Zákonyi Botond A Boros-Dráván
Január –február, itt a nyár- mondja, a tavaszváró rigmus- én meg szívem szerint azt mondanám, hogy február-lékről jön a csuka már. A januári hidegrekordok után pár napig megcsalt bennünket a tél. A tavak, holtágak jege elanyátlanodott Csak nem eszi meg a kutya a telet és vele együtt a léki horgászatot? Pedig ez férfimulatság a legszebbek közül való. Hajnalok hajnalán otthagyni a dunyha melegét, kézbe venni a borotválkozó pamacsot, sietve betuszkolni a hátizsákba egy darab füstölt szalonnát, vöröshagymát, termoszba a boros teát, aztán nekiveselkedni a jeges útnak és elindulni valamelyik ígéretes tiszai kubik, eldugott téglagyári gödör, vagy holtág felé.
Évtizede már, hogy a Boros-Dráva partján jártam februárban. A folyó sok éve határvíz, legendás halbőségét is ennek köszönheti. Embert és kocsit próbáló úton, a jeges töltésen csúszkálva értem a holtág partjára. A frissen hullott hó gyorsan fagyott, mint a géppuska hangja úgy szólt a bakancsom alatt. A holtág kérette magát a túlparti Horvátországból még semmi sem látszott, a jégbe dermedt bokrok között súlyos fekete varjak járták a határt. Pár száz méterre a töltés végétől rozoga kunyhó őrzött egy maradék hidat, és benne kérges arcú idős ember a kunyhót. Szóba elegyedtünk.- Tényleg Pestről jött?- nézett rám hitetlenkedve. Na, jöjjön, megmutatom, hol vágja a lékeket.
– Ez itt jó lesz-jelölte meg az egyik bokorhoz közeli helyet, de ne nagyon menjen a túlsó felére, jár alatta víz, heves van odalenn.
– Biztonságosabb nem volna?- hőköltem kicsit.
– Ne aggódjon, megtartja magát, úgyse táncolni jött. Jó az, ha jön-megy a víz, egy kicsinyt megmozgatja az apró halat, az meg kapóra jön a csukának.
– Úgy legyen gondoltam- aztán a nemrégen vásárolt jégfúróval tetszetős lyukat fúrtam.
– Ügyes szerszám- dicsérte meg az öreg szép lukat vájt, kifér rajta még a sügér is- nézett rám hunyorogva.
– Kijön rajta a csuka is replikáztam, aztán fúrtam mellé még egyet és beeregettem a csalihalakat. A kárászokat szerencsére nem viselte meg a hosszú zötykölődés, az egyik virgonc behúzta a lék alá az úszót.
– Kössön mellé nádbóbitát, az majd megállítja-, mondta az öreg aztán bement a kunyhóba, hozott egy szekercét, és odébb ment egészen a híd mellé lékeket vágni. Megfaragta még belülről is, nehogy a jég széle elvágja a zsinórt, aztán széles villájú ágasokat vágott. Kicsit farigcsált rajtuk, majd beállította őket a lékek szélére egymással szemben.
A villás ágakba stopkafából lefűrészelt darabokat fektetett, amire már rá volt tekerve jó néhány méter köplizett zsinór. A zsinór végére hármas horgot kötött, arra meg egy derekas kárászt akasztott. Korszerű horgászfelszerelésnek egyáltalán nem volt mondható, jobban illett rá a motolla szó. Alig kezdett az öreg lékein hártyásodni a jég, amikor az egyikben úgy megindult a zsinór, mint amikor a kút kávájáról szalad vissza a vízzel teli vödör. Az öregember nem nagyon cifrázta, két-három tekerés után a lék szélén táncolt a kétkilós formájú csuka.
– Na ezért a szép halért megérdemlünk egy jó pohár bort-mosolygott elégedetten.
A kunyhóban, a seregben használatos dobkályha muzsikált, nyekergett, ahogy a tűzbe hányt nedves fa lángra kapott. Kopott csajkát kerített, homokkal megsikálta, kiöblítette és telitöltötte a lócája lábánál álló demizsonból. Az alkalmi tűzhely fölött lógott a tarisznyája, benne kis kendőbe bugyolálva a szegfűszeg meg a fahéj.
– No ennek még kell egy kis idő, rendezgette a csajkát, menjék, aztán fogjon maga is-ha kész a bor, kijövök én is. Elálldogáltam a lékek mellett, kibukkant a nap, a túlsó parton derékba törten vagy földből kicsavartan feküdtek a fák. Lehet, hogy a vihar tördelte őket, a jég terhe alatt könnyen megroppannak az ágak, de az is lehet, hogy aknaszedés áldozataivá váltak. A magyar oldalon ép volt az erdő, megült benne a csend, én meg úgy elábrándoztam, hogy csak a bot csattanására kaptam oda a szemem. Eltűnt az úszó, már a bot spiccét verte a jéghez a menekülő hal, amikor végre megakasztottam.
– Hajaj!- szaladt bennem szét az öröm, ez már csuka a javából. Csuka volt bizony és a jobbak közül való, amelyik a hosszú fárasztás után megadta volna magát csak a lék szája nem engedte, hogy kibuktassam.
– Hogy a Jóisten áldja meg a lékfúrós édesanyját, füstölögtem, még a végén megcsúfol! Leraktam a botot, az orsót kinyitottam, vigye még a zsinórt egy darabig, aztán az öreg szekercéjével elkezdtem szélesíteni a léket. A fejsze hangjára kijött az öreg tempósan csoszogva, kesztyűs kézzel két bádogpohárban hozta a bort. A szélesebb léken már kifért volna a hal, csak az volt a baj, hogy annyira hányta-vetette magát, hogy a jégperem elsikálta a zsinórt. Csattanás alig volt, a Boros Dráva csukája, ahogy jött úgy el is szelelt.
