Zákonyi Botond – A zsilip alatt
Éljünk veszélyesen,-mondtam a feleségemnek, amikor feltette a kérdést: túrós csusza legyen ebédre vagy vargabéles? Hetvenöt fölött minden izgalom számít,- próbáltam jópofa lenni,- finoman utalva a magas gasztronómiában való járatlanságára, miközben átjárt a szorongás, pont olyan, amihez hasonlót akkor éreztem, amikor matek felmérőt kellett írnom. Pedig olyan jól indult minden, negyed nyolckor a mólón találkoztam Katával gimnáziumi első szerelmemmel azon az áprilisi napon, amikor a tavasznak végképp befellegzett. Rohammal kelt a nap, árva bárányfelhő sem volt az égen, a móló sarkán felállított viharjelző oszlopon a kosár bágyadtan lógott, a távoli első hajó Siófokról jövet remegett a légben, a kikötő oszlopokat elfoglalták a lusta sirályok. Kata fehér- fekete kockás miniszoknyája, kibontott cédrusvörös haja több volt, mint ígéret,- itt a nyár – nyugtáztam diadalmasan. Iskolába menet sokan préselődtünk a reggeli buszon többnyire a gyárból éjszakai műszakból hazafelé tartók, a hátsó peronnak szorulva óvtam őt, élvezve alkalmi hősiességem minden pillanatát.
Bizonyára van más sorstárs is széles e hazában, akinek hasonló gyötrelmeket okozott a matematika tudás hiánya, nekem már az első évben a pótvizsgát jelentette megmérgezve a nyarat és későbbi tanulmányaimat. Mindez a múlt, a jelen a vargabélesre való várakozás izgalma, ami ha minden az ismert konyhatechnológia előírásai szerint történik, 40 perc múlva az asztalon gőzölög felmutatva, hogy a cérnametélt, túró, tojás, mazsola és más finomságok elegyítésével mire képes a lelkes háziasszony. Milyen gazdag a magyar nyelv! – jut eszembe a lelkes szónál csak futtában felsorolva szinonimáit: erőteljes, tüzes, friss, élénk, mozgékony, serény, eleven, dinamikus, lendületes, agilis, pörgős fáradhatatlan, tevékeny, energikus, örökmozgó, tetterős, motivált, igyekvő. Nos, ez az, amire nincsen szükség a konyhában, elég a szakértelem, a nagymamai intelem és tapasztalás, ami a hosszú élet során felhalmozódott. Lenke nagyanyám Erdélybe való, onnan hozta el nagyapám, aki kántor is volt tanári munkája mellett. Nagyanyámra, hatott a szépen zengő hang, az első mise utáni beszélgetés során nagyapám még nem tudta, hogy legényélete bevégeztetett. Nagyanyám öt fiúval ajándékozta meg, szép hosszú élete során olyan szintre emelte a hat férfira való főzés művészetét, amihez kevesek a méltató szavak. Ami a vargabélesünket illeti, lépjünk túl rajta, ha minősíteni kéne-lelkesre sikerült.
Nagyapám kántori munkájának köszönhetően időnként előfordultak nálunk egyházi alkalmazottak, köztük a nagytemplom harangozója. Kora reggel, délben, este, mindig időben kellett húznia a harangkötelet. Alacsony, harcsabajszú, összenőtt szemöldökű, fekete keretes szemüveget hordó, sebhelyes arcú, haranghúzástól megszikárosodott fanyar ember, soha nem voltam biztos benne, hányadán állok vele. Fényesre suvickolt csizmát hordott, bocskai mellényéből kikandikált az óraszíj lánca, kitérdesedett csizmanadrágján rojtos volt a jobb napokat látott ezüst paszomány. Gyerekként úgy éreztem, hogy a harangozó,- tisztes nevén Vízvári Ödön,- az ördög földi cimborája, aki jóban van a boszorkányokkal. Tőle tudtam, hogy a boszorkányok a déli harangszókor seprővel viaskodnak, karácsonykor az éjféli mise idején csak a harangozás után mennek be a templomba. Furcsálltam, de kiokosított, azért ácsorognak odakinn, mert odabent nem hallhatják a harangszót. Voltak fenntartásaim a boszorkányok létét illetően, de avval tromfolt le, hogy boszorkányok mindenütt vannak, majd ha házas ember leszek, érteni fogom.
A harangozó istenes embernek mutatta magát, amivel szerintem nem fért össze a boszorkányosság meg a babonaság, de lehet, hogy a munkája révén odafenn a harangtoronyban olyan információkkal bírt, amivel az átlaghívő nem rendelkezett. Azt is megosztotta velem, ha véletlen a mi házunkat is megkörnyékezné valamelyik boszorkány, a kapu belső oldalára feltétlen szögezzek fel denevér vagy bagoly tetemet, de ha az nincsen kéznél, szárított béka, vagy lópatkó is megteszi.
