Zabos Géza – Ponty

Zabos Géza – Ponty

Kezdő horgász koromban e hal volt nekem a kedves ismeretlen, később évtizedeken át a nagy ellenfél. És ma? Nem tudom. Megismertem és megsze­rettem, talán szégyellem is, hogy most betűimmel elárulom.

A ponty számomra már annyi személyes örömöt hozott, hogy elfogulat­lanul nem vizsgálhatom. Igaz, közben értékítéletemben számottevő különbség is keletkezett a szabad vizekben ravasszá keményedett, sodrófává nyurgult ősi lény és a halastavakban dédelgetett „pacniponty” között. Lehet, hogy közgaz­dasági vétséget is elkövetek, amikor a gyorsabban fejlődő pacnik helyett a Tisza ősi pontyaira, a sodrófákra szavazok.

A ma Tiszája-amint korábban már írtam-a pontyot 15%-os tömeg­arányban őrzi, és hogy holnapra se csökken majd ez az arány, abban-később említendő tényezők miatt-csak reménykedem. Ezt a tömegarányt igazolta 1981-es nyári utam is, hiszen közben csak-csak kérdőre vontam horgász­botommal egy-egy pontyos szögletet, és végigkérdezgettem a halászokat és hor­gászokat is, de egy Szegeden elhangzott nemleges véleményen kívül a kapott válaszok igazolták feltevésemet.

Szegedre érkezve, az ottani üdülőhajó pihenő beutaltjai igaz szeretettel fogadtak, segítettek, amiben tudtak, néhány horgász is akadt közöttük, akik jóakarattal válaszoltak kérdéseimre. Egyikük megjegyezte, hogy pontyot bizony már öt éve nem fogott, szerinte ez a hal eltűnt a szegedi Tisza hullámaiból.

Megpihenni néhány kilométerrel a város fölé irányítottam a csónakot. Forgókkal tarkított, kövezett part ölén kötöttem ki, és elhatároztam, hogy én azért csak megkérdezem azt a nemlétező pontyot. Esti etetésemre a következő hajnal igazán szép eredményt adott: haltartóban elajándékozásra várva, meg saját ebédünk fedezeteként a sok keszegféle között három jó ponty és két másfeles süllő pihegett. Megvigasztalódtam, mert a Tisza Szegeden is a mai Tisza maradt, nem cáfolta meg addig kialakult véleményemet. A Tisza pontyállománya egy-két évtizeddel ezelőtt még mindössze két fajtából állt, amelyek között csak egy emberi mérce, a profilindex (testhosszúság és hátmagasság aránya) tett különbséget. E mérce szerint az akkori állomány mintegy háromnegyede a tőpontyok közé tartozott (index: 3 körül), a maradék zöme nyurgákból (index: 4 körül) tevődött össze, és csak elvétve akadt hálóba, horogra egy-egy tógazdasági származék (index: 2 körül).

Az utóbbi évtized megváltoztatta a Tisza pontyainak fajtajellegét. Az első lökést ehhez az 1970-es szabolcsi árvíz adta, elmosván határainkon belül és kívül számos halastavat. Még szerencse, hogy az erdélyi részen-amint a 71-es zsákmányokból kiderült-zömmel tőpontyos halastavaknak kellett lenniük, pikkelytelen tükrösökkel a Tiszán halász vagy horgász akkoriban még alig találkozott. A hetvenes évek közepétől-részben a kiskörei tároló horgász­kezelésbe adása, részben a Tiszával érintkező folyók, csatornák horgászok által végrehajtott telepítései révén-megváltozott e számarány. Ha 1981 fajta szerinti zsákmányát nézegetem, a következő tömegarányt kapom: nyurga­ponty 10%, tőponty 70%, pikkelyes vagy tükrös „nemes” ponty 20%.

A testi felépítésben megmutatkozó különbség kivetítődik a pontyok minden­napi életére is. A nyurga- és tőpontyok java része alkatában többé-kevésbé az ősi torpedó alakot valósítja meg-legfontosabb tényezőként a jól izmok, széles úszójú faroktájat említem-, aminek következtében könnyen legyőzi a Tisza áramlásait. E tulajdonságának élőhely választásában feltétlen szerep jutott. Ám a telepítések „széle-hossza-egy” báránypontyai csak sétára alkalmas úszócskáikkal nem nagyon képesek arra, hogy a sodrás erejével tartósabban harcoljanak. Ennek következtében ezek az elkényeztetett pontyocskák csak a partszegély lassú forgóit, a sarkantyúk, bedőlt fák stb. mögött megállt vizeket kedvelik. Kérdéses persze, hogy a sokszor mostohává váló körülmények e halakat vagy utódaikat milyen alakbeli változásra kényszerítik majd.

