Zabos Géza – Vízparti találkozások

Zabos Géza – Vízparti találkozások
1954 május elseje. A falu fölött még az éjszaka nyújtózkodik. Pannónia motorom hangtompító nélkül dübörög alattam. Néhány pislogó utcai lámpa mögöttem marad. Tiszagát. Vadnyúl rohan előttem, fékeznem kell, hogy kibújhasson a fényszóró sugarából. Hullámtéri ösvény a Hejő-patak mentén. A széles, folyóparti bozót megálljt parancsol. Leállítom a motort. Csörtetés horgászbotokkal, hátizsákkal. Széles homokföveny a Hejő torkolata alatt. Csodák folyója a kora szürkületben: Tisza.
Vidám sóhajom nyugalom. A kötelező menetelés, a fényképeket cipelő áradat, a brossúra-szónoklat, a vastaps és mögötte az embertelenség gáton kívül maradt.

Bíborpiros a pirkadat. Zöldre vált a fák feketéje. Balin rabol a Hejő-torkolatban. Két botot szedek elő, mindkét horogra gilisztát teszek. Hosszút dobok, mégse érem el a mély vizet. Mindegy! Megjöhet az a hal a sekélyből is. Várok, figyelek, de csak két törpeharcsa jelentkezik. Reménytelennek tűnik, megunom. A homokmező alatt talán mély a víz. Megnézem: mély. Átköltözöm. Csend. Itt még törpeharcsa sincs. Bánja a fene. A folyó felett és a koponyámban örömös béke terpeszkedik.
Hét óra van, megéhezem. Kenyér, szalonna, hónapos retek. A kezem nézem: zsebkésem őseimtől örökölt mozdulattal vágja a falatot. Elmosolyodom.
A bozót külső oldalán motor pöfög, azután leáll. Találgatom: az ismeretlen vajon ide jött?
Csörtetés. Alacsony emberke bukkan elő a sűrűből. Támolyog a nehéz hátizsák alatt, kezében horgászbotok. Mellém érve megáll, a zsákot a homokra dobja. Nagyokat szuszog, aztán kezet nyújt.
– Gedeon.
Én is bemutatkozom. Elmosolyodik.
– Szóval te vagy az?
– Én – mondom bizonytalanul, mert nem tudom, kinek kellene lennem.
– Akkor hazudtak – állapítja meg. – Azt mondták, hogy nagyon értesz a vízhez. Hát nem értesz! Ha értenél, ott horgásznál a torkolatban. – Korábbi helyemre mutat.
– Az ott nagyon sekély – mentegetőzöm. – Most nincs hala.
– Nekem mondod? Kölyökkorom óta ismerem.
Hallgatok. Felemeli a hátizsákot, a botokat, és elindul a torkolat felé. Néhányat lép, megáll, visszafordul.
– Majd jön egy nő… Mutatkozz be neki! A feleségem.
Töprengve nézem, csak haloványan sejtem, hogy ki lehet. A sorsom még csak két éve lökött erre a tájra, mondták, egy Gedeon nevű orvos származott el a szomszéd faluból, a városban lakik, de ha megérkezik a jó idő, ünnepnapokon horgászni néha visszajár. Lehet, hogy ő az. A vízparti toprongy az ember foglalkozásáról nem árulkodik.
Teltkarcsú, szelíd szemű nő botorkál elő a bozót ösvényéről, púposra tömött kosarat cipel. Derűsen nézem, ha a kosár tartalma élelem, éhezéstől nem kell félniök.
– Mutatkozz be a fickónak, Klára! – érkezik a parancs a torkolat felől.
Felállók, mindketten nevetünk.
– Kicsit bolond, de jó gyerek… – védi az urát az asszony.
Cipőit nézi, elmerültek a homokban, kibújik belőlük, és mezítláb indul el férje felé. Pokrócot terít, rendezkedik, könyvet szed elő, olvasni kezd.
Csendben irigykedem: az én feleségem nem szereti a horgászbotos kirándulásokat. Tűnődésemet harsány felszólítás szakítja meg:
– Versenyezzünk, te nagyokos!
A botokat nézem, mindkettő hegye rezzenéstelen, a torkolatnál legalább törpeharcsa van, mégse ellenkezem. Igaz, közben az is eszembe jut, hogy régen volt kártyacsatákban mindig nyertem, ha más hívott játszani, de mindig vesztettem, ha én mentem társak után.
