Hát ez meg mi a k.. anyja, csapta ki a móló betonjára a csomókban tekergőző halat a falu ismert horgásza, főállásban helyettes állomásfőnök. Ami fontos pozíció még akkor is, ha igazán a nyári szezonban teljesedik ki munkássága.
1966 augusztusának végén jártunk, a nagy meleget kisöprő, a forróságtól megszabadító viharok idején. A koraesti órákban megerősödő délnyugati szél habosra verte a vizet a móló kövein, a nagyobb hullámok átcsaptak a móló túlsó oldalára. Hagyományos fenekes horgászatnak nem maradt esélye, a kitartóak laza zsinórral horgásztak. Két bottal, egyik Szepezd irányába magasra állítva lebegő zsinórral messzire hajítva, a másik szinte láb előtt lógatva méternyire a kövezéstől.
A vonatok érkezése majd indulása után jött ki a helyettes állomásfőnök a mólóra, ami egyfajta horgász Fórum Romanum. Túlzás köztérnek mondani, elvégre csak egy keskeny hosszúbejáró, ahol kiköthet a hajó. A mólóról rálátni a vasúti átjáróra, az állomásra, csendes napon messziről hangzik a vonat kattogása. Ami az úton levés szimbóluma nekem, mert életem során bárhová költöztem, mindig a vasút szomszédságába kerültem. Felmenőim közt nincsen vasutas, a kötődés, ami az évek során kialakult, nyilván nem véletlen. A sors keze, – tudnám le ilyen egyszerűen,- valamelyik ősöm lehetett csavargó s ki tudja hányadik átöröklés során kapott bennem is erőre az úton lenni génje. Sokáig hittem, hogy mindez véletlen, de másodszülött fiam húsz éve tartó, nem megszűnő világjárása során már bizonyosság. Úton vagyunk!
Életemet végigkísérte a mozdonyok jövés- menése, az állomásfőnökök rituális vonat indítása, fejükön a Sapka Kalap Ktsz. által készített és irigyelt szolgálattevő sapkájával, aminek felső része piros, középen stilizált vasutas motívummal. Csukaszürke vászonban folytatódik, passzentos műanyag simléderben végződik, hozzávaló műbőr állszíjjal szeles idő esetén. A vonatindító tárcsa már csak hab a tortán, nem beszélve a sötétben használatos zöld fényű kézilámpáról és a jelzősípról. Gének parancsával magyarázom kötődésem az úton lévőkhöz, kiemelt figyelemmel azokra, akik nálam milliószor nagyobb kockázatot vállalva indulnak az ismeretlenbe.
Ilyenek az angolnák.
Közülük most egy pórul járt hurkot, csomót köt magára és próbál szabadulni a helyettes állomásfőnök horgáról. Minden egyes rángás mélyebbre vájja a horgot, úgy tűnik, útja végére érkezett. A megoldás kézenfekvő, a helyettes állomásfőnök levágja az előkét angolnástul, beteszi a sűrű szövésű haltartójába. Van még egy kis macera az angolna nyálkájával, tapad, ragad mindenhez. Ez persze csak külsőség, kelletlen válasz a fogságba kerülttől, akinek több százmillió éves tapasztalata van az úton levésről.
A k…. anyját ennek a kígyónak,- próbálja magát rendbe tenni a helyettes állomásfőnök. Az angolna összetaknyozta a sötétkék MÁV vászonnadrágot, hosszú ujjú pólót, még a lyukacsos félcipőre is jutott belőle. A kígyó meghatározás hamar polgárjogot nyert az angolnahorgászok körében, nem az újdonság varázsával hatott az új élőlény, hanem avval az utálattal, amit a betelepítést végző halászok iránt éreztek. 1961-ben kezdődött, és harminchét éven át folytatódott az angolnalárvák betelepítése.