Az idegrendszer tárgyalásakor már említettem, hogy a halak megőriznek emlékképeket. Nos, ha különbséget lehet köztük tennem ebből a szempontból, legjobban rögzítőként mindenképpen a pontyra szavazok. Néha mindössze egy-kétszeri tapasztalata is elég, hogy valamire-kedvezőre vagy veszélyesre-kielégítően emlékezzék.

Érzékszervei közül a szem szerepét kell kiemelnem. Sokak véleménye szerint életmegnyilvánulásaiban a látás másodlagos, táplálékkeresésében ízérzékelése irányítja. Élettani fontolgatások helyett inkább példákat mondok. Tegyük fel, hogy a Tiszán tartósan meleg, nyári időben, lassan emelkedő szinttel sűrű-zavaros víz áramlik. Azt is feltételezzük, hogy valamelyik partszegélyen mély, kemény aljzatú talaj fölött csendes folyású, rendszeresen etetett, sokszori eredmény által bizonyítottan bevált pontyozóhelyünk van. Horgászatunkra, hogy ebben se legyen hiba, hajnali vagy késő délutáni órákat választunk.

A ponty étvágyára serkentő hatást gyakorol, és így képzeletbeli horgá­szatunkat eredményessé teheti a frontátvonulás nélküli, tartósan meleg idő, a lassan áramló és áradó víz, a horgászatra legalkalmasabb napszak és az élő­helyként kedvező mederszakasz. Egyetlen gátlás az áttetszőség nélküli, sűrű­zavaros víz.

Első lépésben egy vajpuha, legcsalafintábban ízesített kukoricaszemet tegyünk horgunkra. Akár elkeseredünk, akár nem, az elmondott viszonyok között nem lesz kapásunk.

A következő lépésben kukorica helyett sokszorosan átszúrt, tekergő gilisz­tával kísérletezzünk. Elképzelhető, hogy lesz pontykapásunk. Ha kitartóak vagyunk, talán naponta egy. Mivel a víz sűrű-zavaros, azt a gilisztát a pontynak ízérzékelésével kellett megtalálnia.

Harmadik kísérletként egyetlen változtatásként, elméletben tisztítsuk le a vizet a víztisztaságmérőm szerinti 50 cm-es áttetszőségre, és giliszta helyett a zavaros vízben már csődöt mondott kukoricát helyezzünk a horogra. Ered­ményként a kapásoknak sorozatban kell követniük egymást, és csak ügyetlen­ségünk vagy a darabszámtilalom akadályozhat meg abban, hogy háromnál több pontyunk legyen.

A leírtak a gyakorlatban nagyon sokszor igazolt tapasztalatok, és ha meg­gondoljuk, hogy halunk környezetében a látást biztosító áttetszőségen kívül az előbbi példákban semmi se változott, nem lehet tagadni a ponty táplálko­zásában a látás elsőrendű szerepét.

De van egy még érdekesebb kérdésem is: az első két példa zavaros vizei­ben csalinkat éjszaka sem találja meg halunk. Ám tiszta vízben-számtalan horgászeredmény dicsekszik vele-a siker reményében éjszaka is horgász­hatunk.Bárhonnan nézem, nincs rá más magyarázat, mint annak-ha még nem is bizonyított-feltételezése, hogy a halszem ideghártyája az általunk már messze nem észlelt sugárlartomány „fényeit” is érzékeli.

Testének egyéb adottságaira kár szót vesztegetnem, hiszen a pontyokról eddig megjelent, lassan már könyvtárnyi irodalom azt helyettem és e könyvtől elvárhatónál részletesebben megteszi. Így áttérhetek a ponty táplálkozásával kapcsolatos kérdések rövid-hiszen már erről is köteteket írtak-áttekintésére.