– Rendben van – kiáltok vissza. – Két bot, egy-egy horog…
– Elfogadom – érkezik a víz tükrén a válasz.
Új, virgonc gilisztákat fűzök a horgokra.
– Egy-nullra vezetek! – kiabál csakhamar. Kíváncsian nézem, apró törpeharcsa vergődik a zsinórja végén.
Már három-nullnál tart, amikor komótos lassúsággal meghajlik az egyik botom. Lomha erő mozdul a mélyben, ujjammal fékezem a forgódobú orsót, a ragasztott bot szépen hajladozik. Néhány perc múlva egy ötös harcsa forgolódik partközeiben. Újdonsült ismerősöm mellettem topog.
– Mázlista! – mondja megvetően, amikor a hal alá dugom az emelőt. Megvárja, amíg becsúsztatom a haltartóba, és a víz szegélyén kikötöm egy vastagabb karóhoz. Dörmögve bandukol vissza a botjaihoz, de nem értem a hangfoszlányokat.
A Tisza váratlanul akadozóvá válik: botom hegye mohó halakat jelez. Újabb két, valamivel kisebb harcsa, majd négy fejlett kecsege kerül a szákba. Dél van, a verseny is eldőlt, megelégelem. Szétszedem a botokat, bekötöm a hátizsák száját. Elindulok új társam felé, hogy elköszönjek.
– Mázlista! – ismétli hangosan. – És pont a feleségem előtt…
Vidám, égszínkék szempár vigyorog a tettetett bosszúság mögött, hatalmas orr, tapsi, nagy fülek határozzák meg a barázdákkal felszántott arcot.
– Legközelebb majd visszabosszulod – vigasztalom.
– Ne félj, nem maradok adósod!
Csak útközben jut eszembe, hogy adhattam volna nekik egy-két halat is. Mindegy! Vissza már nem fordulok.

1956 november eleje.
Október kezdete óta van egy holtbiztos márnázó helyem.
Gyalog bandukoltam akkor hazafelé a Hejő-torkolattól, szórakozottan néztem a partot és folyót, a Sebesnél iszapfelhő úszott a vízszegélyben: márnák habzsolták a kérészeket. Attól fogva minden délután kijártam, vitézül harcoló halak kapkodták a horgot. A zsákmány hírére néhány társ is odacsábult, de nem szült vitát köztünk a mohóság, könnyen elfértünk azon a kilométeren.
Október 23. beszüntette a horgászatot, a házakban könnyű remények és fojtó félelmek tétováztak a rádiók előtt: kinek-kinek addigi élete szerint.
Hosszú töprengés eredményeként tegnap aztán én is összecsomagoltam. Néztem az öreg Pannóniát is, asszonyt, két apró gyereket és tömött batyukat kell majd a nyugati határig elvinnie.
Délután vendégként két idősebb paraszt érkezett, mondták, ne menjek, hiszen szeret a falu, nem akarnak elveszíteni. Feleségem a gyerekek ágyán sírdogált, szomorúság úszott a felfordult lakásban és este elmondta azt a beszédet a főpap. Rádöbbentem, hogy semmit se ért az elszaladt évek fájdalmaiból, az új, tiszta, emberséges világ helyett a régit vágyja vissza, belekeseredtem.
A gyerekek felöltöztetve aludtak az ágyon.
– Szedd szét a csomagokat – kértem feleségem éjfél körül -, ha odakint ilyen főpapok dirigálnak, itthon maradunk!
Vidám mosollyal rendezkedett, levetkőztette a kicsiket is, aztán megkönnyebbült szívvel öleltük meg egymást.
-Reggel elmegyek horgászni! – mondtam még elalvás előtt.
Nem tiltakozott a váratlan elhatározás miatt, hiszen ismert, így tudta, hogy a folyó feloldja majd bennem a megmaradt kétségeket.
Csendes, szürke, novemberi reggel.
– Ne izgulj! – mondom a nagy útra felkészített Pannóniának. – Bécs helyett a Sebeshez megyünk.
Hallgat a falu, ha bizonytalanság gyötri, az utakon szótlan parasztok tétováznak, és bár lenne még munka, üres a határ.

A Sebeshez taposott ösvény vezet. Egyedül leszek, így gondolom, de fához támasztott motorkerékpár fogad a szakadt part felett. Kíváncsian nézem a vízszegélyt, lent apró alak gunnyaszt két bedobott horgászbot mögött: hatalmas orr, tapsi, nagy fülek, Gedeon barátom.
