Zákonyi Botond – A Fekete-hegyen

A Fekete-hegyen
Balaton-felvidék – ízlelgetem magamban a szót, míg Szentbékkálla felé tartunk. Új szerelem ez, pedig évtizedek óta járom a vidéket, igaz, időm nagy részét a Balaton partján töltöm. Az unokák közül Ferkó és Taina szegődött mellém, akik az utóbbi években csak nyaranta vannak velünk, mert külföldön élnek, így aztán versenyt futok az idővel…

A Balaton partján már jól eligazodnak, de a hátország még kevésbé ismerős, pedig mennyi látni- és tanulnivalót kínál. Apróságokról lévén szó, csínján bánunk még a gyalogolnivalóval, de azért nekiveselkedünk a Káli-medencének meg a távolabbi településeknek, Köveskál, Balatonhenye, Mindszentkálla, Szentbékálla az irány. Hegyre megyek a gyerekekkel, a hátizsákokba inni- és ennivaló kerül, az enyémbe könnyű úszók, ólmosdoboz, horgok gyógyszeres fiolában, nyakba akasztható csontitartó, csonti, meg egy doboz vékony húsú trágyagiliszta. A hátizsák oldalához szíjazom a teleszkópos könnyű keszeges botot, így vágok majd neki a hegyre tartó útnak.

Zánka után ráfordulunk a Tapolca felé vezető útra, élénk a forgalom, néhányan Monoszlónál letérnek a Hegyestű megtekintésére, ahol a kialakított geológiai bemutatóhely élvezetesen meséli el, miért ez a táj Magyarország legváltozatosabb felszíni régiója. Szentbékállán a dombtetőn magasodó templom parkolójában lerakjuk az autót, megnézzük a helyi látnivalókat, aztán félóra gyaloglással elérünk az Öreg-hegyi forráshoz, kúthoz, mely mellett a Nemzeti Park az alábbi szöveget helyezte el: „Szentbékkálla legnagyobb és legjelentősebb szőlőhegyének víznyerő helye, mindig is nagy becsben állt. A bővizű forrás tiszta ivóvízét bazaltkövekből épített kőfülkével védték meg a hegyközségbe társult szőlőbirtokosok. A kút régi felirata – amely a vízszennyezés elkerülésére hívja fel a figyelmet, és a törvényszegőkkel szemben pénzbüntetést helyez kilátásba – példázza a hegyközségnek az életet adó víz védelme iránti felelősségét.” A régi felirat: „E kútba piszkos edént meríteni tilos, aki a tilalmat megszegi 5 Pengőre bünteti az Elöljáróság.”

Kicsit pihenünk, ismerkedünk a tájjal, ami innen nézve is gyönyörködtető, megtöltjük kulacsainkat, majd nekilátunk a szőlők közt felfelé kanyargó útnak a turistajelzés nyomán. A gyerekek jól bírják az egyre meredekebben emelkedő utat, a vége felé már a fülemen is veszem a levegőt, de tartom magam, csak a szívem dörömböl olyan hangosan, mintha kattogna benne valami. Ötvenkilenc évvel ezelőtt még szaladtam felfelé, akkoriban apámnak parancsolt gyakoribb megállót a meredeken emelkedő út. Régi adósság ez, valami rémlik, mintha a hegytetőn tavak is lettek volna, de tizenhárom évesen nyilván más volt fontos, nem az a néhány sásos-nádasos képződmény, amiben megszorult az esővíz. A kilátó lábánál bukkanunk ki, a gyerekek úgy másznak felfelé, mint a gyík, én négykézláb araszolok felfelé a korlátba kapaszkodva. Erős a fény errefelé, sokkal jobban kirajzolódnak a távoli tanúhegyek kontúrjai. Különösen igaz ez, amikor ziháló tüdővel, megbékélt szívvel körbetekintek a kilátóból. Pár órával korábban még az ingóköveket másztuk, majd a falu katolikus templomát jártuk körbe, lesétálva a temetőbe, aztán nekivágtunk a hegyre vezető útnak. Mennyire mediterrán itt minden! A pincék fehérlésében már termést kínál a füge, az út szélét mandulás kíséri, a szőlők közti diófák árnyékától nem messzire levendula és rozmaring virágzik. A Fekete-hegyen őstölgyesek, tőzegmohalápok mellett visz az út, a vizes réteken fekete kökörcsin, agárkosbor, lisztes kankalin vonzza magához a szemet. A kilátóból rálátni Fonyód hegyeire, alattunk gólyapár kényeskedik, távolabb héja köröz. Benne vagyunk a nyárban, sorakoznak már a fecskehadak is, hogy aztán átadják a helyet a seregélyfelhőknek.