Nem tudunk a mai napig sem mit kezdeni evvel a hallal,- túl azon, hogy jelentős és biztos bevételt hozott – hoz a halászoknak,- mert nem úgy viselkedik mintha hal lenne, nem is tudom, mit tart magáról. Vajon mit gondolt a természet vagy a teremtő, amikor ilyen képességekkel ruházta fel? Születése, élete, szaporodása halála maga a misztikum! Parttalan tengerbe születik áramlások gyűrűjében, aztán útra kel. Milyen parancs irányítja a Golf-áramba, mi dolga van ott, és mit remél az európai partoktól, ahol azonnal alkalmazkodni kell az édesvízi élethez? Honnan ez a képesség, és honnan jön az újabb parancs az átalakulásra, az üvegangolnává válásra? Más beérné ennyivel, sőt jóval kevesebbel is, de ő nem. Megy a maga útján, alkalmazkodik, vándorol, bronzangolnává változik. Azt is mondhatnám, hogy férfivá érik, de nem, mert az egyszerű lenne. Vándorol éveken át céltalanul, míg egy belső jel utat mutat neki. Vajon a szív, az agy, vagy az ösztön diktál? Jön a szaporodás parancsa, újabb átváltozás, a bronzangolnából ezüstangolna lesz. Elindul a Sargasso tenger felé, úgy alakul át, hogy minden a végső cél felé vigye, teste megtelik ikrával vagy haltejjel. Micsoda utazás, milyen céltudatosság, magabiztosság! A Sargassóban örvénylik az alga és a hínár szőnyeg, minden adott a megtermékenyüléshez és a halálhoz.
Az angolna története Shakespeare tollára való dráma, titokzatos születés, elképzelhetetlen utazások sora néha ezerméteres mélység sötétjében, aztán a születés és a halál misztériuma. Mindez cseppet sem érdekli a mólón horgászókat, áztatja őket a kövekről felcsapó víz, a feltámadó szél rájuk hordja a vízpermetet. A helyettes állomásfőnöknek újból kapása van, a rángásokon látszik, hogy angolna lesz.
-Nézd már a kígyóbűvölőt!- hangzik innen-onnan, és valóban újabb bronzbarna angolnát emel a magasba. Aki kevésbé volt kapzsi, épp a szája végébe akadt a horog, így némi közelharc után bekerül a szákba, ahonnan eltűnt az előbb fogott. Meg a mostani is, mert a nagy csodálkozásban elernyedt a szorosan fogó kéz, az újabb taknyozás szabaddá tette az utat a kövek közé. Más hal vergődik ilyenkor, de az angolna nem, neki természetes közeg a kövezés útvesztője, mint ahogy otthon van az iszapos meder, a szittyós zsombék, nedves fű, vizes gallyak sokaságában.
A mólón még magasabbra csapnak a hullámok, angolnás idő,- mondják a jól értesültek, aztán tovább állnak. Maradunk néhányan, én az angolnáknak szurkolva, mert hiába van viharos angolnás idő, a felcsalizott horgomon élő kishal van, süllőnek szánva. Szerencsétlen angolna,- révedek el,- megkaptuk 1961-ben haszonállatként, néhány év múlva már hozta a pénzt a halászoknak. Horogra is kerültek a nagyobbra megnövő angolnák, akik utált horgászzsákmánynak számítottak addig, míg a faluban nyaraló német vendéghorgászok rá nem cuppantak. Megvették a zsákmányt, később kiderült, hogy felfüstölve viszik haza. Az angolna jól érezte magát, 1961 és 1991 között 83 millió ivadékot telepítettek a Balatonba. Sok jó kis angolna megfér békésen, ha van mit ennie,- gondolták a halászati szakemberek nem feledve, hogy azokban az években az angolna volt a magyar mezőgazdaság legmagasabb áron eladható terméke a legnagyobb profittal.