Lecsúszkálok a meredeken, hangosan köszönök, kíváncsiság ébred az égszínkék szemekben.
– Azt hittem, elvitt a fene nyugatra téged is…
Él nélkül, kedvetlenül mondja, nem tudom, rokoni, baráti köréből ki hagyta itt.
A partot nézem felelet helyett, elfogadható helyet keresek, egy csücsök kínálkozik húsz lépésnyire, ott már nem zavarom, letelepedhetek.
– Adok kérészt, ne bajlódj vele – mutat Gedeon a dobozára, amelyben száraz homokon kövér tiszavirágálcák forgolódnak.
Éppen fel akartam mászni a meredeken, hogy lehozzam a fönti bozótban elrejtett kapát. Az álcák felét átrakom az én dobozomba.
– Szedek, ha elfogy – mondom köszönetképpen.
– Elég lesz ez kettőnknek is… Már egy órája itt vagyok, de sem a kecsege, sem a márna nem eszik.
Egyetlen készséget szedek elő. A sodrás behajlítja a szolgafára helyezett bot hegyét. Hallgatunk. A túlsó part homokján két szarka csemegézik valami vízhozta dögön.
– Okosan tetted, hogy itthon maradtál – szólalt meg később. – Én évekig kint éltem a háború után, ott is nehéz.
– Tudod, az a tegnapi főpapi beszéd…
– Az is, meg más is…
– És mi lesz ezután?
– Nem tudom… De a Tisza itt folyik.
– Igazad van – mosolygok vissza, mert ennél döntőbb érvet nem mondhatott. A Tisza valóban itt folyik…
Aprókat moccan botom hegye, de a halat elhibázom.
– Valami apróság lehetett – tűnődöm hangosan.
– Nem biztos. Hideg a víz, óvatosan eszik a nagy hal is. Eszembe jut régi versenyünk.
– Ha akarod, azt a vereséget most megbosszulhatod!
Felkapja a fejét, figyel, mérlegel.
– Elfogadom a kihívást!
Eszembe jutnak a kártyacsaták, amikor én futottam társak után és már biztosan tudom, hogy veszteni fogok.
Mindketten új kérészeket rakunk és nagyobb figyelemmel lessük a bot hegyét. Hiedelmem csakhamar beigazolódik. Gedeon bevág, erős a botja, mégis derékba hajlik, orsója élesen kerepel. Kapkodva szedem ki horgomat, hogy ne akadályozzam a fárasztásban. A küzdelem hevében észre se veszi, arca kemény, csak arra ügyel, hogy mindig feszes legyen ellenfelével a zsinóros összeköttetés. Tíz perc múlva a hal pontosan előttem a meder gödreit keresi, aztán felemelkedik. Nézem, takaros márna birkózik a zsinór erejével, oldalra billen, jó háromkilósra becsülöm.
– Segítsek? – kérdezem.
Elutasít. – Ez a hal dolga, meg az enyém!
A márna egyre fáradtabban mozog. Gedeon hóna alá csapja a kiemelőt, és lelép a vízszegélyre. Óvatosan húzza maga felé az elfáradt állatot, majd ügyesen alámerít. Nézegeti, aztán felmutatja.
– Gratulálok – mondom hangosan.
Vidáman csillognak az égszínkék szemek, a nagy orrú, tapsi, nagy fülű arcot a váratlan öröm szinte széppé teszi.
Fél óra múlva megfogja a másodikat, aztán a harmadikat. Végre nekem is akad egy éppen méretes.
Ebéd. Mellém telepszik. Dércsípte paprika, kenyér, szalonna csillapíthatja éhségünket.
– Gyönyörű – nézi a folyót. – Nincs hozzá hasonló sehol!
Ráérzek szavainak igazságára. Az is eszembe jut, hogy most a nyugati határ körül lennénk valahol, ha az éjszaka meg nem gondolom.
Ebéd után megfogja a negyedik halat is, az én márnámnak nem akad párja. Természetesnek veszem. Az a bizonyos kártyababona…
Két óra körül tompa zúgás kel szárnyra kelet felől. Tanakodunk, hogy mi a fityfene lehet. Fokozatosan erősödik, körülvesz bennünket. Idegesen csomagolunk, Gedeon a halakat a hátizsákjába gyömöszöli.