Lekúszunk a kilátóból, a gyerekek messzire szaladnak, hallom, ahogy Ferkó kurjongat:
– Nagypapa, tó van a hegyen!
Akkor rendben – mondom magamnak –, nem csalt meg az emlékezet, és a monográfia sem túlzott, mikor tavakat említett. A Fekete-hegy sajátos képződmény, egyike azon kevés Balaton környéki hegyeknek, melynek bazaltplatóján tavak találhatók: Bika-tó, Bonta-tó, Narkás-tó, Monostori-tó, Kálomis-tó, Kettős-tó, Barkás-tó – írják. A messziről jött ember érdeklődését is felkeltik az ilyen tavak, hát még az enyémet, aki évtizedek óta foglalkozik a halászat tárgyi és írásos emlékeivel. A Fekete-hegyi halászat létét levéltári adatok igazolják, mely szerint annak rendjét és jogi összefüggéseit szabályozták. Vannak azonban eszközök is, melyeket a Pajtamúzeumban mutatott meg nekem Oltárczi Ferenc, a múzeum létrehozója, a Szentbékkálla című monográfia és a Szentbékkállai füzetek szerzője. Szigonyokat láttam a múzeumban, helyiek használták sok évvel ezelőtt, amikor a Fekete-hegy tavaiban fogták, szúrták vele a testesebb kárászokat. Vajon hogyan keletkezhettek ezek a tavak, melyekben kétszáz évvel ezelőtt tekintélyes mennyiségű halnak kellett lenni?

Nehezen hiszem, hogy szakszerű haltelepítés során kerültek bele, valószínű, hogy a madarak lábán érkeztek-érkezhettek az ikrák, amelyek aztán a védett környezetben benépesítették a tavakat. („A 19. században még jóízű kárászokat fogtak” – olvasom Sonnevend Imre A Káli-medence növénytársulási és madártani vizsgálata című szakmérnöki diplomatervében.) Pedig tavakról a szó valódi értelmében nem is beszélhetünk, inkább kőtálak, lefolyástalan mélyedések. Geológus számára ezek a képződmények nagy értékkel bírnak, keletkezésükről, fennmaradásukról többféle elképzelés van forgalomban. Nagy a valószínűsége, hogy a mélyedések a bazaltláva-takaró kialakulásával egy időben jöttek létre, de rokonszenves Lóczy Lajos felvetése is, mely szerint: „a mélybe szivárgó víz lazítja, elmossa a pannóniai rétegeket. A meglazult rétegek és üregek fölött medenceszerűen roskad be a bazalt”. A Fekete-hegyi kőtálakat kitöltő tavacskák növényvilága is tartogat meglepetést, nem is olyan régen, még a 20. század első felében ezekből a tavakból szedték a zsombéktuskókat az idevalósiak. Azokból készült kiszárítás és megfaragás után a zsombékszék.

Nincsen sás vagy nádszél, átmenet nélkül csillog zölden a víz, ott, ahol jut neki szabad hely. Mindent benőtt a növényzet, de a Bika-tó kis tisztásaiban messziről látni a vízfoltokat. A gyerekek nagyon élvezik a pecás kirándulást, nagyapjuk alsógatyára vetkőzve próbál vízhez jutni, közben csapkodja lábait, mert csalános is nőtt vízközelben. Régebben a növény friss hajtásával ütögették a reumásokat, erre itt most nincs szükség, a kezelés magától értetődő. Kisebb tisztást tapodok magamnak, csak az előttem álló bozótoson kell átlendíteni a szereléket. Sikerül, az úszó elfekszik, kicsit arrébb húzom, amire feláll. Talán negyven centi a mélység, az alja egyenetlen, vajon mit rejtenek a kőtálak? Nem tudom, mikor száradt ki utoljára, mióta van újból vize, van-e benne hal? Békák biztosan vannak, ketten is méltatlankodnak, vöröshasúak, és nagyon utálják a betolakodót. Az úszó nem moccan, a tóparttól messzebb lévő réten megakad a szemem a sötét rózsaszínű rétiszegfű-rengetegen. Nem úgy néz ki, hogy van itt hal, a csontikat behajítom a vízbe, vörös trágyagilisztát tűzök fel utolsó próbaképp. Van itt erdőmaradvány is, a nagyját, gondolom, szőlőtelepítéskor irtották ki. A szőlőknek már nincsen nyoma, vajon, milyen lehetett itt a szüret, a hegytetőről cipelve a puttonyt le a pincéhez.

