A Fátra alján
Messze voltam még a Fátrától, keskeny fahídon vezetett az út, alatta a pisztrángos patak locsogott. Felhők jártak a völgyben, néhány kisebb hegyvonulat látszott, de a bércek még ködbe vesztek.
Szerettem volna megmászni őket néhány évvel ezelőtt, de félúton visszafordultam. A menedékházban, ahol erőt gyűjtöttünk, felengedtük a spéci drónt, és a laptop képernyőjén végigpásztázhattam a havas csúcsokat. Aki ilyen magasra mászik,- gondoltam korábban,- az közel kerülhet Istenhez. A látvány az égszínkék magasságokból visszahozott a földre,- a megismeréshez vezető út beláthatatlan, a hit csak kapaszkodó a végtelenben.
Lefelé jó dolgom volt, semmi kis csermelyekkel találkoztam, akik mutatták az utat patakká formálódva. A kristálytiszta víz idefenn még rohan, de odalenn elsimult homlokkal, békés arcot öltve mutogatja boldog boldogtalannak az égbolt kékjét. Nagy átváltozások színterei, a vizet szomjas szivacsként elnyelő, majd felszínre engedő hófehér mészkőhegyek, a patak vissza-visszanézve az impozáns sziklafalakra úgy terítette el a magával hozott törmelék kavicsokat, ahogy a lányok szoknyája lebben leülőben.
A faluba érve a patakhoz igazodik a Fő utca, magas kőlábakra épült fazsindelyes házaival, muskátlis ablakaikkal, aprócska kertjeikkel. Alattuk csobog szedett-vedett átjárókkal, a templomtérre érve kocsikat elbíró hidalással. Megkerüli a fatemplomot, néha a lépcsőjéig is felmegy, de ez ritka, mert az óvatos hívek dombra emelték. A falun túl jönnek bele himi-humi vízfolyások a környező dombokról, amik másutt hegynek számítanak, de itt a Fátra lábánál a rét aljában a kopárokon megkapaszkodó feketefenyő rengeteg láttán a domb elnevezés is megtisztelő. Jártam már itt néhány éve, Körmöcbányáról jöttem pisztrángnézőbe meg pért fogni, mert úgy hírlett, pér is van az itteni hegyi patakokban. Kicsit elkeveredtem a Körmöcbánya felé tartó úton, míg az egyik benzinkútnál felvilágosítottak, hogy Kremnica a neve, ott van a táblán az orrom előtt. Kölcsönös értetlenség ült a szemekben, szerintem nem normális dolog Kremnicá-nak hívni, mikor van neki szép magyar neve, de a szlovákok ezt másként gondolják. Küzdelmes évszázadok állnak a városka mögött,- igyekszem tárgyilagos lenni. 1449-ben Hunyadi János vette ostrom alá Körmöcbánya városát, melyet Giskra János védelmezett cseh zsoldosaival. Hunyady nem járt szerencsével, dühében a kőőrlő malmokat és az aranymosó szerkezeteket megsemmisítette. Katonai szempontból értelmetlenül, de a körmöci polgároknak sikerült tekintélyes kárt okoznia.
Fotó: Tortenetekkepekkel.blogspot.com
A korában szerény felvidéki várral bíró település ma is hangulatos, jóleső csendben üldögéltem a főterén, abban bízva, hogy meghallom a körmöci dukátok csengését. A Körmöc patakban is van pisztráng, láttam az egyik városi zubogó alatt, nekem, aki már pisztrángszegény országban nőttem fel, váratlan felfedezés,- pisztráng a városban!
