék legjobb bora, bizonyára hallott már az örvényesi Juhfarkról.
– Hogyne hallottam volna, hiszem Magyarország egyik legősibb szőlőfajtája, amit becsülettel megőriztek errefelé, én magam is nagy híve vagyok. Diszkrét bor, férfias savkarakter jellemzi, a hatvanas években, amikor a környék csárdáiba szinte csak NDK-beli lánycsoportok jártak, elég volt néhány pohár juhfarkkal megitatni őket, hamar megköttetett a népek egy estére szóló örök barátsága…
– Hát ez inkább a maga legendája, én ebből már kimaradtam! De mondja, van-e már keszeg vagy csak fürdik a széleken?
– Eszi már a gilisztát meg a csontit, a ponty még nem nagyon mozog.
– Jó lesz nekem a keszeg is a petyegbe, végül is ma van Szent-György napja, ha ilyenkor nem fogunk egy szákkal, akkor sosem.
– Hát akkor álljon neki, én már fogtam néhány sütnivalót, ketten csak többre megyünk. De ha meg nem sértem, mi az a petyeg?
– Maga hová valósi?
– Eredetileg füredi lennék, de már negyven éve Akaliban vertem tanyát. Onnan járok ide át tavasztájt keszegezni meg gyönyörködni a tájban.
– Ha tényleg így van, akkor elnézem magának, a füredieket úgysem tartom sokra, de balatoni ember létére nem tudja, mi a petyeg?
– Sejtem én, pici gyereknek mondja az édesanyja, amikor még csak próbálja a gyerek a beszédet. Nem értem kicsim mit petyegsz,- mondják az anyukák. De mondják a csendes esőre is, hogy petyeg az eső az ablakon.
– Ez mind igaz lehet, de az aszófői, örvényesi, tihanyi ember a hallevest hívja így!
– Már megérte idejönnöm, én eddig csak azt tudtam, hogy a tihanyiak keresztbe viszik a létrát az erdőben, az Aszófőiek meg az Örvényesiek szurkolnak nekik, hogy sikerüljön.
– Nagyon ki van maga okosodva néprajzilag, érdekli a petyeg vagy sem?
– Hallgatom, és figyelem a botokat.
– Egyszerű étek ez, zsír, sárgarépa, vöröshagyma, pirospaprika, krumpli, petrezselyem gyökere, babérlevél, só kell hozzá meg keszegdarabok, fejük meg a farkuk.
– Zöldség meg krumpli a hallevesbe? Így már értem, miért viszik keresztbe a létrát az erdőben.
– Ne piszkálódjék már, egyszerű étel ez, a gyalog halász meg a summások étke volt, egészséges jóízű étel. Rendes bogrács kell hozzá, amiben befele forr a leves. A halféléket besózzuk, a krumplit megpucoljuk, kockára vágjuk, a zöldségeket meg karikára. A vöröshagymát apró kockára, aztán megfuttatjuk zsíron a bográcsban. Ha ez megvan, félrehúzzuk, pirospaprikával összekeverjük. Beleszórjuk a belevalókat, egy kicsit összepároljuk, megpörköljük. Felöntjük hideg vízzel, beletesszük a babérlevelet meg a haldarabokat. Azért kell hideg vízben indítani, mert így nem fognak szétesni, szétfőni a haldarabok. Lassú tűzön kell készre főzni.
– Ahogy hallgattam magát, megvilágosodtam, lassan kell főzni, csak úgy petyegve, de ez igaz a legtöbb levesre, kivéve a halászlevet, aminek meg lobognia kell!
– Na, akkor ideje volna megszedni a petyegbe valót!
– Lássunk neki, én amúgy is fenntartással vagyok az áprilist illetőleg. Még gyerek voltam, amikor a keresztapám április elsején elküldött a boltba esőmagért meg szúnyogzsírért, a boltos csak somolygott és azt mondta, hogy ezek nincsenek, de hegedűbillentyűvel tudna szolgálni.
– Minden családban akad gyerek, aki kevésbé jól sikerült, de idővel aztán kinövi magát.
– Azt hiszem, én nem szeretek magával beszélgetni, inkább horgásszunk!
– Igaza van, de én azért bízom az időben, szerelmesek, dorozsmásak most a keszegek, ebből kifolyólag óvatlanok.
Jólesik üldögélni a hegy takarásában, amely belelógna a Balatonba, ha egy keskeny ösvény nem választaná el tőle. Cirógató a nap, szépen gyarapodik a petyegbe való. Keleti szél lengedez, ami ha odébb lennénk, utálatossá tenné a horgászatot, de így védett helyen a féder legkisebb rezzenésére is rámozdul az ember. Délutánra megvan a petyegbe való mindkét részről, igaz én nem hangoztatva azért a frissen sült keszegre voksolok.
Keszegezés közben horogra akadt két garda is. Csak ámulok rajtuk, vajon mit kerestek itt a Csúcs-hegy takarásában, a sekély vízben mohó keszegek, turkáló pontyok között.
– A szomszéd nem is hagyja szó nélkül: fogjon még néhányat belőlük, van itt nem messzire szelence, egyből ráhúzhatja.
Keresem a szelencét, de fogalmam sincs róla, hogy mi az, az örvényesi rámutat a vadorgonára: Na, látja, annak a vesszőjéről van szó, jól bírja a tűz melegét.
– Én is rákérdezek: Akkor maguk nem is cserepcsíkon sütik a gardát?
Csak néz, mint a szegény garda, akit éppen megnyársaltak.
– Látja az előbb fitymálta a füredieket, pedig éppen ott esett meg az a hangulatos gardanyársalás, gardasütés, amit Jókai oly szépen megírt, és amiből kiderül, hogy a cserepcsík nem más, mint felhasogatott fazsindelyből hegyesre faragott kis nyárs, amit a hal száján keresztül úgy nyársalnak fel, hogy a hegyes vége a hal farkánál valamivel hosszabban kiálljon. A hal feje oldalán pedig még hosszabb darabnak kell kimaradni a cserepcsíkból, hogy annál fogva a sütni való halat oda lehessen tűzni a parázs mellé.
– Nem olvasok mostanában,- nekem megteszi a szelence is.
Erre nincs mit mondani manapság, ahogy én tapasztalom, ritkán olvasnak az emberek, a jó könyv is arról ismerszik meg, hogy biztosan tartja a megrokkant ágy lábát vagy a komódét.
Zákonyi Botond
Az írás a szerző engedélyével jelent meg.