Valamennyien tudjuk, hogy halunk a vegyes táplálkozásúak közé tartozik, azaz zsenge korától kezdve felvesz, elfogad állati és növényi eredetű táplá­lékot is. Zsenge korában megerősödését és ennek következtében-sok más fajú halhoz hasonlóan-létezését az dönti el, hogy talál-e és kellő mennyiség­ben talál-e szinte mikroszkopikus nagyságrendű állatkákat környezetében. De későbbi életében se maradnak le asztaláról ezek a parányi lények, bár akkor már eleségének jelentősebb részét nagyobb falatok jelentik.

Az állati eredetű, nagyobb falatok részben a vizekben élő, másrészt a csak időszakonként víz alá kerülő szárazföldi (hullámtéri) területeken tartózkodó élőlények közül valók. Az előbbiek közül a már leírt legapróbbakon kívül, első helyen kell megemlítenem, a különböző kérészfajok és szúnyogok vízben élő lárváit, vízbe hulló, kifejlett példányait, a csigák és a kagylók vagy csupasz, vagy mészházas, de fiatalkori, és így a garatfogakkal összeroppantható egyedeit, a rákokat, továbbá sok rovar vízben élő, olykor többszörös átalakulással fejlődő alakját. Az időszakonként víz alá kerülő szárazföldről ezekhez még a fonál-és a gyűrűsférgek, a szárazföldi puhatestűek, és fejlődési alakjaikkal együtt különböző rovarok csatlakoznak. És hogy teljes legyen az étlap, nem veti meg néha a ponty az elhalt állati tetemek szövetfoszlányait, a hínárfélék magvait, idős példányok az apró halakat sem.

Bizonyos, hogy szürcsölgetése közben-talán meghatározott céllal (növé­nyi vitaminok?)-parányi növényeket is elnyel. Elképzelhető, hogy ennek lett emésztés-élettani következménye, hogy felnőtt életében növényi összetevők, különösen nagyobb energiatartalmú magvak, gumók szívesen vett falataivá váltak. Amíg azonban az állati eredetű táplálék felismerése-öröklött tényezők alapján-nem jelent gondot pontyainknak, a növényi eredetű táplálék-nyo­mokban öröklött emlékképek következtében-valós élelemmé csak akkor válik, ha hasznos voltáról többszörös tapasztalat segítségével meggyőződtek.

A gyakorlatban a kendermagtól a gabonafélék összességén át-beleértve a malomipari termékeket is a lófogú kukoricáig, a tört burgonyától a koc­kára vágott cukorrépáig minden takarmányra rászoktathatok, mindössze a szoktatás idejében mutatkozik némi különbség. Természetes, hogy a minden­napibb takarmányokat, például a kukoricát, mert vagy tógazdasági, vagy már korábbi élővízi etetésekből megismerte, gyorsabban fogadja el, mint például a borsót vagy babot.

Ha pontyfogás céljából állati eredetű csalit helyezünk horgunkra, bizony gyakorta nagy bajban vagyunk, mert a mederfenék minden társhala szívesen veszi ezt a falatot és majdnem reménytelen, hogy az a például legszebben mozgó giliszta odalent az óvatos pontyot érintetlenül várja meg. E meggondolás kény­szerít bennünket arra, hogy-néhány kivételes helyzettől eltekintve-hor­gunkra pontyainkkal már megismertetett, növényi eredetű táplálékot tegyünk, mert ezzel a pontyféléken kívüli társhalak széles csoportját nagyjából kizárjuk az ízes falatért folytatott küzdelemből.

Ez a megismertetés tulajdonképpen szoktató etetést jelent. Jóllehet ponty­vadászat céljából sok horgászunk használja ezt a módszert, a legtöbb hibát és ezzel együtt az eredménytelenebb horgászat okát itt vélem felfedezni, ezért az etetés mikéntjével részletesebben foglalkozom.

Az etetés horgászati célja kettős: egyrészt a megcélzott halfajt vagy -fajo­kat, esetünkben a pontyféléket, a kiválasztott helyre akarjuk csábítani, más­részt el akarjuk érni, hogy az etetőanyagot vagy annak valamelyik összetevőjét halunk megismerje, megszeresse és (a horoggal együtt) szívesen felvegye. Az ete­tés során tehát a sikert meghatározó tényezőként kell figyelembe vennünk a fog­ni szándékolt hal környezet-élettani igényeit, az ennek figyelembevételével kivá­lasztott horgászhelyünk fizikai jellemzőit, továbbá az etetésre szánt anyag halainkra gyakorolt vonzóerejét.

