A kertben, novemberben (Novella)
A tornácra felkapaszkodott a szőlő. Termés még nem mutatkozott rajta, a szomszéd szerint későn tépkedtem le róla a kacsokat. Nem értek hozzá, csak gyönyörködöm a felfelé kúszó indákban, ahogy birtokba veszik a zöldre festett oszlopokat, a keresztbe húzott drótokat. A tornác sarkában pók serénykedik, szólok a feleségemnek, hogy ne bántsa a hálót, mert tegnap foglyul ejtett egy fülbemászót, aki rosszul mérte fel az erejét.
A kertben varjúcsapat tüsténkedik. Tisztességgel megszaporodtak az idei nyárra, visszajárnak hozzánk ősszel is a kertbe hangoskodni. Van ezekben, a nagytestű madarakban valamiféle dölyf, peckesen járnak, odavágnak a feketerigók közé, az alacsonyan fészkelő madarak tojásainak sincs tőlük maradása. Nézem az egyiket, jókora gilisztával huzakodik, kirántja a vizes földből, majd hanyatt bukik bele. Ketten is jönnek hozzá, háromfelé tépik, húzzák a kukacot, nincs vita köztük. Összetartó népség, uralják a kertet, tulajdonképpen semmi gond nincs velük. Csak a marketingjük rossz. Valaki kitalálta, hogy rossz hírhozók, talán Athéné istennő lehetett, és a végzés a mai napig tart. Eredetileg a színük is fehér volt, de az istennő úgy megorrolt rájuk, hogy feketére festette a tollaikat.
Nekem, köztünk legyen szólva, elegem van a görög mitológiából, isteneik állandóan szervezkednek, megsértődnek, tőrt vetnek, gyilkolásznak, beleszólnak még a madarak dolgába is. Apollónak is meggyűlt a baja a varjúval, állítólag elküldte vízért, de ő inkább fügét csemegézett. A maga szempontjából érthető módon. Apolló erre felkapta a vizet, mert nem hitt a varjúnak, aki elmondta, hogy azért késett, mert egy kígyó feltartotta. Bizonyságul a kígyót is elhozta magával a csőrében. Apolló mérgében magasra hajította a kígyót, a hátára parancsolta a varjút, mellé meg egy vizes kupát, majd szólt Hüdrának,(aki amúgy egy ronda kígyó formájú szörny volt és bűzös volt a lehelete) hogy ne engedje a varjút inni, és azt is megtiltotta a varjúnak, hogy énekeljen. Ezek itt a kertben mutatják, hogy énekelnének szívesen, de csak károgni tudnak.
Reggel a teraszon a fejem fölött a fehér falon megjelent egy zöld gyík. Magányosan csimpaszkodott a vakolás kapaszkodóin. Van párja is, a diófa odvában ücsörgő hím, akinek egy darab hiányzik a farkából. Lehet, hogy akkor veszíthette el, amikor megharcolt a párjáért. Szeretjük őket, mert tisztességgel eszik a rovarokat, akikből a tavalyi enyhe tél miatt jóval több van, mint ami türelemmel elviselhető. Az épp gyík tisztességgel kitart rokkant párja mellett, ami szép példája a hűségnek, de az is lehet, hogy a természetük ilyen. A gyíkok állítólag ragaszkodnak a lakhelyükhöz, csak táplálkozás miatt merészkednek el nagyobb távolságokra. Kora tavasztól novemberig velünk vannak, reszkessetek bogarak!
Kicsit téblábolok a kertben, nemrég elültettem öt tő repkényt, sürgetném őket kapaszkodni a kerítésre, de a természetnek megvan a maga rendje, idő kell a repkény gyökerének a megkapaszkodásra, csak aztán indítja majd az indákat. Türelemmel kéne lenni, de én annak mindig híján vagyok.