A faluból kisétálva jó két kilométer után kemping az erdő aljában. Időutazás – megszálltam már néhányszor hasonlóban, ez a minimalizált verzió jellemző errefelé. Mindegy, elférek a söröshordó imitációban, a holmimat az ágy alá gyűröm, botjaim is ellesznek velem az ágyon, ideje valami étek után nézni. A büfé váratlan és kellemes meglepetés, főtt kolbászok mellett sztrapacska is van a kínálatban, sörből a választék Pilsner Urquell, Krušovice, Zlaty Basant, Šariš Jantár, ez utóbbi félbarna ászoksör. Bryndzás haluska, olvasom a kiírást, átnézek a közeli asztalra, úsznak a sztrapacskák a tejfölös-juhtúróban! Kalandra fel! Én is veszek egy tányérral, kísérőnek meg egy üveg félbarna sört. A sztrapacska isteni, a sör nem különben, hogy aludni is tudjak, benyomok a végén két féldeci Késmárkon készült Tatratea-t. Különleges gyógytea alapú alkoholos ital, van itt belőle három fajta, amúgy 14 féle verziója ismeretes. Ami teához közelít az 7%-os, amit nekem adtak az a Fátra pokla. Mielőtt tűznyelőként elhaláloznék, elvackolok. Lassan hat a Tatratea, felteszem a fülhallgatót, megkeresem a telefonon B.B.King The Trill is Gone című számát. 1969-ben játszotta fel Rick Darnell és Roy Hawkins dalát, ami semmit nem kopott az elmúlt ötvenkét év alatt, ami nem csoda, hiszen King még hetvenéves kora után is évi 200 fellépést vállalt. Világjáró termékeny zenész volt, a bulvár szerint tizenöt gyermek apja, akik mind más anyától származnak. A blues már csak ilyen: szenvedély, szerelem, megcsalatás, keserűség, móka, kacagás. Akár az élet.
Ébresztő reggel ötkor, van egy közös vályú, bocsánat mosdóféle, ahol beérem néhány vízcseppel, irány a büfé, ahol mutatós sajttálakból is van választék. Küzdöm a bőség zavarával, végül kérek egy sonkás szalonnás tükörtojást, mellé egy kis sós juhtúrót, sajtkorbácsokat, ostyepka-t (füstölt párolt juhsajt) meg egy bögre teát. A büfében engedélyt is lehet váltani, nem a helyi szakaszra, hanem a Fátra számos más vízére is szól. Ennek megfelelően finoman szólva nem olcsó. Sebaj, így mulat egy magyar úr.
Körültekintően pakolok, pergető táska, egy szem bot, elemózsia, az öreg Nikon, meg egy elegáns bambuszperemű merítő. Nem praktikus, de végtelenül elegáns, angol lordoknak lehetett ilyen, a kisebbik fiam kapta Paraguay-ban egy gazdag brazil milliomostól, akivel a Parana folyón csavarogtak. Dísztárgynak is megteszi, otthon a könyvespolc valamelyik akasztóján lóg a százéves marhakolomp mellett. Ilyet sem láttam még, felfelé menet a patak kiszélesedik, tónak nem mondanám inkább olyan csavargó mellékágnak, aki meglassúdik. Van itt néhány helybéli sporttárs, nem hegymászók, nem is gorálok, falusiak pisztrángnézőben. Mintha filmet látnék a hatvanas évekből,- dugós horoggal pecáznak. Ez amolyan falusi szerszám, gyanítom, hogy a tilosban járnak vagy rokonai az erdőkerülőnek. Csalinak gilisztát használnak, de később kiderült, hogy van, aki friss kenyérgalacsint, mások meg mindenféle férgeket, rovarokat tűznek a horogra. Kicsit odébb megyek, nullás, egyes Mepps körforgókat dobálok a lassan áramló vízbe. Ami olyan tiszta, hogy tükörnek is megteszi. Kétségeim vannak a műcsalikat illetően, mit szól a fátrai pisztráng vagy pénzes pér az ilyen fémes szerszámhoz, ők helybéli bogarakhoz, víz kimosta rovarokhoz, fuldokló lepkékhez vannak szokva. Koros gilisztás szomszédom fog egy szép szivárványost, majd még egyet, és végre nekem is kapásom van. Tanulatlan pisztránggyerek, másutt csalihalnak is hitvány lenne, de itt és most zsákmány, egy gyors fénykép erejéig.