Egyre dühödtebb a szél, a mólófej csupasz, a kikötőoszlop semmitől sem véd, előkerülnek a háromszáz forintos esőkabátok, a szemre húzott terepszínű baseball sapkák, lapítunk, ahányan vagyunk.
Az angolnák nem.
A vihar a kövek közé veri a küszöket, rengeteg van belőlük. Két hullámzás közt látni a megvillanó bronzbarna testet, a hegyes kígyófejet az elrablott küsszel. Kivételes pillanat. Még nem láttam ragadozni angolnát, tudom, hogy eszi a gilisztát, a csigákat, kagylókat, rákokat, békát, de ez a küszrablás mindent felülír! A világ legtitokzatosabb hala, a fenéken jövő-menő, génjeiben évszázadok tapasztalatát hordozó Balatonba kényszerített bölcs hal elveszti a fejét! Van olyan küsz, amiben horog van elrejtve, és a bőrig ázott szerencsés a mólóra rántja a kövek közül a magáról megfeledkezettet. Itt a vég! Újságpapírba-rongyba fogva csapnak rá, ketten legyűrik, míg a harmadik hurkot húz rá. Fellógatják a kikötőoszlop kiálló vasára a nyakánál körbevágják és szerepet kap a csípőfogó. Kihúzzák a bőréből, toroktól a végbélnyílásig felhasítják. A bőr és a belsőségek a sirályoké.
Nem tudom ki jött rá, hogy az angolna az egyik legjobb harcsa csali. Feltételezem, hogy a Po-folyón harcsázóktól származik a felismerés, így nyert polgárjogot a tihanyi kútban is. Magam is vásároltam olaszországi forgatásunk során Adigében a piacon a halas boltban, amikor a Po deltája előtti ismert harcsás szakaszra mentünk. Hirtelen kincs lett az angolna!
Sok évvel később a Balti-tengeren horgásztam tőkehalra Dánia partjai előtt. Sikerült néhány tőke és farkashalat fogni, nem jöttünk hiába. A visszaindulás előtt a szomszéd súlyos pilkere beleakadt kívülről egy arra tévedt angolnába. Hatalmas volt a balatoniakhoz képest. A kapitány is lejött a kormányosi fülkéből, elkérte, majd magához ölelve levitte, – gyanítom, a konyhába. A mozdulatban, ahogy vitte, tisztelet volt a kifogott hal iránt. Nem tudom, hogy csak az ínyencségnek számító halnak szólt az üzenet, vagy annak a tengeri vándornak, aki évszázadok üzenetét viszi áramlásról áramlásra.
A hetvenes évek végén a sóstói kempingben volt dolgom. Ma azt hiszem, Sió Campingnek hívják. Jankó nagybátyám nyugdíjas tanárként ott vállalt nyári munkát. Még kora tavasszal beszéltem vele, szóba került, hogy a kemping nádasos tavában rengeteg az angolna. Hívott, hogy keressem fel, kedvünkre angolnázhatunk. Utánanéztem, tényleg jó angolnás tóként hiresült el, annak ellenére, hogy nem volt összeköttetésben a Balatonnal. Meglátogattam, nagybátyám restelkedve megölelt,- elfelejtettem szólni öcsém,- hogy elmentek az angolnák.
– Hová? – Néztem rá értetlenkedve.
– Nem tudjuk, talán a Balatonba, láttak néhányat éjszaka a fűben araszolni. Elment mind!
Hittem is meg nem is. Akkoriban még nem tudatosult bennem, hogy úton vagyunk. Akár az angolnák.