Alaptörvényként kell megemlítenem, hogy minden élőlény, így halunk is szívesen elfogad környezetében minden olyan változást, amely életét könnyebbé teszi. Ezért kérdőjelezem meg sok szakírónk abbéli állítását, hogy etetni csak akkor érdemes, ha egy víz vagy vízszakasz valamilyen fajú hallal „telített”, mert ez a hal csak ebben az esetben hajlandó a számára addig szo­katlan táplálék rendszeres felvételére. Ezt az állítást lassan négy évtizedes ta­pasztalatom alapján tagadom, mert sokszorosan meggyőződtem, hogy nagyon szerény halsűrűségű vízben is tudomásul veszi halunk az ingyen kapott, könnyen megszerezhető élelmet, és ha ilyennel jóllakott, nem töri magát, hogy a természet rendje szerint kemény erőfeszítéssel keresse meg a betevő falatot. Ezt az állításomat igazolta például a hatvanas évek vége felé a Tiszában már igen gyér létszámra csökkent, telítettnek igazán nem nevezhető pontysereg, hiszen azért csak-csak sikerült egy-egy helyre összetoboroznom őket, és így a horgászat még abban a sanyarú időben sem maradt minden esetben ered­ménytelen.

Az etetendő horgászhely kiválasztásában első és talán legfontosabb ténye­zőként tiszai pontyaink környezet-élettani igényeit kell figyelembe vennünk. Mivel a ma  Tiszájában a nyurgák és tőpontyok mellett tógazdaságokból szár­mazó,  nemesnek   minősíteti  és ezzel együtt  gyengébb izomzatú  halakkal   is számolnunk kell, horgászó helyünknek olyannak kell lennie, hogy mindkét faj (a nyurga is, a pacni is) megtalálja benne életlehetőségeit.

Közismert, hogy pontyainknak sok halunkhoz viszonyítottan szerény az oxigénszükséglete, de azért-amint a városok szennyezett levegőjét elvi­selő ember is szívesen veszi a szabad természet tiszta, sok oxigént tartalmazó légrétegét-a pontyok is sokkal szívesebben tartózkodnak a több oxigént hordozó vízi környezetben. Jó néhányszor megkíséreltem a pontyok összetoborzását megállt vizű szögletek mögött, ahol éppen e tényező következtében az aljzatot vastag, rothadó és e folyamathoz a környezeti oxigént felhasználó növényi anyag borította, teljesen eredménytelenül. E megállt vizű szöglet ellentéteként a nyurga- és tőpontyok összeterelésére legjobban bevált a mart vagy kövezett parton az apró szögletek alatt kavargó, a sebes sodrástól éppen csak elkülönülő vízszakasz, csakhogy ez a kemény legényeket feltételező élőhely nem alkalmas telepített halaink megtartására, így etetett helyként való kiválasztását legjobb megoldásnak ma már nem tekinthetem.

A magam és néhány jól horgászó és így sok pontyot fogó társam bevált pontyozóhelyének jellemzőit mérlegelve, pontyozóhelyünk kiválasztására a kö­vetkezőket tanácsolom: a kiválasztott hely közepesen mély vizű (4-6 m) és kemény, lehetőleg agyagos aljzatú legyen. Nagy előny, ha ez az aljazat ott, ahová majdan a horog kerül, egyenetlen, gödrökkel tarkított. Hasonló­képpen előnyös, ha rajta (benne) valamilyen akadály (partszöglet, bedőlt fa stb.) miatt lelassultam legjobb, ha változó irányban ide-oda áramlik a víz. Ugyancsak jó hatású, ha a gyorsan mélyülő partszegélyben valamilyen víz alá került növényi szövevény nyújt halunknak búvó- (pihenő-) helyet, de ez a fel­tétel csak csónakról horgászva hasznosítható.