– Egy-egy – mosolyog búcsúzás közben.
– Egy-egy – ismerem el a vereséget.
– Kár, hogy nem volt itt a feleségem… – mondja még, aztán kezet fogunk.
A faluban nyugtalanság fogad. Riadt, gyűrt arcú parasztok bámulnak a főút irányába.
Az útkereszteződésnél megtorpanok. Harckocsik százai vonulnak Budapest felé, rajtuk idegen katonák figyelnek töltött fegyverek mögött.

Egy júliusi szombat este – már a hatvanas évek végén – megcsörren lakásomban a telefon. Rekedt férfibasszus dörmög a kagylóban, nem ismerem fel tulajdonosát. Észreveszi, csendesen nevet zavaromon.
– Gedeon vagyok – mondja végül, amikor már megelégelte tudatlanságomat. A név segít, nagy orrú, tapsi, nagy fülű barátom vigyorgását hallom, akivel… A mindenségit, szalad az idő! – utoljára 1956 novemberében találkoztam.
– Nagyon örülök – mondom, és így is gondolom, mert eszembe jut az a félelmekből és akkor megválaszolhatatlan kérdésekből felépült novemberi nap a Tisza-parton.
– Ne örülj! Holnap meglátogatlak… Az öröm valóban elhervad bennem.
– Holnap horgászni akartam…
– Hát mit gondolsz, én csúzlizni megyek…? Már este összecsomagolom a horgászholmikat. Hajnalban feleségem gombóccá gömbölyödik össze az ágyon, és szájszögletére durcás ránc szalad, amikor roppant óvatossággal kikászálódom belőle.
– Mire hazaérek, elfelejti… – vigasztalom a kapuban magam, ahová botokkal, hátizsákkal együtt kipakolok, nehogy harsány ébresztőt rendezzen Gedeon.

Ácsorgok, a barátom sehol. Az égen halványodnak a csillagok, eszembe jut, hogy ezek Fekete István csillagai, „akik” már látják a napot. Az órát nézem, megbeszélt időnkhöz számítottan már húsz percet késik, dühös vagyok. Fontolgatom, hogy beindítom saját gépkocsimat, és itthagyom. Aztán lemondok erről is; ha megjön és nem talál, felveri a házat…
Egy-egy autó feltűnik a kanyarban, ahonnan Gedeonnak kellene jönnie, de elsuhan valamennyi az orrom előtt, csalódottan nézem piros lámpáikat.
– Már harminc percet késik… – nézem újból az órát, elhatározom, hogy cédulát hagyok a kapufélfán, és mégis elmegyek, amikor egy-egy puskalövés csattanása hangzik a kanyar felől és feltűnik egy lassan baktató kocsi.
– Csak nem? – riad bennem a kérdés, de igenlő válaszként egy öreg, fehérre mázolt Warszava áll meg előttem, és Gedeon vigyorog a kormánya mögött.
– Állítsd már le! – kiáltok rá ijedten, mert nagyokat durrant alapjáratban is.
– Ha bolond lennék… Akkor nem indul el…
Kapkodva dobálom a hátsó ülésre horgászcókmókomat.
– Két hete vettem, kiselejtezték egy vállalatnál, és tegnap lettek készen a javításával… – dicsekszik Gedeon.
– A durrogásért mennyit fizettél?
– Majd elhagyja… Tegnap még nem durrogott.
Nem hagyja el. Falukon döcögünk keresztül, korán kelő emberek szökkennek arrább egy-egy díszlövésre, és inkább kíváncsian, mint ijedten bámulnak utánunk.
– Azért vehettél volna valami jobbat is…
Bántó él nélkül, jószándékkal mondom, Gedeon mégis elkomorul.
– A kórházi laborban csak a betegek vérét vagy ürülékét látom, és attól nem lesz tele a zsebem…
Eddig még nem hallottam panaszkodni sohasem. Kíváncsian nézem, szájszögletében Kossuth cigaretta fityeg, zsebében turkál, újat szed elő, a félig szívottról gyújt rá, a csikket kidobja az ablakon. Heves köhögési roham kapja el, lelassít, gyűrt és fakó az arca, de a roham végén, mintha elfelejtette volna rosszkedvét is, kamaszos hetvenkedéssel rám mosolyog.