Témát váltottam, a csukázásra tereltem a szót, mert a harangozás mellett a csukafogásban is nevet szerzett a derék templomszolga. A mi tágabb családunkban gyakori beszédtéma volt a horgászat, nagybátyáim szenvedélyes pecások voltak, passziójuk a gyerekkorukban gyökerezett,- konyhára horgásztak! Nagyanyám ebédlőjében gyűltek össze a férfiak a világ nagy dolgait megbeszélni köztük a Balaton vagy a Sió haljárását, ami felülírta még az olyan nagy fontosságú híreket is, mint a Sztálin halála. Egy ország ült a rádió mellett és vérmérséklete, politikai hozzátartozása okán tárgyalta az eseményeket, nálunk ez mínuszos hírnek számított, összevetve avval az információval, mely szerint a Sión a vasúti híd után a régi malomépület alatt a sekélyesben eszik a csuka! Sztálin halála csütörtöki napra esett, így a kellő tisztelettel szóba került, hogy másnap kora hajnalban le kéne menni a malom alá próbahorgászatra Vízvári úrnak, akinek szabadnapot adott a plébános úr, mert Kilitiből pénteken járt be Siófokra a helyettesítő harangozó. Aki amúgy patkoló kovács volt.
Vízvári, alighogy elköltötte estebédjét, ment is aludni a tyúkokkal. Szokása volt, ha csukázásra indult, a korai fekvés, mert az olyan laposokon, kiöntésekben, amiket a Sió táplált, hajnalban is étvágyánál volt a csuka. Még a csütörtöki litánia után sietősen átnézte a csukázó mogyorófanyeleit,- volt neki három- és amellett döntött, amiről legutóbb elszabadult az iromba nagy csuka, ami megfelelt volna kis túlzással a folyó krokodiljának. Nem a nyél hibádzott, – azt még korábban megreparálta, a parafa dugóba tűzött nyél valahogy megtágult, helyette újat faragott,- hanem az a fránya zsinór, amit a horog fölött elfelejtett vékony rézdróttal körbetekerni, de az is megtette volna, ha legalább lúdtollat húzott volna rá. Ami elsősorban a libatartó csukások közt ismert praktika. Ám a dróttal is vigyázni kell, különösen, ha tömör sárgaréz vagy vörösrézdrótot használna az ember patonyként a csuka horgászatánál. Vannak, akik az ilyen drótelőkében látják a megoldást, de már korábban megtapasztalta, hogy az efféle drót hajlékonysága dacára, könnyen törik el azon a helyen, ahol a horog szárát elhagyja, ha a hal nincsen kellően kifárasztva. Márpedig a csukának olyan a természete, ha hínáros vagy sűrűen nádasos vízben akad a horogra, rögtön bemenekül a sűrűjébe. Ilyenkor nincs más, mint az erőltetés, de ettől a csuka még jobban védekezik, és elkezd már szinte a lábunk előtt a maga hossztengelye körül olyan gyorsan perdülni, hogy a drótot a patony végén alkalmazott forgó ellenére gyakran lecsavarja és a csupasz horoggal a szájában elszökik. Tanult a kudarcból, megjavította, ordas csukának kéne lennie a Sióban, ami ezt a drótos zsineget megcsúfolná.
Csak a péntek aggasztotta egy kicsit. A múlt héten a templomkertben véletlenül kihallgatta az öregasszonyok beszédét, megütötte a fülét, ahogy a péntekről beszéltek. A pénteken megkezdett munkán nincs szerencse mondta az egyik, pénteken útra kelni kész szerencsétlenség tromfolt rá a másik, aki még hozzátette, hogy a pénteken sütött kenyér keletlen marad. A pénteken mosott ruhától kiütést kap az ember, szőtték tovább a szót, aki pénteken a konyha tűzhelyére köp, azt kelések lepik el. Pénteken öregasszonnyal hajnalban találkozni balszerencse. Asszonybeszéd,- hessegette el máskor magától, ha ilyesmit hallott, de most valamiért megmaradt benne.