Elmélázom, az úszót nem látom, bámészkodás közben valószínűleg behúztam a zsombékosba. De nem! Apró kárász fickándozik rajta. Magasba emelem, Ferkó nagyot rikkant:
– Nagyapám, de nagy horgász vagy!
Már ezért megérte felküzdeni magam a hegyre.
Néhány hét múlva az otthoni lépcsők felfelé megálljt parancsolnak. Szorít a mellkasom, kisugárzik valami fura fájdalom a bal karomba. Másnap kivizsgálás, a háziorvos ingatja a fejét, szívsebész kollégáját hívja konzíliumra. Két nap múlva benn vagyok a városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikán, szívkatéterezésen. Hamar végeznek, visszatolnak a szobámba, délután jön a prof, leül az ágy szélére:
– Hálʼ istennek a szíve rendben van, de a koszorúerei nem. Ahogy lesz hely az intenzíven, megműtöm.
Kicsit húzódik a dolog, első alkalommal nincs elegendő vér, kisebbik fiam az interneten kér segítséget, másnapra megvan. Délután műtenének, de rohammentő súlyos sérültet hoz, azonnal műteni kell. Két nap múlva már tolnának befelé a műtőbe, amikor kiderül, hogy a nekem szánt vért éjszaka másnak adták, helikopter hozta a súlyos beteget, műteni kellett. Hazaküldenek, majd egy hét múlva telefonálnak, hogy azonnal jöjjek, van vér, hely is van az intenzíven, a prof is ráér. Délelőtt leborotválnak, megjön a kedves altatódoktornő, megnyugtat, hogy nem lesz semmi baj, majd bemutat egy másik doktornőt, aki kínai, és az Egyesült Államokból érkezett gyakorlatra. Mindent tud a készülő műtétről, szeretne filmet készíteni a beavatkozásról.

De nagy sztár vagyok, gondolom végig, csak tessék! Egy órakor szalad a műtős fiú:
– Szerkesztő úr, megyünk, van szabad hely!
Száguldunk a folyosókon, majd be a liftbe, aztán a műtő előterébe.
– Ide nekem – mosolyog rám az altatódoktornő –, hadd lássam azt a vénát! Hm. Kicsit fájni fog, nem a legjobb a vénája, a csuklójába teszem a kanült.
– Nem számít – hősködöm egy kicsit, csinos a doktornő, magabiztos, biztat, nem lesz semmi baj.
A műtét négy órán át tartott, tudom meg az intenzíven, ahol pokoli szomjúságra ébredek. Gépek duruzsolnak a polcokon, az ágyakat fehér vászonkeret választja el, csak sejteni lehet, hogy hányan vagyunk túlélők. Jön a nővér pálcikára tekert vizes vattával, megnedvesíti a számat, és megdicsér.
– Minden rendben, ha jól viseli magát, és nem mozog huszonnégy órán át, akkor holnap felviszem a megfigyelőbe. Ne mozogjon, kicsit sok magában a vezeték! – mosolyog kedvesen.
Be vagyok drótozva – néztem laposan körül –, mert a fejemet nem tudom emelni. Ufó lettem, állapítom meg, ahhoz képest, hogy pár napja halni készültem, egész jók a kilátások. Féltem az intenzívtől, sok mindet hallottam a kiszolgáltatottságról, a kényelmetlen többnapos elzártságról, ehhez képest tisztességesen dobog a szívem, nem összevissza, mint korábban, a mellkasomat szorító fájdalom, ami továbbsugárzott a kulcscsontomba, megszűnt. Köhögni kéne, de már a gondolat is ijesztő, erősebb légvételre is belemar a fájdalom a mellkasomba. Onnan is csövek jönnek ki, a nyakamból, a kezemből is, a katéter sem hab a tortán.