– Csak ez a rohadt cigaretta…
Mezei út vezet a csatorna felé. Kátyúkat kerülget, a gátnál megfordul és tolatva mászunk fel a meredekre.
– Jobban bízom a lejtőben, mint az önindítóban – magyarázza, és kikapcsolja a motort, ami – talán, hogy a megállásért kifejezze az elégedettségét -, még egy hatalmasat dörren.
A csatorna partját szerény sásszegély övezi, a sekélyebb vízben néhány hínárszál lengedezik az áramlás hatására. Apró öblöt keresek, kukoricát szórok, szolgafákat vágok egy gyalogakácos bozótban, és bevetem a horgokat.
Gedeon elsétál lefelé, fölfelé, megnézi a gáton kívüli, kákabokrokkal tarkított tavat is, aztán nem messze tőlem letelepedik. Kis halat és gilisztát rak a horgokra, a botokat a sásszegélyre fekteti.
– Most majd eldöntjük a dolgot – szól át elégedetten.
Tudom, hogy régi versenyünkre gondol, de megjegyzést nem teszek, nehogy kártyababonás csapdámba essek.
A nap felszippantja a fűről az éjszaka harmatcseppjeit, levetteti rólunk a kabátot, majd az inget is. Később glória nélküli gatyában várjuk a reménybeli nagy halakat, de azok távoli tájon adhattak találkát egymásnak, a délelőtti csendet egyetlen moccanás se töri meg.
Gedeont nézem. Nekitámaszkodva a partoldalnak levetett ruháin hever, mellkasán ősz szőrszálakat libegtet a parányi szél, így profilból a nagynál is nagyobb az orra, tapsinál is tapsibb a füle, szemét lecsukja, és ha nem füstölögne szájában örökké a cigaretta, azt hihetném, hogy elaludt. Rádöbbenek, hogy mióta nem láttam, nagyon megöregedett, az is eszembe jut, hogy hasonló megállapításra juthatott rólam ő is. Megnézem magam a víztükörben, hát a fiatalság rugalmas simasága lekopott már rólam, és csak erős jóindulattal lehet öreg helyett markánsnak nevezni idővágta árkokkal cifrázott arcomat.
Tíz óra körül megunja Gedeon a lomha csendet, feltekeri a zsinórokat, és kishalas botját vállára véve elindul a gáton kívüli tavacska felé. Nem értem, hiszen abban a tóban legjobb esetben béka terem, meleg is, sekély is, felette hangos rikoltozással mindössze néhány sirály köröz.
– Egy csuka rabolt ott reggel… – dörmögi, amikor elbaktat mellettem.
A csukában ugyan nem hiszek, mégis kíváncsian nézem, hogy a mocsárnál hogyan ügyeskedik. Két kákabozót között megáll, nagyot lendít a boton, a kis hal apró ezüst pontként repül a levegőben, aztán tompa csobbanással vízbe esik. Gedeon lazára hagyja a zsinórt, a botot maga mellé fekteti és leül. A versenyünkre gondolok, amit már akkor se veszthetek el, ha egy halat se fogok, hiszen társam a pocsolya partján önkéntesen kirekesztette magát a horgászatból.
Álmosan, csendben érkezik meg a délidő. Néha, hogy tegyek valamit, fel-felnézem, aztán visszadobom a horgokat, mert épségben mosolyognak rám a kukoricaszemek. Éppen azon gondolkodom – nem erőltetvén, ami nem megy -, hogy abba kéne hagyni a horgászatot, amikor éles madárvijjogás és sűrű káromkodás hallatszik Gedeon felől. Feltápászkodom, megdöbbentő kép tárul elém. A barátom áll, kezében botja hajladozik és feje felett a kéklő magasságban egy sirály küszködik a zsinór erejével. Akaratlanul is elkap a röhögés, segítőtársnak csak később ajánlkozhatom.
– Vigyek merítőt, vagy kifárasztod egyedül is?
A sirállyal együtt most engem is szid, felsorolja, hogy kit termékenyítsünk meg, hogyan és mikor, közben egyre lejjebb tekeri orsójával a madarat, ami – mint egy rosszul sikerült sárkány – meginogva köröz a feje felett. Aztán megunja a groteszkre sikerült küzdelmet, nagyot ránt a boton, a zsinór az előkénél elszakad és a sirály maga után vonszolva az előkére csúszott kis halat, rikoltozva eliramlik.
