A sikertelen bevásárlás következtében kedvetlen csendben csúszunk át a tivadari híd (705 fkm) alatt, közben eszembe jut, hogy sok évvel ezelőtt hasonlóan magas víznél itt nagyon kétségbeesetten néztem fel az égre, mert a háborúban felrobbant hídpillér roncsa fölé futottam és a csónakmotor csigája játékszerré köszörültetett. A bal oldali vízszegélyben alig egy-kétszáz méterre a hídtól két régebben épített harántgát terelgetné a Tisza vizét, ám ma már alig kell ilyet tennie, mert a gátak alatti tétova áramlások homokkal, iszappal feltöltötték az egykori mélységeket.
Ennek következtében, ha alacsony a víz, a gátak öble térdig, vagy övig ér, deres őszökön megfelelő élőhelyet teremtve ezzel a környék szép csukáinak. Mindezt inkább csak a helyi horgászok tudják (a nyár vendégeit akkorra már elzavarja az ősz), szívesen fagyoskodnak is, fémelőkére fűzve az élő kishalat. A folyó szelíd íveléséből született sodrás a gátak alatt a jobb oldal felé terel, fent a parton a vadon termő szilvafák között (Szatmár!) színes sátrak állnak, lent a vízszegélyben fűzvesszős bozót remeg az áramlás hatására.
Vízszegélyi bozót
Sok halunknak kedvelt élőhelye, de most és e tájjal kapcsolatban közülük csak eggyel, a domolykóval foglalkozom. Valamikor a horgászbotos cél- és távdobásban is versenyeztem, és habár egy jogtalan, más személy érdekét cipelő döntés következtében nagyon keserűvé vált versenyzősködésem befejezése, a naponta ezerszer gyakorolt mozdulatok ritmusa a kezemben maradt. Ennek következtében hosszabb kirándulásaimra többnyire elviszem műlegyező botomat is, hátha akad olyan hal azon a tájon, amit jó eredmény reményében legokosabban műléggyel célozgathatok. Gondolom, van annak már 12 éve is, hogy itt csurogtam el csónakommal az akkor még folyamatos bozót előtt. Serényen dobáltam, mintegy 10-15 méterről pottyantottam lágyan az ágas-bogas vízszegélyre a műlegyet és domolykós eredményemre igazán nem panaszkodhattam. Bár azt is el kell mondanom, hogy egy másik csónakban hasonlóan jó eredményt ért el a körömvillantóval ügyeskedő barátom is.
Elfelejtvén a bevásárlás kudarca miatti rosszkedvet, bámészkodó csend ül a csónakban velünk, amíg mellettünk kettecskén, vagy csoportosan a hosszabb-rövidebb túrára indulók lapátolják a vizet. Egy-egy csinosabb nőneműre, különösen, ha félig, vagy egészen mezítelen, a béke kedvéért csak úgy féloldalt lesek, bár hófehérre vedledt hajzatom miatt nagyobb riadalmat közöttük már nem kelthetek. Aztán egy enyhe, jobbra tartó kanyar után megpillantjuk Igonya (702 fkm) meredek falát.
Igonya
Álmok vize, emlékek vize, gyönyörű győzelmek, teljes kudarcok vize. Kálvin Józsi bácsi, egy öreg naményi halász javaslatára egy évvel a nagy árvíz után, 1971 nyarán kerültem először oda. Fiatal diófaerdő őrizte azt a sarkot, a szakadt, agyagos part fecskefészkekkel volt tele, és mintha sörétes fegyverrel lőtték volna, millió kérészlyuk cifrázta a vízszegély falát. A jobb part merész, balra tartó ívét egy mederbe ékelődő kékagyag szöglet zárta le, ami alatt szinte teljes folyószélességben forgott a víz a kútnak nevezhető nagy mélység (20-25 m) fölött. — Ez volt a csodák vize…! — mutatom Bének, csendesen csurogva a meredek fal tövén, és bár én már láttam így, magam is újból meghökkenek. Az egykori diófaerdő helyén satnya kukoricára nevet a nyár, a szakadt partot lekövezték, a fecskék más tájon kerestek új tanyát; csak a másik oldal hatalmas homokpadja a régi, meg a kékagyag szöglet a forgó fölött. Néhányan horgásznak is a szögletben, láthatóan kedvetlenül az apadó, maszatos vízben, mert meg se moccan a bot hegye. Ám annál vidámabb a másik oldal, ahol fent a fák közt sátor mellett sátor áll, és a homokra kihúzott csónakok között a szikrázó napfényben nagyon sok emberi test pirul.