Megyek tovább, kanyart vesz az út, ez már nem az ellustult patak, hanem rohanós, sziklás, kisebb tükrökkel, zubogókkal, olyan bükk matuzsálemmel, amilyent még sosem láttam. Ránőtt a sziklára, csupasz gyökerek kapaszkodnak a repedéseibe, van mögötte legalább tízévnyi birkózás, meg legalább annyi még előtte. Megélénkül az erdő, két szép hátizsákos fiatal lány érkezik rongyos farmerben. Ilyen rongyos gatyám nekem is volt tizennégy évesen. Fociztunk a réten a sok eséstől, csúszkálástól elrepedt a térdemen. Anyám csak ingatta a fejét, majd zöld foltot varrt az egy szem barna düftin nadrágomra. Szégyelltem, de hordtam addig, míg új nadrágra nem futotta. A lányok rongyosabbak, mint hajdanán mifelénk a drótos tót, de láthatóan büszkék az összevissza lyuggatott nadrágjukra. Nagyon menő, az a trendi, aki rongyosabb…
Jut eszembe, a drótos tótok idevalók, többségük a második világháború előtt Árva, Trencsén vagy Liptó vármegyékből jött Budapestre meg a nagyobb városokba, „drótoznyi-fótoznyi” kiáltással járták az utcákat. Nem tudom, dívik-e még a mesterség, ami engem illett, szívesen találkoznék eggyel.
Nem könnyű a terep, olyan sebes a folyás, hogy felveti a vontatott műcsalit. Lejjebb dobom, aztán pici igazításokkal megemelem a víz tetejére. ott pörög, villódzik olyan, mint egy miniatűr vízimalom lapátkereke. Látványnak mutatós, de esélytelen, nem őrlésre jönnek a halak, hanem reggelizésre. Leszedem a forgókapcsot, műlegyet kötök a zsinór végére, majd méternyire rácsippentek egy picike sörétólmot. Viszi az áramlás lefelé 5-6 méterre megállítom, az ólom süllyed a sekélybe, a műlégy meg vízközt vergődik, micsoda falat,- biztatom a rejtőzködő pisztrángokat. Végül csak kiimádkoztam két 30 centisnek mért sebest, de utána kapásom sem volt. Szereltem, próbáltam a különféle műcsalikat még egy 2 cm-es pisztrángmintázatú amerikai mini wobblert is bevetettem, amivel korábban számos csapó sügeret sikerült becsapnom, de mindhiába. Pedig az amcsi „féreg” tette a dolgát, láttam, ahogy követték a pisztrángok, de félúton visszafordultak. Mentem tovább, bejött a lapulevelek alól egy kisebb csermely, felkavarva a vizet megbolygatva a jövő-menő apróhal népséget. Ámulok a semmiből jövő csurgásokon meg az apró halakon, ahogy gyülekeznek a zavarosban. Ez terített asztal a pisztrángoknak, kérdés, hogy merre járnak, mire várnak. Sűrű az erdő felettem, fénycsíkok világítanak a patakon, fotózás szempontjából ezek a legutálatosabb fények. Útjára engedek egy lebegő wobblert, aprócska, de olyan biztosan áll a patak közepén a sodrásban, mintha le lenne horgonyozva. Indulásra sarkallom apró pöcögtetéssel, ez becsapja az óvatos pisztrángot, ahogy bukik a vízoszlop közepén a csali, úgy sistereg rá, és kapja derékon.
Megyek feljebb, a patak eltűnik, keskeny ösvény mutatja az útját. Égig érő patak, nincs mit tenni, reménytelen tovább a horgászat, vissza a kempingbe, ahol mindenki a saját nyelvét beszéli. Így nehéz lesz információt szerezni, a büfé falán van egy képes halhatározó, mutatom a pért, hogy olyat szeretnék fogni. Egyszerre beszélnek, mutogatnak, végül rájövök, hogy a patak alsó folyásánál, ahol betorkollik a Tuirec-be ott lehet pérre pecázni.