Természetes, hogy egy meggondoltan alapos, mérésekkel ellenőrzött hely­választás is szolgálhat váratlan meglepetésekkel. 1976-ban nagy örvendezéssel fedeztem fel egy ilyen, az előbbiekben leírthoz hasonló horgászhelyet. Júliusban szorgalmasan etettem, hogy megszolgáljam az augusztusra várható csodát, de a csoda váratlanul elmaradt. Egy hónapon át kínlódtam ott, igaz, közben sok süllőt fogtam a bokrok tövén halszelettel, de a nagy ellenfél, a pontysereg szemérmesen hallgatott. Szeptember elején egy közeli, új, hasonló helyre ván­doroltam, és ott elég volt a kétszeri etetés, hogy tisztes pontyok húzzák a hor­gomat. A rejtélyre feleletet a következő, kuttyogatással fűszerezett nyár adott: a kérdéses helyen nagyon mélyek voltak a gödrök, és azokban öreg pontyok helyett termetes harcsák ütöttek tanyát, a két hal meg egymást nem nagyon szívleli. A gondos helyválasztás hosszabb tiszai tartózkodást tételez fel, de a leírt pontyozóhely minőségi igénye legyen mérvadó egy-két napos kirándulásunk alkalmából is. Lehet, hogy a horgászat megkezdése helyett valamivel többet kell partot, vizet kutatva sétálnunk, de az eredmény, ha a helyválasztás sikerült, az időveszteségért kárpótolni fog. Tapasztalatból mondom, hiszen néhányszor velem is megesett, hogy egész nap azért horgásztam szerény reményeket ígérő és megvalósító helyen, mert sajnáltam azt a reggeli, elveszett időnek tűnő séta­órát, és csak este döbbentem rá, hogy alig 100 m-nyire is horgászhattam volna valami csodálatos, óriás halakat is kínáló szögleten.

Az eredményes pontyhorgászat harmadik feltétele a választott etetőanyag milyensége és az etetés gyakorlati véghezvitele. Úgy vélem, el kell mondanom, hogy a legtöbb hibás elgondolást e kérdéscsoportban tapasztalom.

Mielőtt részletesebb tárgyalásba kezdenék, fel kell sorolnom az etetések eredményességével kapcsolatos horgászigényeket. Ugyanis más-más elbírálást jelent, ha a Tisza mellett lakó vagy a Tiszához csak egy-két napra, máskor egy­két hétre vendégként érkező horgász helyzetét figyelem. Érdekeik nem külön­böznek : mindkettő pontyot akar fogni, csak az egyiknek ehhez sok időt adott a sorsa, a másiknak csak órákat, napokat. Ebből következik, hogy a folyó mellett lakó horgásznak módjában van az általa legmegfelelőbbnek tartott hely megkeresésére, a halak tartós etetéssel való odaszoktatására, a vendégnek viszont a helyválasztásban is, az etetőanyagos csábításban is kapkodnia kell.

Hogy a kérdést egészében és jobban megvilágítsam, elméleti megállapítá­sok helyett-úgy is, mint Tisza melletti lakos, úgy is, mint távolabbi tiszai tájak egy-két napos vendége-leírom pontycsábítási gyakorlatomat.

Lakóhelyem körül, ember alig járta Tisza-szakaszon, az előzőkben leírt követelményeknek mindenben megfelelő, évek óta bő zsákmányt adó, két ál­landó horgászhelyem van. (Mindkét parton egy-egy, hogy különböző széljárás esetén is takarásban legyek.) A szoktató etetést, ha tisztulni kezd a víz (alapfel­tétel a legalább 15 cm-es áttetszőség), június közepén-végén, esetleg csak július­ban kezdem. A mélység mindkét helyemen olyan 5-6 méteres, a víz, bár vál­tozó irányban, de elég jól mozog, következésképpen az etetőanyagnak nagyobb sűrűségűnek kell lennie, hogy odalent a kívánt helyen érjen majd talajt.