Fojtanám, fojtom fel-feltörő nevetésem, alig tudom. Gedeon nagyokat suhogtat a bottal, úgy közeledik.
– A kis hal felevickélt a víz színére, a sirály rávágott és a horog a madár combjába akadt – panaszkodik dühösen.
– Láttam. Az ebédjét magával vitte…
Rám néz, égszínkék szeme metszően hideg. Megérzem, hogy most se beszélni, se mosolyogni nem szabad. Leül, teszvesz, majd csomagolni kezd.
– Befejeztem – mondja aztán. – Mára elég volt…
A kocsi hű marad önmagához: már a lejtő alján elkezdi a durrogást. Egész úton hallgatok, de lakásom előtt elmúlik belőlem a jólneveltség.
– Kettő-egyre te vezetsz – szólok be a nyitott kocsiablakon.
– Sirályt nem mindenki fog!
Látszik, hogy valami nagyon csúnyát akar mondani, de meggondolja. Dühösen legyint, aztán gázt ad. A kocsi újabb díszlövéssel búcsúzik.
… és azután?
Azután tizenkét újabb nyár szalad el. Elkezdem, folytatom ötvennel induló éveim számolását, Gedeon nyugdíjba megy. Az utakon megsokasodnak az autók, de a barátom hű marad az öreg Warszavához, ami ezen a nyárközépi reggelen egy nekem szóló, az utolsó ítéletet idéző harsonázás után, ki tudja, hányadik átmázolással, hófehéren áll meg városi lakásom előtt.
Leszaladok, de Gedeon visszautasítja meghívásomat.
– Feleségem éppen lefőzte a feketét… – csábítgatom.
– Hozd le! Itt is megihatom. Nem szeretem az emeleteket…
Tétovázom, rágyújt, két köhögés között is élvezettel fújja a füstöt.
– Na, igyekezz!
Felrohanok, kihörpintem a magam adagját, hátamra veszem a hátizsákot, felkapom a botokat, és óvatosan egyensúlyozom a lépcsőn a kávéval telt poharat.
– Ez jólesett! – mosolyog köszönetképpen. – Vannak dolgok, amikről még nem tudtam lemondani…
– Látom – egyezek bele, mert újabb cigarettára gyújt.
Indít, meglepetésemre a motor halkan duruzsol. Észreveszi, nevet.
– Találtam egy rendes szerelőt…
Régi falumon szaladunk keresztül, volt lakásunkban idegen lakik. Az udvart lesem, fiatal gyümölcsfák sorakoznak az egykor rózsákat dajkáló kertben. A Tisza-gát sóderrel borított és a hullámtéren gyalult mezei út vezet a Hejő-torkolat felé. A kocsi mögött sűrű por fakad, oldalt egyetlen, hatalmas répatábla zöldell a múltba veszett nadrágszíjparcellák helyén. A parti bozót megállítja a kocsit is. Kimászunk, Gedeon hátizsákjára mutat.
– Elfogadom, ha segítesz…
Az ösvényen hátizsákokat, botokat, tábori székeket cipelek, társam lemarad mögöttem. A parton meghökkenek. Bár aszályos nyár van, szegélyig telt a folyó, mindössze keskeny homokcsík őrzi a vizet, a széles homokmező eltűnt a tükör alatt. Az okát nem nehéz kitalálnom: a Tiszát megtöltötte és lelassította Kisköre.
Aztán rádöbbenek, hogy Gedeon még mindig valahol a bozóti ösvényen topog. Visszaszaladok, társam az út felénél ácsorog. Szomjas-nehézkesen szedi a levegőt, az arca lilásan piros. Amikor meglát, elmosolyodik.
– Ne tojj be, majd kipihenem…
Lassan, karonfogva ballagunk.
– A szívem néha vacakol, de attól még legyőzlek ma is – fenyeget meg már a parton.
Csendben figyelem. A kapkodó légvételek ellenére a nagy orrú, tapsi, nagy fülű arcon, meg az égszínkék szemekben megnyugodott derű honol.
Egymáshoz közel állítom fel a tábori székeket, ágasokat vágok és cókmókját a helyére viszem. Megjegyzés nélkül leül, és összeszereli botjait.
– Két bot, két horog? – kérdezi.
Mindketten arra a régen volt, első versenyre gondolunk.
– Igen, két bot, két horog.