A parttól-partig tartó vízi körforgás megakasztja szelíd útján a csónakot, kétszer is körülsétáljuk a víz hátán azt a mély kutat, végül elő kell az evezőt vennem, hogy befejeződjék e kedves ölelés. — Megállunk… — mondom Bének, hiszen szétnézve-emlékezni van időnk, és a jobb partszegély bedőlt fákkal, vízbe csúszott bokrokkal tarkított gallyai közé betuszkolom a csónakot. Az is eszembe jut — mert a süllők birodalma a pihenőhelyünk —, hogy előveszem a halszeletes botot, de a maszatos vízben ezt meddő játéknak tartom, így elvetem az ötletet. — Milyen is volt? — tűnődöm aztán hangosan, mert azt akarom, hogy kövessen Bé is gondolatban, ha elszelelt nyaraimról elmélkedem. — Tudod, ’71-ben latyakos kátyúkon át Gulács felől érkeztem ide, mert csak később fedeztem fel, hogy Tivadar felől rövidebb is, meg jobb is az út. Mély, tiszta és gazdag vizet találtam itt, ami most már bevallhatom, az első 2-3 nyáron becsapott. Akkor az alig egy-kétszeri etetés népes pontyfalkákat csábított helyem köré, és így azt hittem, hogy a pontyok ősi fészke ez a víz.
Később azonban már hiába vártam az aranyos hasú halnépséget, helyettük a kukoricával díszített horgot sorozatban márna vette fel. Csak lassan jöttem rá, hogy az első három év bő pontyállománya Erdély elmosott halastavaiból származott, de az új otthon nehézségeit nem nagyon tűrték azok a halak és a vad, tavaszi vizek délebbre sodorták őket. Bé serényen bólogat, mint akit rettentően érdekel egy ilyen eszmefuttatás, közben előszedi főzőeszközeit, megtisztíttatja velem a kecsegét és össze kell szerelnem tábori gáztűzhelyünket is. Meg is teszem, de elmélkedéseimből nem hagyom magam kizökkenteni. — Persze, közben szép süllőket, néhány csukát, balint, több kecsegét és jó harcsákat is fogtam. A fölösleget — de arra már emlékezhetsz te is — akkori szálláshelyünkön, az ugornyai strandon ajándékoztuk el…
És voltam egyszer itt — igaz, a szakadt partot akkor már kövezés védte — késő ősszel is. Ott fent a sarokban fagyoskodtam, kérésszel horgásztam, mert könnyen szedtem lárvát a kövek alól; a haltartóba néhány nyavalyás keszeg mellett két vaskos kecsege és egy jobb márna került. Csak új halainknak, az amúrnak és a busának ívását késtem el négy éve egy-két nappal. A halász mesélte, hogy itt döngették a víz tükrét július közepén és tömérdek nyálkás ikra úszott a vízen a halszerelem órái után. Bé főzés, majd terítés közben csendes mosollyal figyel, közben azonban az eget is kémleli, ahol vékony felhőréteg mögé bújik a nap és ezzel egyidőben könnyű szellő ébred nyugat felől. Aztán éppen elfogyasztjuk a kecsegeebédet, a felhő megvastagodik és a könnyű szellő fákat nyögtető szélre vált. Telibe kapja a csónakunkat is, ami hiába böhömnagy jószág, a hullámok hátán táncolni kezd. — A rádió tegnap igazat mondott! — jut eszembe az esti jövendölés. Összekapkodom rendetlenségem szétszórt bizonyítékait és berántom a motort. — Valami szélvédettebb helyet keresünk! — magyarázkodom és vízközépre kormányzom a hajót. Egy-egy testesebb hullám a csónak orrán csattan és finom permetet szór a szélvédőre. Alapjáratban pöfögünk. Előttünk az igonyai „S”-kanyar alsó, jobbra tartó ívét látjuk (700 fkm), aminek szinte derékszögben ront neki a víz. Omlott kövezés védi azt a partot, örvényeket szülve bukdácsol a folyó a mélységek fölött, hatalmas halakat is rejt az a szöglet, de mert benne az elakadt tuskók, szétszórt kövek miatt szinte minden esetben elvesztésre ítélt a végszerelék, ritkán ül pecás azon a parton.
