Tálasi Gerzson anyagnyilvántartó volt a hajógyárban. Húszas évei elején járt, két éve motorbalesetet szenvedett, emiatt felkerült a műhelyből könnyebb munkát végezni az irodistákhoz.
Dolgoztak a gyárban szép számmal olyan tihanyiak, akiknek szőlőjük volt. Ősszel a jó kis csukafogások idején gyakran tartottak pinceszereket, ahol összegyűltek a kollegák, hogy a hagyományos pincepörkölt mellett megkóstolják az újbort meg a régit. November közepén már kapott a csuka, a pincepörkölt mellett színesítette az ennivalót a csukapörkölt vagy a káposztás csuka.
Gerzson a gyár melletti nádasban fogott két jó csukát, avval igyekezett fel a hegyre. Ahol már emelkedett volt a hangulat a prímet a gyári fúvószenekar tagjai vitték, akik egymás szavába vágva mesélték a régi történeteket. Volt egy apró termetű kürtös kollegájuk, aki a május elsejei felvonulás előtt úgy berúgott, hogy vezénylés közben belehányta a galuskát a kürtbe a mellette menetelők a röhögéstől majdnem megfulladtak, az ünneplők a Rákóczi induló igen sajátos előadását élvezhették. Meg ott voltak a zöldséges szomszédok, rebecükben szépen gyarapodtak a különféle zöldségek, de a két gazda között állandó volt a vita kinek a sárgarépája, paprikája szebb. A gyárban dolgoztak mind a ketten, az egyikük kazánkovács volt a másik meg festő. Júniusban, amikor a paradicsom már a szebbik arcát mutatta a festő bekente a paradicsomjainak a szomszéd kertje felé eső oldalait míniummal, hogy pirosabbat mutasson…
Gerzson szerette hallgatni a régi történeteket estére rendesen betörölközött, és hazafelé a 125-ös Danuvia motorkerékpárjával kiegyenesítette a Gödrös utáni kanyart. A bal lába két, a jobb keze egy helyen tört el, az arcán is dolgozott néhány napot a plasztikai sebész. Finoman szólva munkája hagyott némi kívánnivalót, a műtéti heg éveken át emlékeztetett a kontár munkára. Igaz, mindez nem ma történt, hanem a hatvanas évek elején. Akkoriban még gyermekcipőkben járt a hazai plasztikai sebészet, szó nem volt még mellnagyobbításokról, fölvarrásokról, orrkiigazításokról, szájfeltöltésekről. Varrtak, vágtak, kinek így, kinek úgy.
Gerzsonnak még szerencséje is volt a szemöldöke feletti vágással, a nők mindig megkérdezték, hogy hol szerezte, mire ő diszkrét tartózkodással csak annyit mondott: „úriember nem beszél korábbi ügyeiről.”
A balesete óta nagyon megváltozott, míg korábban élt-halt a horgászatért, a balesete után csak a nők érdekelték. Mesélték, hogy egyik este a Kisz-klubban az igazgató titkárnőjének is tett egy félre nem érthető ajánlatot: Ó te lány – szorította a falhoz, – érted meginnék egy csupor langyos zsírt is!
Arácsi gyerek volt, ami már majdnem olyan, mintha füredi lett volna és telepi. Arács közigazgatásilag Füredhez tartozott, a várost a vasútvonal választotta ketté, akik alatta laktak azok voltak a telepiek a vasút fölött lakók meg a falusiak. Az egykorú srácok és lányok között ez nem igen számított, inkább a helyi értelmiség különült el így. A telep régi villáiban szép számmal laktak „deklasszált elemek”, ludovikás tisztek, volt jószágigazgatók, földbirtokosok, hajdanán módosabb kereskedők, szőlősgazdák, orvosok. Néhány család ötvenhat után disszidált, de a többség maradt. Kedves ismerősünk, Béla bácsi egykori ludovikás főtiszt éjjeliőr volt a kertészetben, esténként hozzá jártam matek korrepetálásra, Vörös Tibor hajdani katonatiszt, Vörös János volt honvédelmi miniszter fia az Idegenforgalmi Hivatalban hivatalszolgaként dolgozott a szebb jövőért.
Egy nagyobb szabású füredi ünnepségen megjelent az akkori közlekedési és postaügyi miniszter. Felismerte Tibor bácsit, odament hozzá és kezet fogott vele. Együtt ültünk néhány évet, mosolygott elnézőn Tibor bácsi, amikor faggatni kezdték, honnan ismeri a minisztert. Aki különben elég nagy tahó volt, a Beloiannisz nevű hajón, a tiszteletére rendezett fogadáson, amikor a pincér sült burgonyát akart szedni a rostonsült fogas mellé a tányérjára, rászólt, hogy vigye onnan, mert a krumplitól büdös lesz a lába…
No, de nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy milyen jó volt fiatalnak lenni a hatvanas években. A Tagore sétányon még állt a régi fasor, a Kedves cukrászdában ötórai teán lehetett bemelegíteni az estére, amely a Vitorlás presszóban kezdődött, majd a tizenegy órai zárás után az Astoria bárban folytatódott. Ahol a „Púpos” Pál Sándor zongorázott világslágereket amerikás hangulatban.