Sok évvel ezelőtt ledugtam egy meggyökereztetett füge ágat a kertben Nem sokat tudtam a természetéről, Tihanyból hoztam a sajkodi domboldalról, ahol ősei már nem bokorként, inkább erdőként magasodtak.Tihany különleges klímájának köszönhetően jól érezte magát a füge, nem volt mindez elmondható a kísérletképpen odatelepített citrom ültetvényről, amely nem vette figyelembe az akkori aktuális pártutasítást, és a télen kifagyott. Bezzeg a füge nem hagyta magát, ha szenvedve is, de túlélte a fagyos teleket, évről- évre terebélyesedett és hozta a termését. Amely persze nem vetekszik a déli országokból hozzánk kerülő, koszorúba fűzött, préselt fügével. Nem is vetekedhet, hiszen azok szmirnai típusú bokrokról származnak, amelyeknek a virágát egy aprócska rovar, a fügedarázs porozza be. Sajnos a fügedarázs gyenge legény, nem bírja a hazai hideget, így aztán marad nekünk a meghúsosodott zöldes, barnás, belül pirosas gyümölcs.
A ház ablaka elé ültettem, mert kellő érdeklődés után megtudtam, hogy féltrópusi növényről van szó, amelyet meleg, napsütötte, szélvédett helyre, délre néző falak elé kell ültetni. Eltelt közben harminc év, a csenevész kis ágból termetes bokor lett, nemcsak a neki járó helyet foglalta el, sövényként takarja az utcafrontot. Békésen teltek az évek, a fügék húsosodtak, majd pályafutásuk csúcsaként lekvárként idézték a nyarat hideg téli estéken. Az idei év is bőséges lekvár alapanyagot ígért, de július végén megjelentek a seregélyek. Hajnali ötkor jöttek dézsmálni, éktelen ricsajt csapva, verekedve a húsosabb falatokért. Nem értem a seregélyeket, ott volt nekik a cseresznye, a rengeteg málna, a szomszéd kertjében a kora érésű szőlő, de nekik a fügére fáj a foguk. Nincs mit tenni, védekezni kellett, ezért felszereltem a legmagasabb és legöregebb ágra egy csimpolyát. Hasított bambuszból készült, a köralakban felfüggesztett száraz bambusz szálakat jól összeverte a hajnali szél, frászt hozva a seregélyekre. Néhány napig.
Egyik kora reggel két tudósforma seregély becsimpaszkodott a bambusz szálak közé, ami így a hangját vesztette. A seregélyhad meg egymásra licitálva, acsarkodva magozta, csipkedte az érett fügéket. Szétnyitva az öblös leveleket néhány percig megriadtak, aztán minden kezdődött elölről. A levélről jut eszembe, Éva is ilyesmit hordott annak idején, tartós figyelemre késztetve Ádámot. Szó se róla, kevés gyümölcs mondhatja el magáról, hogy olyan karriert futott be, mint a füge. Róma városalapítói, Romulus és Remus fügefa árnyékában szopta a farkasanya tejét, az Ószövetségben a gabona, az olajbogyó és a szőlő mellett az „ígéret földjének” legfőbb kincsei közé sorolják. Kedvelték a római légiósok hadtáposai is, nem romló, kevés helyet foglaló tápláló étekként rakatták az elemózsia közé. Szó se róla, kedvelt növény, kártevője elvétve akad, ráadásul vannak évek, amikor kétszer is terem.
A seregélyeket nem érdekli a történelmi múlt, a népszerűség, a dzsembe való minőségi alapanyag, csak jönnek sűrű csapatokban. Néhány később érő zöld fügét meghagytak, a csimpolyát megpiszkolták, és ahogy leírtak néhány tiszteletkört a kert fölött, abban benne volt az üzenet-még visszajövünk.
A kertemről akarok írni, csak mindig közbejön valami. Most például a vakond. Akinek a története úgy kezdődik, mint egy mese. Egyszer volt, hol nem volt a kantáros rövidnadrágot hordó vakond, aki csendben tette a dolgát, fúrta az alagútjait, telehordta télire való eleséggel, talán még a kerti vízcsapra is rácsatlakozott. A vakonddal unokáimra való tekintettel jóban vagyok, eltekintve attól a nyárvégi dührohamtól, amikor a picik néhány napra elutaztak és a kertet lövészároknak használó vakond ellen bevetettem a slagot. Sokat megélt, méretes vakondtúrásokon bukdácsoló szomszédomtól jött az ötlet.