Sokat kísérleteztem ezzel is, azzal is, a legjobban bevált „keverék” a következő maradt: durvábbra darált kukoricát inkább forrázok, mint főzök, hogy olyanná váljék, mint a szikkadt tejberizs. Ha lehűlt valamennyire, közékeverem a koráb­ban más edényben (kuktában) puhára főzött, nagyjából a főtt darával azonos tömegű ép kukoricaszemeket.  Ha némi asszonyi ellenkezés következtében a kuktás produkció elmarad, megteszik a konzerv-kukoricaszemek is, de ilyen­kor tanácsolom, hogy a doboz édes levét is öntsük rá és gyúrjuk a keverékbe. A horgászhelyen ezt a jól tapadó eleséget nagyobb gombócokká formálom, és-figyelembe véve a pillanatnyi áramlásokat-úgy vetem vízbe, hogy a ta­lajra a számomra legmegfelelőbbnek vélt helyen érkezzen. Odalent-partszegélyi tiszta vízben már néztem-az áramlások lassan tovahurcolják a darát, de a kukoricaszem helyben marad. Ebből az eleségből hetenként és horgász­helyenként 3-4 alkalommal 2-3 liternyit kap a víz, és ha jól választottuk meg a helyünket, egy hét elteltével már biztos fogásra számíthatunk.

A horgászatot mindig etetéssel kezdem. Igaz, mert féltem a rövid, gyorsan suhanó időt, ezt a gyakorlatban úgy végzem, hogy érkeztemkor 2-3 kétökölnyi gombócot vetek a horgászatra éppen kiválasztott helyre, aztán otthagyom. Ilyenkor süllőt bogarászok más bokrok tövén, vagy harcsákat hívok kuttyogatóval a kút fölött, közben beetetem a másik helyem is, majd 1-2 óra múlva visszalopakodok. A pontynak, ha mozdul, 10-15 percen belül jelentkeznie kell. Ha egy órán keresztül csak sűrű csend őrzi a csónakot, a pontyokkal tovább nem vitatkozom. (Valahol, valaminek történnie kellett, fizikai, kémiai, meteoro­lógiai hatások, de ezen már otthon töprengek.) Ilyenkor felkerekedve újból más halakat célzok meg, hogy a délutánom azért ne maradjon eredménytelen. Gyakoribb azonban a percnyi pontosságú pontyérkezés. Igaz, hogy gyak­ran termetes dévérek érdeklődnek bevezetésként, a bevetett horog szinte még talajt se ér, a botvég már jelez, aztán egyszerre minden abbamarad. Erre a várat­lan csendre nagyon kell figyelnünk, hiszen gyakran azt jelenti, hogy megérkezett a várt pontycsapat.

Az érkezéskor bevetett három hatalmas gombóc a vendégeket 2-3 óráig tartja helyünkön, ha ezután ritkul a kapás, halainkat újabb, de már sokkal kisebb tömegű eleséggel kell helyben tartanunk. És végül, a horgászat befejeztével még vízbe szórom a megmaradt etetőanyagot, hogy az éppen horgászott hely holnapi halai se panaszkodjanak.

Sok vita folyik arról, hogy mennyi az-az etetőanyag, ami egy adott vízen a legmegfelelőbb. Gondolom, e kérdést mindenkor a víz halállománya és ön­tisztulási képessége dönti el. A Tiszán-e pillanatban-hála Istennek, sem egyikkel, sem másikkal nincs bajunk. [És abban is kételkedem, hogy akár a Ba­latonban, akár a Velencei-tóban a nagyobb tömegű, bevetett élelem élettani kárt okoz. Hiszen etetőanyagunk is növényi származék, és ha nagy tömege miatt, amit halaink már nem képesek elfogyasztani (?), rothadni kezd, meg se közelítheti azt a helyzetet, amit például az ősz végén víz alá süllyedő, elhalt és így rothadó súlyom okoz, és amit a víz általában nagyobb baj nélkül elvisel.] Hogy kételkedésemet gyakorlati példákkal is igazoljam, el kell mondanom két történetet.

Az első mintegy másfél évtizedes. Az újszentmargitai határban patakzó Szandalik-csatornába egy Zetor húzta, csibetápot szállító teherkocsi zuhant. Rakományának zöme a vízben maradt. Rothadt is. De annyi hal, mint amennyi akkoriban azon a környéken összegyűlt, csak a valamikori mesékben létezett. És a másik: 1949 nyarának minden szombat délutánját és vasárnapját a szolnoki Holt-Tiszán pecáztam végig. Szerencsés ötlettel fordítottam meg a horgászóirányt: nem a meder, illetve a sulyommező tetejéről a nádszegély felé, hanem csónakommal a nádba furakodva, és horgomat a nyílt víz felé dobva a sulyommező mederbeli szegélyén etettem, horgásztam. Le se merem írni, hogy e sikerült ötlet révén mennyi halat fogtam. Higgyék el, sokat.