Horgászni itt inkább a szemben levő oldal szerényebb homokpadján szoktak, hol a szelíd lejtő hirtelen mélységbe fut, azt remélvén, hogy a másik oldal zeg-zugaiból átjön e csendesebb vízre valami óriás. Azon gondolkodom, amíg széles ívben megkerülöm a homokpadot, hogy rossz idő oda, szélvihar ide, ha nem lenne ilyen maszatos a víz, rászánnék némi horgot, ólmot, madzagot, hogy a bal parton kikötve, egy kőszöglet fölött megkísértsem a süllőkirályt, de ennek most nincs értelme. Némi szélárnyékot a homokpad alatt kapunk, ki is kötöm a csónakot és — biztos, ami biztos — feloldom a sátor vásznát szorító zsinórokat, hogy gyorsan magunk fölé húzhassuk, ha esni kezd. Egyelőre azonban nem esik. A Tisza hátán a túra résztvevői birkóznak a hullámokkal, meg az ellenszéllel. A suta mozdulatok sora egyik-másik csónakban arra vall, hogy az utasok életükben először vettek kézbe evezőt. Cikk-cakkoznak, olykor inkább felfelé viszi őket a szél, egyik-másik káromkodik is, aztán újra kezdik a megvadult idővel a harcot.
Nem mosolygok
Majd megtanulják, amíg leérnek Szegedig… Tétlenkedünk. Felettünk sötét felhők szánkáznak, inkább észak, mint nyugat felől. Hiszen elővehetném valamelyik botot is, de jól ismerem erre a medret. A Tisza, mintha megunta volna a tántorgást az „S” előbbi kacskaringói között, itt egyenes pályára vált és néhány kilométeren át széles, nagyon sekély, homokágyas mederben szalad. Így nincs a helyemen remény, hogy egy testesebb halban érdeklődést keltsen az este gyűjtött és már igencsak megviselt állapotban levő tiszavirág. Különben bajom is volt ezzel a kicsi vízzel néhány évvel ezelőtt. Akkoriban Naményból motorcsónakáztunk naponta ide föl, és bár sokkal alacsonyabb volt akkor a víz, mégse hittem, hogy a szétterült, gyönyörű mederben a csónakkal elakadhatunk. Elakadtunk. Háromszor is. Először a (később ismertetendő) jándi kanyar fölött, aztán a sziget környékén, meg itt (699 fkm). Ki kellett emelnem a motor csigáját a homokból és a kötél végét megfogva átcibálnom a csónakot a sekélyeken, hogy utunkat folytathassuk. Dühös is lettem, és hogy következő útjainkra találjak valami jól járható folyosót, keresztül-kasul átlábaltam néhányszor a medret.
A legmélyebb vizet — combtőig ért — a jobb part bokrainak tövén fedeztem fel. Emlékszem, egy parti fűzfán nagyra nőtt fagyöngy jelezte, ahol különösen vigyáznom kellett. A sötét takarót elhajtja fejünk fölül a szél, és bár egy vékonyabb felhőréteg is úszik mögötte, kivilágosodik. A Tisza azonban nyugtalan marad, a hullámok hátán fehér taraj ül. — Keresünk valami más helyet! — határoztam el. Bé nem tiltakozik, mert életünk során megszokta már váratlan ötleteimet. Egy enyhe balra ívelésnél (698 fkm) azt mérlegelem, hogy megálljunk-e, mert kérészes az agyagszegélyű jobb part, de bever oda is a szél, így tovább csattogunk. Csendesebb állapotokat alig egy km-rel lejjebb (697 fkm) lelünk, be is csúsztatom a csónak orrát a bozót ágai közé. Alattuk kérészes, meredek falat mos a folyó és mély (6-7 m) a víz. Észreveszünk horgászállásokat is, nem csoda, hiszen Gulács szegélye csak egy lóugrás ide. Alig kötöm ki a csónakot, egy apró felhőfoltból esni kezd.
Kapkodva húzom fel a sátrat a csónak fölé. Azt hiszem, hogy elmúlik perceken belül; két órán át hallgatjuk a zápor kopogását, amiben végül csak az a vigasztaló, hogy nem ázunk be, a csónak belseje porszáraz marad. Öreg délután ül már a Tisza felett, amikor lebillenthetem fejünk fölül a vásznat. A szél szellővé szerényedik és a víztükör fölött sok ezer tiszavirág az élet legszebb táncát kezdi meg. Hogy megunt lárvakabátjukat ledobják, felmásznak a csónak oldalára is, de csak annyit gyűjtök közülük össze, amennyit az esti-reggeli horgászathoz elégnek vélek. Aztán sötétedésig fogok három méret alatti kecsegét, meg két márnagyereket. Hajnalban újabb kettőt ebből is, abból is. Ugyanekkorákat. — Mi van? — kérdezi Bé reggel a lassú, visszaalvásokkal tarkított ébredés után. — Ez a kegyelemosztás időszaka volt! — mesélem el a történeteket. július 22., hétfő. Mintha a tegnapi hidegfront át se futott volna hazánkon, derült ég alatt indulunk. A Tisza széles, egyenes ágyban nyújtózkodik, a partszegélyekben lecsonkolt dárdafák hegyei meredeznek a lentről jövőkre.