Nem vagyok spéci pérhorgász, életemben először a Dunajecben fogtam egy átmulatott éjszaka után a reggeli órákban. Chocholów-ban volt a szállásunk egy régi falurészben (1991- őszén forgattunk filmet a Dunajec és a tátrai patakok horgászatáról), az utolsó este lekeveredtünk a helyi folyóparti faházas vendéglőbe és diszkóba, várva a műsor fő attrakciójaként beharangozott streaptease bemutatót. Forradalmi idők jártak akkoriban lengyelhonban, 1990 decemberében a köztársasági elnöki székbe a Szolidaritás jelöltje, Lech Wałęsa került. Felgyorsultak az események a politikai rendszerváltást követően a Leszek Balcerowicz nevével fémjelzett gazdasági sokkterápia az 1990-es évek elején lehetővé tette a piacgazdaság gyors kiépülését. Ennek megfelelően megszaporodtak a pajzán szórakozóhelyek, többek közt az olyan diszkók is, ahol mi is vendégeskedtünk. Megismerve a Dunajec erős sodrását, még a buli előtt nekiálltam néhány alásúlyozott nimfát kötni. Rátekertem a szárra az elegendőnek vélt ólomhuzalt, megkötöttem az aranyfejet abban bízva legyen bármilyen sodrás, ezt nem fogja feldobni! „Dagadt” nimfázol! – zrikáltak a többiek, de csak addig, míg a folyó gödreinek valamelyik szélén félvizen húzva rákoppintott a pér. Kettőnk közül én voltam jobban meglepve, a sodrás, a menekülés ösztöne a fenék felé húzta. Rövid fárasztás, belépek a folyóba megmerítem. Gyors fénykép, aztán elengedem. De nem megy, Áll velem szemben két szikladarab közé simulva moccanatlan. Nem tudom megállítani az időt, így formálódik emlékké a folyással szemben álló, a kövek rejtekében lapuló.
Délután még vágóképeket készítünk, lemegyünk Nedec dombon álló vára alá, aztán rálelek egy mellékágra, amiben áramlik a folyó eltérített lendülete. Szívélyesek, hangosak az itteniek, bennfentesen úsztatnak különféle dugókat. Van ereje az áramlásnak, döccennek az úszók, olyan mintha kapás lenne, de vagy szikla hegyét érinti a csalétkes horog vagy valami falevelet sodor elé a folyó. Akik megkötötték magukat valamelyik bokor vagy fatörzs aljában, most meg elerőtlenedve nekiindulnak, így csapnak be bennünket az ártatlan falevelek. Itt is vannak teknők, gödrök, ahol meglassúdik a felférgelt horog, hirtelen nyugodtabb állást nyer a vízben, megkönnyítve a hal dolgát, amelynek amúgy küzdenie kell a víz sodrása ellen. Filmes szemmel lesem a történteket, nyugtalankodik a vízfelszín alig észrevehetően, de ingatja a pedzőt az meg odalenn a horgot a csalival. Az óvatlan, horogra még nem érett halak persze figyelnek, gyülekeznek, és csipkednek. Megdobban a szívem, pedig most kívülálló vagyok, lesem a többi pecást, mit tudnak a halak járásáról, tartózkodási helyeikről. Ha operatőr lennék, nyitnám a képet nagy totálba, ahogy a parton, mások gumicsizmában kövezésen állva, ki tudja milyen botokkal, de a természet ismeretével felvértezve lesik a zsákmányt. Látszik, hogy idevalósiak, a gesztusokon, a bennfentességükön, tudják, hogy előttük a természet kevésbé zárkózott.
Zákonyi Botond