– Na erre igyunk egyet-, mondta az öreg. Maga meg ne mérgelődjön, láthatta, a hasában már feszült az ikra, még jót is tett vele, hogy így elügyetlenkedte. Csalizzon újra, aztán jöjjön, segítsen fát szedni. Megfőzzük a csukát, amit én fogtam.
Megszedtük a fát, az erdő nem sajnálta tőlünk. A háromlábú vasállványt a kunyhó mellett állítottuk fel, aztán a csuka került sorra. Az öreg felakasztotta egy ágra, a nyakánál ügyesen körbevágta, aztán egy rántással lehúzta a bőrét.
– Iszapos a víz alja, a bőre meg átveszi, ezért kell nyúzni-mondta a mester aztán darabolni kezdte.
– Jó lenne, ha volna szalonnánk-, morogta magának. Áldottam az eszem, hogy hoztam magammal.
– Na evvel már sokat nyertünk, vágja apróra, amíg kimosakszom. Aztán a hagymát is aprózhatja.
Összevágtam amit kellett, az öreg mert a lékből egy kis vizet, a halakat átöblítette, aztán alágyújtottunk.
– Megfuttassuk előbb a szalonnát, majd benne a hagymát, addig, amíg nem aranylik-mondta verdiktet, pirospaprikát is adunk neki, egy cseppet pirítjuk, aztán mehetnek be a csukaszeletek.
– Elég száraz húsa van a csukának-, csatlakoztam bele a főzésbe, otthon borral szoktam bolondítani.
– Mifelénk sincs ez másképp, de csak módjával. Aztán magyarázat helyett inkább törje össze ezt a pár fokhagymát és dobja bele a bográcsba.
– Én tennék alá egy kis vizet is, hogy legyen miben puhulnia.
– Na az lenne a csukapörkölt halála, van annak leve, majd kiereszti. A víz csak kihozza a csuka ízt. A bornak lesz a dolga, hogy elhalványítsa. Hanem hozzon már ki egy csipet erőset. Talál benn egy hegyes zöldpaprikát. Tegnap vettem a faluban. Aranyárban adták.
-Vékonyan felkarikázta a paprikát, rádobta a halakra, jól megrázogatta bográcsot, aztán aládobott néhány nagyobb száraz husángot.
-Na menjen le, nézze fel a csalikat, én meg rendet rakok a házban. A bogrács ellesz itt magában, majd néha nézzen rá és rázogassa.
Felnéztem a csalikat, az egyiket ellopta egy ügyes útonálló, a többiek rendben voltak, rótták a jég alatti lassú köröket. Az öreg motollái sem mozdultak, lehet, hogy a korábbi fejszecsapásoktól világnak szaladtak a csukák. Otthagytam a lékeket, elsétáltam az erdő felé. Cserregő szarka állított meg, „cserreg, a szarka vendég jön” jutott eszembe a mondás, de ember sehol sem láttam. Meglestem a szarkát, miért ricsajozik, de csak a dolgát tette. Visszasétáltam, rázogattam a bográcsot, nehogy lekapja már a tűz az étket, és megakadt a szemem a szemközti fán, egy madáron. Nocsak, egy süvöltő!
Régen láttam már ezt a hamuszürke dolmányú, fényes, fekete szárnyú és farkú madarat. Farkalja hófehér, melle hasa gyönyörű hajnalpíros, csőre kurta, de nagyon vastag, csúcsán kampósan hajló. Kedves pacsirta nagyságú jószág, nyáron át hegyi madár, telelésre levonul az aljakba, ahol társaival találkozik, és csapatostul barangolják az erdőt, a kerteket, meglapulnak a házak közelében is. A téli nap hideg sugarában ékszerként csillogott ez a remek színezetű madár, már csak meg kellett volna szólalnia. Nevét a hangjának köszönheti, állítólag a székelyektől kapta, ők hívják süvöltőnek. Kedves óvatlan jószág, gyakran esik fogságba, ezért is hívják gimplinek, amivel az együgyű, könnyen hívő embert tisztelik meg. Egy apró hibája van, hogy telenként, ha megszorul, rájár a gyümölcsfák rügyeire.
Úgy rácsodálkoztam, hogy már csak akkor vettem észre az öreget, amikor az egyik motolláját szaporázta. Hát csak nem megint halat fogott? De bizony halat, nem csukát, hanem süllőt, szép ezüstöset.
-Na ezzel megvolnánk!- csapta fejbe a halat a motolla egyik végével, most már megérdemeljük az ebédet.
Odabenn katonás rend, az asztal túlsó felén egy lóca, vele szemben egy jobb napokat látott karosszék.
Az a vendég helye,- invitált az asztalhoz és telemerte a tányéromat.
Csendben ettünk sokáig szótlanul, aztán csak megkérdeztem.
– Mióta él idekinn?
– Az asszony halála óta, hét éve már, hogy elment. Szép volt vele az életem. Volt házam bent a faluban, de jobb itt. Vita volt az örökségről a gyerekekkel, inkább eljöttem. Már újra békesség van bennem.
Hazafelé üres szákkal vitt az autó, cseppet sem bántam, hogy nem fogtam halat. A találkozás az öregemberrel váratlan ajándék volt. Emlékek a múltból fájdalmasak, meg örömtelik. Ketyeg az óra az én szívemben is. Elmúlik ez is meg az is.
Zákonyi Botond