És sokat tisztult a víz
Mércémen nézem, a tegnapi 7-8 cm helyett 28 cm mélyen tűnik el a vízbe merülő, csillogó fémlapocska a szemem elől. 27-nél meg fogtam már harcsát. A panyolai jobbra tartó ívelés (695 fkm) agyagfala keményen állja a Tisza támadásait. Kérészes, közepes mélységű vizén gyakran horgásznak márnára és kecsegére; hibája mindössze annyi van, hogy esős időben nehéz a megközelítése. Békésen csorgunk tovább. A Tisza tükre mozdulatlan, egyre magasabbról néz le ránk a nap, de a jobb part öreg fái még árnyékot vetnek a halott ágcsonkok között áramló folyóra. Nézem és ki tudja, hogy milyen ráérzések alapján, mintha csak azt mondanám, most éppen 11 óra mint van, megszólalok: — Ha süllőt akarsz ebédre, ott fél óra alatt megfogom! Bé kételkedve mosolyog: — Egy órányi időt adok! Hogy egyikünknek se legyen igaza, háromnegyed órában egyezünk. A bozót mellett mélyebb a víz a vártnál. Két bot, mindkettőn halszelet. Meg a csend. A csónakban is, a mélyben is. Fél óra gyorsan elszalad. Semmi! Néhány rebbenő kis halat látok alattunk úgy 20 m-nyire.
Célbadobás
Már csak öt percem van a 45-ből, amikor a botvég szerényen megremeg. Zsinórt adok: vigye. Viszi. Aztán rántok egy nagyot és egy-két perc múlva olyan kilóska süllőt emelek be a csónakba. Bé mosolyog. Szemében a nő ősi büszkesége. Én meg — és kinevethet Szász Imre érte újból — rádöbbenek, hogy ezzel a kedves vízzel testvér vagyok. Egy lassúbb, balra tartó ívelés végén a Tisza futása éles szögben jobbra vált (691 fkm). A jobb parton széles homokpad, a bal oldali sodrás mellett erős kövezés. Már régen tudom, hogy annak a saroknak sok és nagy harcsája van. Izgatottan készülök. Kuttyogató, nehéz bot, lótetű. Ütöm is lendületesen. Semmi! A víz gyors, néhány perc alatt elhagyjuk a kövezést. Bánkódva nézek vissza, de nincs kedvem újra kezdeni. És most bocsásson meg nekem a kedves Olvasó, hogy a következőkben történetecskék nélkül elmélkedem. Azt hiszem, nem hangsúlyoztam ki eddig, hogy a Tisza erre, mondjuk, a Szamos-torkolatig általában nagyon sekély. Mélyebb, vagy mély vizet csak a kanyarok külső íve szül, meg néhány forgó a szögletek alatt. A sekélyeken inkább csak a partok tövén akad élelmet termő talaj, a homokágy ebből a szempontból nagyon szegény. Ennek következtében a mélyebb, vagy mély vizek, ahol táplálékállatkák is bővebben élnek, alacsony vízállásnál a halak nehezebbjeinek gyűjtőhelyei.
Talán csak a süllő, csuka, domolykó és balin a kivétel, hiszen a sekély vízben is zsizsegnek kis halak, talán ott könnyebb is rájuk rontani; ezért, ha például süllőzni akarunk, a sekélyebb víztől se kell megijednünk. Más a helyzet az áradó, vagy megáradt folyónál, mert ilyenkor a halnépség apraja-naggyja a sodródó élelem után kutat és nem törődik azzal, hogy feje fölött egy, vagy tíz méteres a víz. De az eddig leírt állapot okozza errefelé a kuttyogatás nehézségeit. Egy-egy kanyargás külső ívében a mély vizű árok — mert kuttyogatni csak mélyebb vízben érdemes — többnyire csak 300-500 m hosszúságú, így alig kezdi el ütni a vizet az ember, már fel is kell emelnie a gyorsan suhanó folyóból a zsinórt. Természetesen nagyot javít a helyzeten, ha a víz hátán örvények szédelegnek és visszatartják, lelassítják a csónakot. Ágas-bogas szegélyű partok között andalgunk, aztán a 690-689 fkm-ek között megmutathatok Bének egy ennél a vízállásnál valódinak mondható szigetet. Azért mondom, hogy ennél a vízállásnál, mert ha a Tisza szintje alacsony, a bal oldali ágból elszökik a víz és a homokos szegélyű, fákkal borított egykori sziget a folyó testébe domborodó félszigetté szerényedik. A jándi agyagosnál (689 fkm alatt) enyhe ívben balra, majd alatta (688 fkm) jobbra tart a folyó; mindkét partszegélyben sok kérész is él. Jobb horgászvíznek az alsó, bal parti meredeket tartom, ahol takaros márnák és kecsegék gyakrabban cibálják a zsinórt. Bár van annak már tíz éve is, hogy egy áradásos tavaszon hatalmas lombkoronájú, elöregedett fűzfát rakott le itt a víz, mögötte az áramlás szelíden csak ide-oda tétovázott, így legérzékenyebb botom vehettem elő.