Néhány óra múlva a nővér megitat.
– Maga milyen gyönyörű! – bókolok a nővérnek.
– Ez kedves, látom, kezd visszajönni. Emlékszik mindenre?
– Hogyne, munkásságom része az emlékezés, tele vagyok történetekkel, a magaméval, másokéval. Munkahelyi ártalom.
– Film készült a műtétjéről.
– Tudom, hozzájárultam.
– Szeretné majd látni?
– Nem tudom. Megmondaná, kedves, mitől fáj a mellkasom minden lélegzetvételnél?
– Elfűrészelték a szegycsontját, hogy hozzáférhessenek a mellkasi szervekhez.
– Erre emlékszem, pontosabban valaki mesélt róla még a műtét előtt. Most össze van varrva?
– Drótozva van, egy speciális acéldróttal összevarrták a szegycsontot, azután zárták a mellkason ejtett vágást.
– Maga látott már ilyent?
– Naponta látok, van, amikor kettőt is.
– Milyen látvány?
– Eleinte rémisztő, később már megszokott.
– A szívleállítás milyen?
– Szakszerű, a magáé másfél órán át pihent, szív-tüdő motor dolgozott helyette.
– Akkor nagyjából más félóráig halott voltam?
– Nem, motor áramoltatta a vért a testében a műtét során.
– De a szívem nem dobogott.
– Csak a műtét végén indult újra. A magáé elég nehezen, háromszor kellett indítani.
– Akkor mégiscsak meghaltam másfél órára. Ha a szív nem dobog, akkor kampec.
– Ez ennél bonyolultabb egy kicsit. Tudja, a szív hűtése és a befecskendezett tartósító folyadék segít abban, hogy a szívizom a legkevesebb károsodást szenvedje el a műtét során. Ez alatt egy másik sebész kiveszi a megfelelő érszakaszt vagy érszakaszokat, amelyet a szívsebész graftként fog felhasználni. A graftként használt ér egyik végét a sebész a koszorúér elzáródáson túli szakaszához, a másik végét az aortához, a főverőérhez varrja. Ma már rutinműtétnek számít a négyszeres vagy akár ennél is többszörös graftbeültetés is. A műtét végén a szívsebész újraindítja a szívet, és a mellkasban hagyott, úgynevezett drén csöveket a következő napon távolítják el, hogy a mellkasban esetleg felgyülemlett folyadék és vér kiürülhessen.
– Értem
– Nem úgy néz ki, pihenjen, lazuljon.
– Az igaz, hogy van, aki a hosszú altatás miatt amnéziás lesz?
– Előfordul, de hamar visszajönnek az emlékei.
– Nem tudja véletlenül, én nős vagyok?
– Nem emlékszik rá?
– De, csak megpróbáltam…