Akikből több van, különbséget teszünk atlanti fajok és indopacifikus fajok közt. Számomra a két atlanti faj az érdekes. Az Anguilla anguilla és az A.rostrata akik elterjedési területe. Anglia, Írország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Franciaország, Olaszország, Észak-Afrika, Észak Amerika, Kanada és Grönland. A kutatók szerint a két faj valamikor egy faj volt, és ezt földtörténeti elméletekkel próbálják igazolni. Kezdetben a kontinensek egyetlen óriásit alkottak, amely később széttöredezett, kialakultak az óceánok, tengerek. Az angolnák (a jelenlegi atlanti fajok) ősi ivóhelye a karbonkor végén az Őskontinens által körülvett Őstengerben lehetett. Ahogy az amerikai földrész távolodott az európaitól az idők során egyre nyugatabbra, úgy az angolák ivóhelye is. E teória igazolhatja a két faj evolúciós rokonságát és magyarázatát adhatja a sargasso-tengeri ívóhely kialakulásának, olvasom Gender 1912-ben nyilvánosságra hozott elméletében.
Uramisten,- gondolom végig,- utálkozunk az angolna alakján és fel sem fogjuk, hogy a földtörténeti változások során milyen utat járhattak be az élő szervezetek, hogyan alkalmazkodtak, hogy fennmaradhassanak. A testforma utalhat a környezet és az életmód sajátosságaira is. Uraim több tiszteletet az angolnának!
1991 júliusa és szeptembere között 400 tonna angolna döglött meg a Balatonban. Az angolnák életét a pár évvel korábban behurcolt Anguillicola crassus nevű úszóhólyag-élősködő féreg keserítette meg. . Szó volt még bakteriális fertőzésről, szunyogírtószer-szennyezésről fertőzésről. Ami történt, csak nekünk volt váratlan, a világ tengereiben élő vándorló angolnák régóta tudják, hogy nagy a baj. Ma már szomorúan kell kimondani, hogy az európai angolna a kihalófélben lévő halfajok közé tartozik. Mindent megtesz az ember, hogy így legyen. Túlhalássza, a vízierőművek turbinái halálra sebzik, jönnek az élősködők, s ha mindez nem lenne elég, itt van a klímaváltozás, ami megváltoztathatja az áramlások irányát. Ami maga a tragédia, hiszen ha új irányokat vesznek, nem biztos, hogy az angolnák rátalálnak arra az áramlatra, ami Európába szállítja őket, ha módosul a hőmérsékletük, sótartalmuk, az hatással lesz a plankton termelésre, ami az angolna lárvák élelmét biztosítja hosszú útjuk alatt.
Nem tudom, mit hoz az idei tavasz, az egyik nevezetes kora tavaszi angolnafogó hely a Mária csatorna. Megindulnak az angolnák belső parancsra a csatornába, utánuk a horgászok. Fenekezve két horgos szerelékkel gilisztacsokorral várva. Fogja is boldog boldogtalan. Nem ünnep csak passzió. Mi lesz a kifogottak sorsa, ha angolnapaprikás, meg vagyok nyugodva. Főleg ha tejfeles. Mert fogják mindenütt a világon étkezési célra, főleg azokban az országokban ahol van gasztronómiai kultúrája.
Sok évvel ezelőtt Futó Elemérhez voltam hivatalos a Berekben. Öntörvényű természetőr volt, a legkiválóbb. Amit nem tudott a Berekről azt nem volt érdemes tudni. Balinfutásra voltam hivatalos, ami kevesek kiváltsága. Fut a balin fölfelé a Zalába, alig van víz az átereszekben, de viszi a vére, az ösztön, mert szólítja a szaporodás parancsa. A hír eljutott a karcsú lábú éles csőrű gémekig, akik várják, ütik, csípik, rabolják a szerelemtől megbódultat. Míg élek nem felejtem a látványt és azt a koleszterinben szegény angolna tepertőt, amit frissen sütve ettem Elemér csónakjában.
-Varsából szedtem néhányat- mondta,- úgy hangzott mintha paprikát, paradicsomot szedett volna a kiskertből. Nyúztam, kockáztam, lassan sütöttem, nehogy száraz legyen.
Remek lett, becsülete volt a Berekben az angolnának, én sem moralizáltam életén, halálán.
Zákonyi Botond