Kukoricát szórok az alig áramló vízbe, int, hogy szórjak neki is, de egyik horgára gilisztát fűz az aranysárga szem helyett.
Tűnődöm, hogy valamiféle könnyű vagy komoly dologról beszéljek-e, de félek, hogy megérződnék rajtam a romlott egészsége miatti megdöbbenés, így hallgatok. Hallgat ő is. Töprengő csendben pereg a délelőtt.
– Azért szebb volt az a régi, kicsi víz… – szólal meg később félhangosan.
– Kiismerhetőbb – egyezek bele.
– Szebb! – ismétli meg.
A szelíd vitát kukoricás botján egy tisztességes kapás zárja le. Bevág, a horog ül, a hal a meder felé rohan. Feltekerem a zsinórokat, hogy össze ne gabalyodjon velük, ha zsákmányát partközeibe hozza, aztán szótlanul figyelem. Nem kell szégyenkeznie: gyakorlott mozdulatokkal fáraszt, zsinórt ad, visszavesz, a ponty tíz perc múlva előttünk forgolódik. Segítenék, de eszembe jut a márnával való egykori visszautasítás, így nem mozdulok. Gedeon tétova mozdulatot tesz az emelőszák felé, félúton meggondolja.
– Alámeríted? – kérdezi.
– Természetesen!
Leguggolok, a halat a fémkeret fölé húzza, éppen csak meg kell emelnem a rudat. Kint a parton hálóba rakom.
– Gratulálok – nézem a pontyot. Olyan négykilós, sudár termetű.
– Köszönöm. – Szemében a kora nyár derűje fénylik, aztán a Tiszára mutat: – Megérezte, hogy most kell adnia…
Bedobjuk újból a horgokat és víz mellett életemben először vágyom arra, hogy ne fogjak halat. Nem fogok. Alkonyattájt összecsomagolunk.
– Várj meg itt – tanácsolom. – Kiviszem a csomagokat, és visszajövök érted…
Sietek, amennyire tudok. A visszaúton a bozót szélén megtorpanok. Kókadtan áll a vízszegélyen, a Tiszát nézi, aztán észrevesz, és elindul felém. Meg-megpihenve ballagunk a tekergő ösvényen.
– Győztél! – búcsúzom tőle a lakásom előtt. – Kettő-egyre győztél, de legközelebb majd én nyerek…
Rágyújt egy cigarettára, mosolyog, de felhős a szeme.
– Jól van – feleli. – Legközelebb…

Tisza…
Meleg, csendes július. Csak a sodrás tereli a csónakot. Ismerős partok között sétál velem a folyó. Ezeken a partokon maradt mögöttem az életem.
Odakint az öreg erőmű négy kéménye támasztja az eget. Helyén, amikor ide dobott a sorsom, még a káptalani majorság rozoga épületei nézték a Tiszát. Lovakat gyógyítgattam a hosszú istálló előtt.
A Tisza éles balraáttal déli irányba fordul. A kis ív fái alatt a duzzasztás előtt még fürdésre alkalmas homokmező volt. Szegélyében várat építettek a gyerekeim. Alagutat is és övárkot is a vár köré. Nekem zászlót kellett készítenem. Egy gallyacskára kötöttem a lányom hajából kivett, égszínkék szalagot.
Levél se rezdül a fák hegyén.
A rádióban elmondták már a maguk emlékezését az 1928-asok. Később félszavakból is megértették egymást az 1947-esek. De mindmáig hallgattak az 1924-esek. Mintha vétkünk lenne. Mintha nem, vagy rosszul szerettük volna ezt a népet és ezt a megcsonkult hazát. Mert szerénységet és humánumot is tanultunk az iskolában. És az a humanitás az életünkbe nőtt.
Tiszapalkonya… Kedves kis falu. Egykori szolgálatom tanúja. Akartam, hogy ne legyek soha „nadrágos ember” benne. Akartam, hogy megszeressenek. Akartam, hogy érezzék: vér a vérükből vagyok. Akartam: tudják meg, hogy nem az anyagiakért segítek, ha segíthetek.
A kétszemű házak alatt három, kövekből épített sarkantyú nyúlt a folyóba. A megemelkedett víz eltakarja most azokat is.

Ott a harmadik fölött halt meg az édesapám. Régen történt, már tizenhét évvel ezelőtt…
Lomhán úszik a csónak a Tisza hátán. Haragos örvénylés állít meg nagyon mély víz fölött. 1960 Őszén, amikor a földje után a lovait is elvitték, itt kötött a nyakára vaskoloncot egy módos paraszt. Meg se lelték, pedig sokáig kereste a falu népe.