Gerzson minden este végigjárta a különböző stációkat, de főleg péntek volt az ő nagy napja. Csütörtökön érkeztek az üdülőkbe a váltások, másnap kezdtek ismerkedni a fürdőhellyel az elhanyagolt feleségek, facér lányok, kikapós menyecskék. A Kedves cukrászda oldaltermében volt kialakítva a táncos hely, ahol egy zongorista és dobos zenélt. A terem nagy részét fekete szkáj székekkel meg apróbb kis asztalokkal rakták tele, de az utcára néző ablakok alatt már kényelmes kanapéról gusztálhatta a férfivendég a kínálatot. Főleg az akkor divatos slágerek mentek, meg amennyire a zongora dob felállás engedte, a rock and roll-ok.
Gerzson félhét tájban érkezett, addigra már szállingóztak a közeli üdülőkből a vendégek. Nem az igazán jó nőkre hajtott. Szerette a kicsit sutácska magányosakat, akik kilógtak a sorból. Soha nem kért fel senkit, ha a zenekar gyors számot játszott, csak a lassú tangóknál hajolt meg a hódításra kiszemelt hölgy előtt. Tánc után kezet csókolt a nőnek, majd rövidebb-hosszabb rábeszélések után meghívta egy cherry brandyre.
Majd minden nap találkoztunk, mi is a megszokott kört jártuk. Már a cukrászdában odacsapódott a kiszemelt társasághoz. Mecsekit ivott, azt a rémes italt, amitől egy idő után összeragadt az ember szája. Az ötórai tea végén a cukrászda melletti hosszú lefelé tartó lépcsőn gálánsan a karját kínálta a nőnek, így érkeztek meg a Vitorlás presszóba. Ahol már jobb zenék mentek, és a társaság is oldottabb volt.
Éveken át asztalszomszédok voltunk a presszókban, mi a barátommal inkább a flúgosabbnak látszó csajokra hajtottunk több-kevesebb sikerrel. Sajátos rituáléja volt az udvarlásának, hallottuk, ahogy dicsérte a nő szemét, haját a szája ívét, a ruháját, és láthattuk, hogy a nő megszépül a hódítástól. Volt abban valami játékos lebegés, finomság, ahogy táncolt velük. A lassú számoknál egyre bensőségesebben araszolt a pár, záróra előtt, amikor felcsendült a „Love-Me Tender” már Gerzson uralta a terepet. A továbbiakat illetően csak az volt a kérdés, hogy az első napon tér később haza az üdülőbe a hölgy, vagy az illendőség kedvéért kivár még egy napot.
Egy-két hetes turnusokban nyaraltak akkoriban a beutaltak A közeli SZOT és Pedagógus üdülőkből jártak a legtöbben táncos helyekre, az idősebbek inkább a borozókat, éttermeket, csárdákat látogatták. Soha nem tudtam rájönni, hogy honnan tudja, ki az, aki egy és ki az, aki két hétre érkezik nyaralni Füredre. Csak hetes váltásban érkező nőnek tette a szépet. Egy nőmentes téli estén két Mecseki felhajtása közt megnyílt nekem: „Rövid az élet, nem biztos, hogy lesz kínai, japán vagy fekete csajom. De rajtam nem fog múlni”.
Hetenként jöttek sápadtan, elhasználtan a tanításban megfáradt tanárnők, hivatali robotnak, főnökök tolakodásának kitett tisztviselőnők, megcsalt vagy elhanyagolt feleségek és ragyogtak fel a búcsú napjára. Hosszan integettek a vonat ablakából egészen addig, míg a kanyarban el nem tűntek…
Gerzson megvárta, míg a vonat eltűnik, aztán, mint ahogy a legszorgalmasabb tisztviselők iparkodnak munkába, úgy indult vissza a Kedves cukrászdába.