Néhány nap múlva kezemben az elbocsájtó szép üzenet, a zárójelentés. Megyek haza Balatonfüredre, a szívkórházba. Füredről ugyan már negyven éve elköltöztem, de húgom és a nővérem ott él, édesanyám-édesapám meg az arácsi temetőben. Lábadozás közben megyek majd hozzájuk is. A nyaralónk is itt van a közelben, öt faluval odébb, Akaliban, végül is egész jól jártam. Pihenni, gyógyulni fogok, az intenzív már csak rossz álom. Azért ez vicces, fiatal sráckoromban sokat jártam a szívkórházba, voltak ott teadélutánok, ötórai teák és helyes szívbeteg lányok, akik már tudtak valamit az élet mulandóságáról, és szívesen megosztották velem. Amivel én csak most szembesülök.
Első nap reggel nyolc órakor konzílium van, professzor úr, orvosok, főnővér, nővérek. Hamar megvan az eligazítás, kezdetét veszi a háromhetes rehabilitáció.
– Van még egy kis nehézlégzés a mellkasban a víz miatt – mondja a prof –, szép lassan eltűnik majd tornával, mozgással. Pihenés, séta, mellkastágító torna, egy kis vízhajtó a még ödémás láb miatt. Holnap reggel hatkor vérvétel, hét órától lehet menni kötözésre, kilenckor szívultrahang nálam.
Soha nem voltam még három hétig egyhuzamban kórházban, tartok tőle egy kicsit. Hogy történhetett mindez velem? A prof sorolja a lehetséges okokat: stresszes élet, rendszertelen és zsíros étkezés, nikotin, alkohol, kevés mozgás, esetleg családi örökség ( nem anyagi), koleszterin jellegű.
– No de professzor úr, alkoholt soha nem ittam, és már nem is fogok. Negyven éve leszoktam a dohányzásról egy fess lábú nő miatt.
– Erről bővebben? – szól közbe a prof.
– Mentem hazafelé, hosszú emelkedőn visz felénk az út, előttem egy gyönyörű lábú, szőke nő, akit szerettem volna megnézni szemből is. Növeltem a tempót, de a távolság nem csökkent, a szép lábak egyre jobban távolodtak. Másnap elmentem a háziorvoshoz, és elpanaszoltam az előző nap történteket.
– Mennyit szív? – kérdezte.
– Naponta másfél dobozzal, finom, illatos Dunhillt.
– Azonnal hagyja abba! Nem holnap, most!
Elgondolkodtató volt, ahogy rám förmedt, abba is hagytam a dohányzást. Egy év múlva találkoztam újra a fess lábú hölggyel, azon a bizonyos emelkedőn elhúztam mellette, majd a győztes férfiak tekintetével visszanéztem. Rég láttam már ilyen lóarcú nőt, a látványon a szép lábak sem segítettek. Ezért kár volt eldobni a jó kis Dunhilleket – füstölögtem magamban. Ami a kevés mozgást illeti, aktív természetjáró vagyok, a műtétem előtt még hegyeket másztam, különösebb nehézségek nélkül. Az étkezést illetően: mit tagadjam, vannak kisebb bűnök, csülkös-körmös pacal, vörösboros lábszárpörkölt, velő pirítóssal, sólet füstölt tarjával, zúzapörkölt, törpeharcsából készült halpaprikás juhtúrós galuskával stb. Nem mindennap, csak ahogy az élet hozza. A végső bűnös a genetika, ez már biztos, hiszen felmenőim is szenvedtek a koleszterin okozta nyavalyáktól, annak ellenére, hogy zsírszegény diétát tartottak.

– No de hogyan tovább?
– Teljes életmódváltás – mondja a prof –, kevés munka, sok séta, úszás, diéta és semmi stressz!
Nem tudom, mindezt, hogy képzeli, elvégre nem burokban élünk, én meg aztán végképp nem. Elbizonytalanodom, irány a könyvespolc, a végső menedék Krúdy összes munkái. Találomra választok, néhány oldal után hátradőlök, látom az írót. Magányosan ül a sarokban, mintha álomba burkolózna. Különös figurák jönnek, vasúti trógerek, zsokék, akik az esti derbin elcsaltak egy futamot, hűséges szerető, aki, minő véletlen, egy másik ágyból érkezik pitralon- és pezsgőszagúan. Lassan éjfél lesz, duhajok rúgják a lengőajtót, elcsattan néhány pofon. Házi sört iszik kemény habbal, közben tálból csemegézi a levesben főtt orjadarabokat, csirkenyakakat tormával, mustárral. Megjönnek az éjszakai lumpok, együtt isznak az íróval, aki lassan távozik. És ez így megy évek óta, aranyló tyúkhúslevesek, keserű dohányszagú kártyapartik, sült hagymás, disznóvéres reggelik, felpeckelt szájú sült malacok, levegősre nyújtott tökös-mákos rétesek társaságában. Látni vélem a vörös batárt, hallom a patkók dobogását, vonatra szálló, ködbe burkolt hőseit, akik reményteli útra indulnak, pedig csak a magány vár rájuk. Beteg volt a gyomra, a mája, a tüdeje, nehezen lélegzett, mindez sok volt már a szívnek, ötvennégy évet élt. Korán ment el, mint általában a zsenik, belehalt az életbe, de amit hátrahagyott, az átível századokon.