Hajnal előtt jött el hazulról hamarjában megmosdott a kútnál, jól esett tüdejének a friss levegő. A kerékpár rúdjához szíjazta a horognyelet meg a másik csupasz kiszolgáltat, amivel kishalat szokott meregetni. Még égtek az utcai lámpák, a Sió hídját vastag köd burkolta. Éppen letért róla, mikor lépéseket hallott,- nem lenne jó, ha vénasszonnyal találkozna, elvinné a szerencséjét- gondolta erővel. Megállt a híd lábánál keskeny alig járt ösvény vitt a folyó partjára, a partszéli vízben kendős árnyék tükröződött. Közelebb hajolt a víz gyűrűt vetett, az árnyék elfolyt Kiliti irányába. Szaga volt már a folyónak, de az előbbi látvány nem hagyta nyugodni. Hiedelem, babonaság, színtiszta babonaság hajtogatta, csak akkor csillapodott meg mikor leért a malomárok felé vezető ösvényre,- ugyan kijárna ilyenkor errefelé?
Megtalálta azt a csekélyke nádast, amiben kisebb tisztás lapult. Alig méterecske sűrű himbálódzó töklevéllel. Ilyen helyen szeret lesben állni a csuka! Feljebb is került tisztás, épp elfért benne a merítőháló, ami a harmadik emelésre négy sütnivaló kárászt fogott. Átfutott rajta a derű, várta már, hogy a dugó felcsalizva a vízen úszkáljon. A Sió kisétált a beszakadásokon, elterült a laposokon. A folyó áztatta töltésen magasra nőtt a fű, néhány bokor is kapaszkodott, egyikük aljában haris recsegett, a közeli akácosból gébics csörrentett rá, a tükörsima víz szétfreccsent, valamilyen ragadozó szedett vámot a gyanútlanul bóklászó kishalak közül. Formát, alakot öltött a táj a derengésben, csak a harangozó érezte magát olyan furcsán. Mintha járna erre valaki- eszmélt. A töltésen feltűnt egy fekete kendőbe burkolózott nőalak, aki messziről nagyon formázta a nemrégen meghalt öreg bábaasszonyt.
-De korán kelt Vízvári úr!- Ki fog harangozni, ha maga itt múlatja az időt?
-Van helyettesem! – toporgott, miközben felismerte a nőben a zsilipkezelő feleségét.
Mi járatban hajnalok hajnalán?
– Az uramhoz megyek, ételt viszek neki, még az éjszaka berendelték. Valami van a zsilippel. Na, isten áldja sok szerencsét a halászathoz, aztán már aprózta tovább a lépteit.
-Még, hogy halászathoz, horgászat ez, füstölgött magában, de már enyhültebben, mégsem öregasszony volt a hajnali látogató, hanem korabeli. De azért maradt egy kő a szíve táján. Megszólalt a harangszó, kismisére hívta a híveket pontban hét órakor.
-Nem aludt el a patkolókovács!- fordult a templom irányába, nézzünk mi is dolog után. A buktató mintha meghallotta volna a harangszó biztatását, elindult a tökleves felé. Rögvest ugrott érte, kapaszkodnia kellett a nyélbe, olyan erő húzta befelé. Nem volt apelláta, a mázsás harang húzásához szokott kéz nem kegyelmezett, a jó méteres csukát a lábához erőltette, a kopoltyúja alá markolva felhajította a töltésre. Áthúzta az erre szánt kenderkötelet a kopoltyúján, rövid pórázra kötve kikötötte, hogy szem előtt legyen.
Ahol ez volt, lesz itt más is, de azért lejjebb ment jó húsz méterrel újabb tisztásra, hogy időt adjon a csukáknak a terület elfoglalására. Úgy beszélték a horgászok, ha egy csukát kifogsz a gödréből, másik veszi át a területét. Az új helyen is bukdácsolni kezdett az úszó, rövid várakozás után már birkózott a hallal, ami becsörtetett az egyik víz fölé hajló bokor ágai alá. Közben felhágott a nap szokatlan zúgással. A hal rátekerte magát a bokor valamelyik ágára vagy kimosott gyökerére, vetkőzni kellett belábalni a derékig érő vízbe, hogy a megfogott halat meg a szereléket kiszabadítsa. A zúgás erősödött, majd áradó víz formájában megérkezett, az utolsó percekben tudott a partra felkapaszkodni, olyan erővel zúdult a felhergelt folyó. Eresztik a Balatont,- eszmélt már a töltés oldalon, lehet, hogy meghibásodott a zsilip, a szokásosnál gyorsabban telik a meder. Sárgás iszapos áradat lett a Sióból a kordában tartott folyó megszélesedett, még a városszéli temetőt is eléri, ha így rohan,- döbbent meg. Az előző helyen hagyott tarisznyáját meg a kishal meregetőt is elvitte az ár, a felkantározott csukának sem volt nyoma, szerencse, hogy a kerékpár fennmaradt a töltés tetején. Távolból derengett a nap keskeny hidat vont a folyóra, aminek közepén ott állt egy öregasszony elmosódva
Zákonyi Botond írása