Kiönteni az ürgét! A legnagyobb kupac tetejét óvatosan széthordtam, a keskeny kis lyukba bevezettem a slagot, és ráengedtem a vizet. Tíz perc múlva döbbentem néztem rá a vízórára, amely jelezte e rövid idő alatt több vizet pocsékoltam el, mint a hétvégi nagy locsolások során. Elképzeltem odalent a vakondot, amint a hátán fekve sodortatja magát az egész kertet behálózó csatornarendszerén keresztül örömmel konstatálva, hogy a temérdek víz miatt újabb giliszta csapatok hagyják el rejteküket terített asztalt kínálva neki. A vakondnak a vonatkozó szakirodalom szerint lapát alakú keze, erős karmai vannak, így a keményebb talajban is szépen haladhat előre. Ha a kikapart föld összetorlódik a vakond járatában, akkor kitérőt tesz a földfelszín irányába, fejével, erős lökésekkel kinyomja a földet. Így születik meg a vakondtúrás. Aminek a kerttulajdonosok nem örülnek. Van, aki órákat áll lesben egy széles fejű lapáttal, hogy amikor a vakond kidugja a fejét, hogy megszemlélje a művét,- agyoncsapja. Amire még nem volt példa!
Van, aki a vakondlyukba sörösüveget állít, ami szél hatására öblös, sivító hangot ad, ettől a vakond állítólag világgá szalad. Mások vakond irtószert öntenek a lyukba, amitől a pázsit több négyzetméteren át kirohad, elszaporodik benne a giliszta a vakond örömére. Számos más elképzelésről írhatnék még, de felesleges, mert a vakond halhatatlan és többnyire láthatatlan is. Egyszer ugyan biztosan kijött a napvilágra, és meglátta őt az író, aki érzékletesen mesélt és rajzolt róla, ennek köszönhetően megszületett a mű, a szeretni való tesze-tosza kis vakondról!
Generációk nőttek fel a kis vakond imádatában, ideje hát, hogy fellebbentsük a fátylat erről a giliszta- és cserebogár, ganajtúró és csigapusztítóról, aki képes átúszni széles folyókat, tengerszorosokat, aki ha biztonságban érzi magát, a felszínen is tekintélyes utakat képes megtenni azért, hogy a földön fészkelő madarak fiókáit is fölzabálja. A giliszták rettegnek tőle, mivel télen a fagyos földben nem tud gilisztázni, ezért télire nagy mennyiséget begyűjt belőlük.
Nagy esők járnak mostanában mifelénk emiatt a vakond által előkészített, porhanyósra ásott földhalomban az éjszakai esőzés miatt előjöttek szárítkozni a maradék giliszták, akiket gyorsan dobozba szedtem. Szerettem volna délután látni a vakond arcát, amikor körbenéz a gilisztátlanított kertben…
Kihalt a falu, nálunk a ház előtt csak a vonat jár üres vagonokkal. Bekecsbe bújok, elkél a sapka meg a sál, szép gesztus a novembertől, hogy adott még némi haladékot nyaraló zárás előtt. Víztelenítek, rakok ki diót, maradék mandulát a madaraknak, becsukom a zsalugátereket aztán zárom a házat. Csukom a kaput, döng az ajtaja, igazítani kell majd rajta tavasszal, hogy ne zajongjon. Feleségem már melegíti az autót, indulnék én is, de aztán meggondolom. Óvatosan nyitom a kertkaput, alig hiszek a szememnek, a fügebokor mellett máris magasodik a föld. Kerti slag leszerelve, lapát, ásó, kasza elzárva, fegyvertelen vagyok. Levegőt is alig veszek, beállok a cseresznyefa mögé, onnan lesek. A kert ura selymes szürke bundában, pirosló orral, nagy karmokkal hasal a földtúrás tetején. Nem kétséges, e perctől fogva tavaszig nekem itt nincs keresnivalóm.
Zákonyi Botond