Ülök a térdemen a zárójelentéssel, miközben nem tudok szabadulni Krúdy varázsától, egyre jobban izgat a tét! Szobakerékpározás vagy lazulás a régi cimborákkal egy kertvendéglőben? Omega–3 halkapszula megfelelő diétával vagy sült kacsacomb vörösboros lila káposztával, hagymás tört krumplival? Nordic walking a Normafánál hasonló korú idős hölgyekkel vagy egy laza hétvége az akarattyai nudista strandon? Gyógyult szívbetegek közös sétája a Margitszigeten vagy Fradi-meccs a Groupama Arénában szigorúan stresszmentesen? Azt hiszem, akkor járok el helyesen, ha lemegyek a Kis-Balatonra. Évek óta készülök a berekbe, de valahogy mindig közbejött valami. Jó a kapcsolat a Balaton felvidéki Nemzeti Park vezetésével, kedvemre bóklászhatok a berekben, ahol sok évvel ezelőtt néhány emlékezetes napot töltöttem Tölg István halbiológus és Futó Elemér természetőr társaságában. Istvánhoz gyerekkori barátság fűzött, 1956-ban került Tihanyba, az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézetébe. Dr. Woynarovich Elek professzor kérte fel, hogy dolgozzon kutatóbiológusként Tihanyban. Részt vett a Balaton élővilágának és a tó halállományának kutatási programjaiban, amelynek során együtt dolgozhatott dr. Sebestyén Olga limnológussal is. Első kutatómunkáinak egyike a vágódurbincs és a balatoni fogassüllő táplálkozási kapcsolatainak vizsgálata volt. Amit ma a Balaton halairól tudok, neki köszönhetem.

Elemérről akkoriban nem gondoltam, hogy élete utolsó éveiben írásra adja a fejét (Berekjárás, Egy élet a Kis-Balatonért). Kevesen tudtak annyit a berekről, mint ő, harminchárom évet töltött ott, nem mindig ideális körülmények között. Édesapja még segítségére volt Fekete Istvánnak. Egyes visszaemlékezők szerint az író róla mintázta az öreg Matula alakját. Elemér esténként öreg ladikján vitt bennünket a Diás-szigetre, ahhoz az egyszerű kis házhoz, amely az író menedéke, alkotóháza volt. Bennem él még a régi ház egyszerűsége. Korábban is voltak idők, amikor tartósan tetőzött a víz, a szigetre csak csónakkal lehetett ki-be járni. Mai eszemmel ideális alkotóháznak mondanám, ahol az író nemcsak együtt élt a természettel, de részévé is vált. Elemér főzte a halászlevet, mesélt a régi berekről, közben alágyújtott néhány örvénygyökérnek, aminek füstje távol tartotta a szúnyogokat.

A hajdani berek történetéhez úgy hozzátartozott az orvhalászat, mint a híres kócsag vagy a kanalas gém. Ma is vannak utódaik, de már csak hitvány másai a régieknek, oly annyira, hogy pár éve még Garaboncon orvhalászbált is rendeztek. Az igazi „orvhalász” nem bálozik, hanem kirakja a varsáját, fenékhorgait és más szerszámait. A berekben járatosak ismerték a csapásokat meg a haljárást, ritkán kerültek csendőrkézre. Egy garabonci ember a zalavári hídon üldögélve mesélt a dédapjáról, aki amúgy csizmadia volt, de amikor csak tehette, járta a berek útvesztőit. Figyelték is a csendőrök, akik egy este bekerítették. Felszólították, hogy azonnal jöjjön elő a szerszámaival, mert innen már nincs menekvése. De ő csak visszakiabált nekik, hogy „akkor gyertek utánam, ha nyúl volt az anyátok”! Nem is tudták soha megfogni, annyira járatos volt a berekben. Ezt a mondatot más gyűjtőmunkám során többször is hallottam. Elemér berki ember volt, a táj-, a madár- és a vadvédelem lett az élete. Manapság is százhúsz költő és száz vonuló madárfaj található a területen, szépszámú őz, vaddisznó, szarvas és vidra társaságában. No meg egy különleges bivalyrezervátum, aminek létrejöttében múlhatatlan érdemei vannak. Hetvenegy évesen szűnt meg dobogni a szíve, de nem lepődnék meg, ha előjönne a nád nyiladékából, vagy intene a magaslesből. Nemcsak tisztelői, a berek is őrzi emlékét.
Járom a kőbukós hallépcsők környékét, jönnek a halak a Zalából, és mennek visszafelé is. Pista vajon mit szólna hozzá? Berekjárásunkkor a halbiológusok pontyjelöléseket végeztek, meg visszafogtak néhány olyan kályhacső formájú pontyot, akik a hajdani berek legendás nyurgapontyait idézték. A visszafogás, lefejés, sikeres szaporítás után a pontyok utódai bekerültek a Balatonba. A Tehag vezérigazgatójaként munkatársaival az 1970–80-as években sok hazai halfaj mesterséges szaporítását, ivadéknevelési technológiáját dolgozta ki. Számos könyve, publikációja a hazai és nemzetközi halas tudomány remekei.

