Volt az idei januárnak két olyan hete, amikor a Balaton partján a déli órákban ingujjra vetkőzve szuszakoltuk vissza a csónakot az öbölbe. Merthogy jégnek se híre, se hamva, a tihanyi kompkikötő előtti vízen meg a „kútban” a jól értesültek már napok óta fogták a gardát. Gardára januárban horgászni a tihanyi vizeken nem hétköznapi dolog, no nem a módszer vagy a haljárás miatt, hanem azért, mert évtizedek óta nem volt arra példa, hogy legalább hitvány jég ne borítaná a tavat.
Normális esetben Szent Márton napja körül kezd „kopogni” a víz a kútban, tanúsíthatják az öreg fák a kikötő felé vezető úton, melyek lombjukat lehullatva megnyitják a látványt a tó keleti-nyugati medencéjére. Ilyenkor már süvít a szél a tihanyi fokokon, félóránként változik a látvány. A szántódi rév ködbe burkolódzik, aztán hirtelen közelbe kerül, de akkor meg Siófok víztornya, temploma rejtőzködik. Így megy ez már évszázadok óta, s a tihanyi kútban meg a környékén horgászók pontosan tudják, hogy napokon belül megérkezik a gardák serege. Így volt ez tavaly novemberben, decemberben is, de aztán az év utolsó napjaiban eltűntek a gardák. Igaz, úgy tűnt, hogy az idő is megembereli magát, hajnalonként már vékonyszálú jég terpeszkedett a széleken. A csónakos horgászatnak befellegzett, a kompjárat széleit meg a kikötő előtt áramló vizet faggatta még néhány elszánt pecás, de nem sok sikerrel..
Véget ért a késő őszi, kora téli gardázás, a tihanyi, szántódi, földvári, szemesi vizek kedves horgászata, mert ugyan az irodalomban szinte mindig Tihanyról esik szó, de a szemesi, földvári vizeken is épp úgy „csoprozik” a garda, mint Tihany előtt. Herman Ottó lehet a „bűnös”, aki oly érzékletesen írta meg a „látott hal” tihanyi őshalászatát, hogyha gardáról esik szó, mindenki Tihanyra asszociál. Igaz nincsenek is olyan csúcsok a déli oldalon, mint a tihanyi hegyeken, ahonnan a hegyenjárók beláthatnák a Balatont.
Akasztó, Nyársoshegy, Ekkó, Dalvárdomb, Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcshegye voltak a gardára figyelők biztos kilátói, ahonnan megleshető volt a Balatonfő vagy a Balatonfenék felől gyülekező gardák serege. Mindegyik látó vagy kilátóhelynek megvan a maga legendája, közülük is kiemelkedik a Nyársoshegyé, amelyen bizony jónéhány alkalommal nyársakba húzatták azokat a török martalócokat, akik Somogyból nyáron sajkákon, téli időben meg a jégen jöttek, hogy elbújván a bozótosban, meglessék a szemrevaló tihanyi fehérnépeket és elrabolják őket. Tihanyban az asszonyok és a lányok jártak le a hegyről vízért a Balatonra, és néhányszor sikerült is tőrbe csalniuk a felgerjedt törököket, akiket a lesben álló várbéli őrség irgalmatlanul felkoncolt, vagy a már említett módon felnyársaltatott. Később e helyen keresztet emeltetett a tihanyi apát, mely előtt a buzgó tihanyi nép térdre hullva, kivált böjtős napokon, a Jóistenhez fohászkodott. Amely imából az utókor számára nem derül ki, hogy a törökök lemészárlása miatt, vagy éppen a szerencsés gardajárásért fohászkodtak. Gondolom, hogy a gardabőség nagyobb súllyal eshetett latba, mert ha a hegyenjáró ember észrevette a Nyársashegyről meg a többi látóhegyről a gyülekező gardát, még a harangot és félreverték, minek hallatán a halászember otthagyta az otthoni munkáját, és rohant le a partra a bárkához.
Egyszóval karácsony tájékán véget ért a gardázás, a halak úgy kimentek a kútból meg a környékről, mint ahogy korábban odasereglettek. Nincs erre logikus magyarázat, hacsak az nem, hogy a befagyás előtti napokban már jeges szél hajtja, űzi, korbácsolja a Balaton hullámait, a tihanyi- szántódi szorosban oly erővel vágtat, korbácsol a szél, hogy a garda is jónak látja tovább állni.
Az idei januári enyhe időben visszájára fordult minden, egyre másra jöttek a hírek, hogy újra van garda a tihanyi vizeken. A gardázás mai módszere nem sokkal különbözik a húsz vagy harminc évvel korábbitól, a különbség főleg a botok könnyűségében, finomságában rejlik. Pár éve elözönlötték a piacot a feeder botok, amelyek erősek, de érzékeny spiccüknek köszönhetően még a garda leheletét is jelzik. Vékony zsinórral, megfelelő súlyú végólommal, páternoszteren két horoggal, csontkukaccal felcsalizva várjuk a kapást, amely nem sokat várat magára. Tíz perc alatt fogunk egy szakajtó halat, aztán hirtelen eltűnnek a gardák. Felszedjük a horgonyokat, bekapcsoljuk a radart, és lám, alig húsz méterrel odébb már újabb halfelhőket jelez az érzékeny műszer.
Vándorol a garda, mi meg utána. Kettesével fogjuk a karcsú halakat, akad azért köztük karikakeszeg, dévér meg ezüstkárász is Egymás hegyén-hátán van ilyenkor a kútban a hal, nem is értem a halászokat, hogy merre járnak. Nem mintha hiányoznának, meg aztán tudom, hogy a kút előtti vizet alig lehet halászni, mert a tihanyiak meg az évtizedek óta idejárók a betongerendától a rozsdás tűzhelyig, félmázsás terméskőtől a lesüllyesztett öreg csónakig mindent leeregettek jeges napokon a lékeken. Aki erre járna halászni, annak több időt kellene tölteni a hálófoltozással, mint magával a halászattal.
A gardahalászatnak ma már csak legendája van, a sovány húsú hal iránt nincs igazán érdeklődés, nem kell már a garda ezüstfehér pikkelye sem, amely a téli évszakban, nyers alakban sóval konzerválva került elszállításra. Abból állították elő a csöppentett ezüstként csillogó halpikkelyfényt vagy halezüstöt, amelyből Párizsban, Kölnben, Thüringiában a hamisgyöngyök, ruha- és karácsonyfadíszek készültek.
Sebaj, megmarad nekünk, akik majd este nyársra húzzuk, rőzseparázson megsütjük, és a szegény törökök iránti kegyeletből annyi tihanyi oportót iszunk mellé, hogy a szemünk is bepárásodik.
Zákonyi Botond