Voltak olyan esték, amikor nem csajozással múlattuk az időt, hanem horgászni mentünk a Tagore sétányra. Akkor még állt a régi fasor, könnyű volt lelépni a kövezésre, és még halat is lehetett fogni a Balatonban. Nem volt ritka a partközeli süllőfogás, az meg magától értetődő volt, hogy a vízirendőrség melletti kis hitvány nádasból jókora pontyokat tereltek szákba a tekintélyes bambuszbotokkal horgászók. Még a régi feltolós úszó járta, közülük is a többnyire házilag barkácsolt lemezantennások. Nagy látvány volt, amikor késő este a fasor halvány lámpáinak fényében az úszó elindult felfelé…
Késő ősszel kevesebben jöttek üdülni, a közeli szívszanatórium beutaltjai lepték el a sétány padjait, és köztük is akadt néhány álmatag leányzó. A kórházban is csütörtökön volt a váltás, másnap este a társalkodóban zenehallgatás közben ismerkedhettek a beutaltak. Sch. József helybéli fodrászmester lelkes lemezgyűjtő és zenebarát évtizedekkel előzte meg korát, (hol voltak akkor még disc-yock-ék!) műsort adott kedvenc lemezeiből, a kor rangos jazz muzsikusai Glenn Miller, Louis Armstrong mellett Frank Sinatra, Elvis Presley, Little Richard nótákat is lehetett hallgatni. Gerzson itt is törzsvendég volt, térült-fordult a társalgóban, aztán halálos biztonsággal kiszúrta azt a nőt, akit enyhe szívpanaszokkal utaltak be utókezelésre. A szívbeteg csajokban volt a legtöbb hajlandóság, megérintette őket az elmúlás lehelete, másként számolták az időt, mint az egészségesek.
Az ismerkedési est után lesétált a nővel a sétányra, majd beültek a Vitorlás presszóba. Itt már a szokásos koreográfia mellett ment a szédítés.
Sok év telt el azóta, elköltöztem a városból, a régi barátokkal ritkán találkozom. Legutóbb valamelyikük unszolására átmentem Füredre horgászni a sétányra. A megújított sétány méltó a patinás településhez, parkja már majdnem olyan szép, mint az ötvenes években, amikor csodájára jártak a neves kertész, Máté János munkájának. Halfogásilag a helyzet elég elszomorító, néhány hitvány keszeg a zsákmány többórás horgászat után, pedig beszórtunk egy dézsa etetőanyagot, és a felszerelésünket sem érhette kritika. Mai ésszel nehezen felfogható, hogyan lehetett olyan jó kis pontyokat fogni azokkal a durung négyméteres dióverőkkel, tároló orsóval, 50-es Leska zsinórral, bazi nagy kovácsolt horoggal a hatvanas években. Igaz, hogy nem horgásztak oly sokan, mint manapság, lehet, hogy hal is több volt, de a halászokat akkor is úgy szidták, mint ma, ami pedig a felszerelések minőségét illeti hát a különbség ég és föld. Akárhogy is van, és ezt nem a nosztalgia mondatja velem, a hatvanas évek balatoni halállománya az 1965-ös nagy süllőpusztulásig megfelelt a legkényesebb horgászigényeknek. De még utána is voltak emlékezetes fogások. Emlékszem 1965-ben Ludvig Károly füredi horgász 15.8 kilós vadpontyára, amelyet a Tagore sétányról fogott 210 cm hosszú tőrpengés bottal Rileh-Rex orsóval 0,40-es francia zsinórral. A páternoszteres felszerelésén két darab kristályhorog kukoricával volt csalizva. Mai bojlis szemmel nézve nem nagy a közel tizenhat kilós ponty, de ami felszerelés esetlegességét és a hallal való kétesélyes küzdelmet jelenti,-nem lehet összehasonlítani őket…
Este elmentünk az egyik nemrég nyílt elegáns Wellness Hotelbe, ahol választhattunk reflex-zóna masszázs, test-masszázs illóolajjal, kínai gyógymasszázs, és mézes masszázs között, de befizethettünk volna chi-kung terápiamozgásra is. Mindegyik rám fért volna, elég sokat kínlódok mostanában a meszesedő csontjaimmal, ezért némi hezitálás után a kínai gyógymasszázs mellett döntöttem. Nem volt rossz választás attól eltekintve, hogy a harminc percig tartó kezelés után négykézláb araszoltam el a gyógyvizes medencéig, ahol a barátom már a második koktélt itta láthatóan jobb állapotban. Voltak még néhányan mellettünk de csak elmosódó arcokat láttam kellett egy kis idő, míg a kínai kezelésből felépültem. Nyakig merülve a kellemesen meleg vízbe, jó adag jeges mentás koktélt szopogatva ismerős hangra lettem figyelmes.
-Remekül áll ez a fürdőruha magán Gittácska! Persze könnyű ilyen alakkal!
-Ó maga nagy kópé! Látott volna húszévesen!
-Jaj, Gittácska, a nők állandóan harcban vannak az idővel. Azt hiszik, ha bakfisnak öltöznek ötven évesen, megállíthatják azt. Hogy ez mennyire fölösleges maga az élő példa rá! Minden kornak megvan a szépsége, maga szexibb így, mint amilyen húszévesen lehetett.
-Ugyan Gerzson, ne túlozzon! – legyintett rá a nő megjátszott sértődéssel. Istenem, húszévesen másként nézett volna rám.
-Nem lehetett ilyen érett szépség, csókolt kezet a nőnek, aki hálából lefröcskölte aztán mélyebbre merültek a vízbe. A medence fölött hömpölygött a gőz, elfedte az idő múlását…
Zákonyi Botond