Azon a nyáron a fakorona ágaira kötve a csónakot gyakran horgásztam ott, pontyot reméltem, de a rendszeres etetés is csak keszegféléket csábított helyem köré. E szakadt part végén éles, balra tartó íveléssel a Tisza a Szamos-torkolatot célozza meg. Azon a sarkon (687 fkm), ahol az addigi bal oldali sodrás az ugornyai jobb partnak rohan, jó néhány vízhozta fa gyökérzetét, törzsét, vaskosabb ágát őrzi a meder, egyik-másik csonk az alulról jövőkkel szemben dárdaként mered, olykor-olykor bajt is okozván ezzel. Viszont mindez búvóhely és öröm az ott lakozó, népes süllőállománynak, bár az odalenti ág-bogas világban gyakran elvész a megfogott hal is, na meg a horog is. A sarok alatti, kezdetben jobb oldali sodrás néhány száz méteren át víz vájta árok fölött (7-8 m) rohan, megszólal itt gyakran a kuttyogató is, bár a sűrű ütögetés miatt a harcsanép csak ritkán reagál. Süllőt sütni, vízállást írni, szilárd talajt érezni lábaink alatt — megállunk a Szamos-torkolat felé vezető célegyenesben. El is kedvetlenedem. Az a tegnapi zápor odafent a hegyekben még nagyobb lehetett, az áradás, ha a rádió adatai alapján jól számolom, itt majd olyan 50 cm-rel megemelkedett vizet jelent. Az eleje gondolom, már az éjszaka ideér…
Mindegy!
Az ilyen utakon az embernek tudomásul kell vennie a mindenkori körülményeket. Csak kár, hogy most már végérvényesen zavaros vizén csónakázzuk végig a Tisza-út felét… A parton sietség nélkül teszünk-veszünk. A vizet nézem, a folyó tele van motoros, evezős csónakokkal, a homokpadon nyaralók hevernek és felhallatszik hozzánk az ugornyai tábor több ezer vendégének messzi zsivaja. Egy idősebb horgász unokáival a partszegély mentén evez fölfelé. Felismerni vélem, rá is kérdezek, visszamosolyog, fiatalosabban, mint néhány éve volt. Melegh Bélával, a kuttyogatás titkait feltáró, egykori mesteremmel találkozom. Kár, hogy nem áll meg, így az üdvözlésen kívül többre nem jutunk, bár az is lehet, hogy Bét idegen asszonynak hiszi, ezért nem akar zavarni. Békésen elszöszmötöljük a délutánt. Aztán, hogy feltöltsük hiányos készleteinket, az ugornyai strand felé indulunk. Kíváncsian nézem a Szamost a torkolatnál, vize sokkal zavarosabb, mint eddig a Tisza volt és mindenféle emberi hulladék bukdácsol hátán. A két folyó összefolyásának egymást kergető felhőit lassan hagyjuk el, aztán az ugornyai strand tövén kikötünk. Teljesen telt ez a tábor is.
A Tisza-túra innen indulóihoz a tivadariak is csatlakoztak, de rajtuk kívül ez a széles homokpad a közeli és távolabbi környék kedvelt fürdőhelye. Sátor mellett sátor áll még a lapos vízszegélyen is, láttukra eszembe jut, hogy az éjszaka megérkezhet ide a tegnapi vihar gyors vize, néhányuknak el is mondom, de nem veszi a figyelmeztetést komolyan senki se. A bevásárlást — váratlanul bővebb választék között kutatva — percek alatt befejezem. — És most? — kérdezi Bé. — És most éjszakára visszamegyünk a Tiszára, a Szamostól szennyezett vize fölé…
Zabos Géza