Már elvégeztem az emberi tennivalókat, ami feladatomul elrendeltetett. Megbízható otthon védi asszonyom és kedvező széllel kelt szárnyra két gyerekem.
A parton egy villám-ütötte fa halott csonkjai merednek az ég felé. Valamikor itt is homokmező volt. A szegélyvízben még édesanyám is fürödhetett. De nagyon régen elmosta már az idő azt a homokban felejtett lábnyomot.
Vakító délutáni nap. A jobb part közelében erősebbé válik a sodrás. Egykori márnázó és kecsegéző helyem. És ezen a parton hevernek 1956 október-novemberének töprengései. De az igazság, a kendőzetlenül is kimondható igazság közben valahol elveszett.
Vajon az enyéim most otthon mit csinálnak?
Érintetlen tükörrel úszik a folyó, fehér törzsű nyírfák sorakoznak a partszegélyben. Ezek a fák a kedvenceim. Lehet, hogy a messzi őshazából hoztam magammal emlékképüket?
Bé talán éppen a szobámat takarítja. Cetlik, félbemaradt gondolatok, csikkel teli hamutartók. Az én zárt, egyre magányosabb világom. Tornyosuló betűhad csendesülő napjaim-körül…
Erdő és alatta egy folyóba ékelődő szöglet. A sodrás nekiront, mederbeli szegélyén örvénnyel kerget örvényt, de alatta gondolkodva álldogál a víz… Győztes horgászcsaták és üres bámulások szöglete. Rajta kalandok ülnek. Meg az elszaladt éveim.
Már régebben kirepült otthonról a két gyerek, de rendesebbek, mint az ablakom csücskébe rakott fészekből szárnyra kelt fecskefiókák… Vissza-visszajárnak. Igaz, hogy hívjuk is, várjuk is őket. A négy, jókötésű fiúunokával…
Hejő-torkolat. Örömökkel kevert, bánatokkal tűzdelt, messze tegnapokká érlelődött évtizedek. Meg egy dal, amelyik Marlene Dietrich előadásában a legmegkapóbb. „Wo sind die Mánner?” Igen, mint vihar utáni hirtelen tócsa a futóhomokon, hová szivárgott el az idő? A Tisza-könyvben azt írtam, hogy talán én is hiányzom majd a folyónak, ha életnaptáromból kitépődik az utolsó oldal is…

Lassan, tiszta fényekkel alkonyodik. A csónakot rezzenés nélkül öleli alattam a Tisza. Meg kellene állnom valahol, hogy előszedjem a horgászbotokat. Sokadszor is átélni a halakkal folytatott viaskodás örömét. Bár…
Bár közben menedékem, békém lett ez a víz. Békében élek lakóival. A halakkal is. Ismerem őket. Az örömeiket, a fájdalmaikat, a szokásaikat. Elérhetőkké, be csaphatókká, kiszolgáltatottakká váltak. Ha kifogom, gyakran megsajnálom őket. Kiesett belőlem a korábbi, a győztes küzdelmek után mindig jelentkező, zsákmányszerző öröm.
Már csak néhány öreg hallal szeretnék megbirkózni. Kemény, egyenlő esélyű küzdelemben. Öregedő ember a sokat tapasztalt, erős, öreg halakkal…
Ördög-sarok. Harcsák, pontyok, süllők rejteke. Valamikor Bana János halászott rajta…
A minap láttam a csónakjában. Megöregedett már, kezében csak nagyon szelíden mozdult az evező. Gondolom, majd itt hal meg ő is a Tiszán. És egy sok bajjal, örömmel cifrázott emberi sors eltemetődik vele is.
Gyöngyház-fényű este a folyón. A bozótos mellett süllő rabol. A fejem fölött vadkacsapár röpte sziszeg.
Lassan visszafordulhatok.
A motor hátul halkan duruzsol, a csónak lusta V betűt szánt a tükörre.
A nap még nem kelt fel sohasem nyugaton, víz nem áramlott a folyó medrében a hegycsúcsok felé. így kellett mindennek történnie, ahogyan történt.
Már nem lázadozom. Béke úszik velem a folyón meg nyugalom. Menedékem lett ez a víz.