Jártuk a berket, egyik este Pista a szívét fájlalta, fél óra múlva mentőt hívtam hozzá. A két végén égette a gyertyát, a szervezet benyújtotta a számlát. Időben került kórházba, maradt még néhány éve velünk. Amíg a mentőre vártunk, lelkemre kötötte, hogy feltétlenül keressem meg az akkoriban külföldről éppen hazaérkezett Woynarovich professzort egy interjú erejéig. Korábban mesélt a Tihanyban végzett közös munkáikról, a professzor világhírű felfedezéséről, amivel megszüntette a pontyfélék ikrájának ragadósságát. A ragadósság természetes körülmények között célszerű, mert nem esik le az iszapba, ahol elpusztulna, hanem ráragad valamilyen vízinövényre. A mesterségesen tenyésztett pontyfélék ikrája a halkeltetőkben kiszabadulásukkor önmagukkal ragadnak össze egyetlen csomóban, és ami belül van, az elpusztul az oxigénhiány miatt, a Zugerüvegekben. (A Zugerüveg egy függőlegesen álló, üvegből készült ikrakeltető edény, amelyben az alulról beáramló, oxigéndús víz tartja lebegésben a természetes viszonyokhoz képest nagy mennyiségű, a hím hal tejével megtermékenyített ikrát.) Számos történet kering a kutatás és a felfedezés körülményeit illetően. A legprofánabb a következő: a professzor délután érkezik vissza az intézetbe, ahol folynak a kísérletek. Az egyik üvegben éppen összeragadnak az ikrák, a prof mérgében rájuk vizel, és megtörténik a csoda, megszűnik a ragadósság. A valóság evvel szemben az, hogy egyik alkalommal észrevette, hogy ha az ívó anyahaltól lefejtett ikrára rákerül a hal vizelete, megszűnik a ragadósság. Ez adta az ötletet, hogy továbbkísérletezzen különféle sóoldatokkal. Végül készített egy olyan karbamid és konyhasó keverékéből készült, híg oldatot, amely hozzáadva az ikrához, megszüntette annak ragadósságát.

Kiderült az is, hogy ez az enyhe sós folyadék az ikrához kevert pontyspermiumok életképességét is növeli. A munka még nem ért véget, mert amikor az ikrák bekerültek a végső inkubációs térbe, a sómentes vízbe, maradt egy kis tapadó tulajdonságuk, amiben bizonyos fehérjeelektromosság is közrejátszott. Ezt a tapadást is meg kellett szüntetni, amit csersavas kezeléssel értek el. A csersav fehérjét denaturáló szerves sav, amely a tapadást okozó parányi fehérjevégződéseket inaktiválja, ez után az ikrák már külön-külön, egymástól teljesen függetlenül tudnak mozogni a Zugerüvegek oxigéndús vízáramában. Ez is jellemző volt Pistára, infarktus közeli állapotban is arra ügyelt, hogy a Széchenyi-díjas professzor közelgő születésnapjára való tekintettel figyelmeztessen az interjú fontosságára.
Hetvenhat évesen ment el, emléke velem van a berek új rejtekeiben is.
2016

A novella a – A Parti szél című novellás kötetben jelent meg 2022-ben.
A könyv a „Magyar Horgász Kiskönyvtár” sorozat 3. kötete. A novellás kötet a Magyar Országos Horgász Szövetség kiadásában jelentek meg, kereskedelmi forgalomban nem kaphatóak. Megvásárolható a MOHOSZ székházban. Cím: 1124 Budapest Korompai utca 17. Érdemes telefonon érdeklődni – (06 1) 248 2590