Akkoriban négyen horgásztunk együtt: egy orvos, egy órás, egy gumijavító és én. (Közülünk a következő évben az igazi győztes az orvos, dr. Wessely Endre lett 22,70-es pontyával, amit már nem hiszem, hogy valaha is utolérhe­tek.) Munkamegosztásunk szerint, falusi gyerek létemre, én szállítottam a kuko­ricát, Bandi megfőzette a kórház hatalmas lábosaiban, a másik kettő meg né­gyünk helyett etetett. Antos Zoltánnak akkoriban jelent meg első (?) cikke az úszós, osztott súlyú pontyozásról. Arattam vele, a másik három meg irigy­kedett. Azon a szombaton, hogy letörjék dicsőségemet, 20 liternyi főtt kukori­cát szórtak a helyemre, mert tudták, hogy megérkezem. Túrt a ponty, szinte mozgott a csónak, a sulyomszálak zászlóként lengedeztek, de éjfélig az úszó meg se moccant, már azt hittem, hogy bár érthetetlenül, de minden reményte­len. Éjfélkor aztán elkezdték. Négy órára a hatalmas haltartó szák tele lett, és 9 órára a csónak körül minden nádcsomón pányvára kötött ponty pihent. E történetekből az következik, hogy ha jó étvágyú a halunk, a sok is kevés, de ha valamilyen depressziót okozó tényező (lehűlés, durva apadás stb.) gyötri a vizet, a kevés is sok lehet.

Ha kirándulóként távolibb Tisza-szakaszon horgászom pontyra, elsősorban a megfelelőnek vélt hely felkutatására törekszem. Ilyenkor igyekszem megtalálni a korábban jellemzett jó helyet, tehát valamilyen akadály, szöglet, apró kősarkantyú alatti, nem megállt, csak tétovázón lelassult vizet. Mart vagy kövezett parton 2-3 ilyet is kinézek, és ezeken a helyeken az első délután bőségesen etetek. Etetőanyagom fele a már leírt, forrázott keverék, a másik fele szemcsésített malactáp. (Nem olcsó játék, mezőgazdasági boltokban, áfész-üzletekben kapható.) A vízben gyorsan, süllyednek, majd szétesnek a tápszemcsék, ízük. különösen, ha vérliszt is van bennük, csábító erővel messzire hat. Az etetett helyeket érintetlenül hagyom délután, ilyenkor máshol, más fajú halakra vadászom, de a pirkadat már valamelyik helyen talál, ahol viszonylag csekély, de folyamatos darás keverék etetésével kezdem meg a horgászatot. Ha nem mozdul a ponty, egy-egy óránál többet nem töltök egy helyen, ha igen, maradok, amed­dig tart a jelentkezés.

Meg kell említenem az etetőkosaras csábítási módot is, mert egyre többen használják, és vannak horgászhelyek, ahol nem is eredménytelenül. Hibája, hogy viszonylag csekély az egyszerre bejuttatott eleség, élővízen alig alkalmas arra, hogy népes pontycsapat éhségét is felébressze, így csak olykori eredményi ad. Más a helyzet azokon a kisebb vizeken, ahol sokan és sokat használják ezt az eszközt, mert a gyakran repülő kosár számottevő eleséget szór szét, és a pontyokat kutatásra ingerelheti.

És végül, mert gyakran adódhat olyan helyzet, hogy az etetésre szánt kuko­ricát nincs mivel összetapasztanunk, és így gyorsan süllyedővé tennünk, arra kényszerülünk, hogy helyünk fölött az áramlások és a vízmélység mérle­gelésével szórjuk be. Az ellenőrizhetetlen mélyvízi sodrás azonban sokszor váratlan, gyakran messzebbi mederszakaszra rakja, ezzel nemhogy helyünkre csalja, inkább elviszi a keresgélő pontyokat.

Ilyen akaratlan baklövés jó néhányszor megesett velem is, tévedésemre egy nagyon hosszúra sikerült dobás figyelmeztetett, bebizonyítva, hogy össze­csődített pontyaim 20-30 m-rel lejjebb keresgélnek, mint ahol én hittem őket, mert ott rakta le a víz a kukoricaszemeket.

Tamás András barátom horgász szótárában mindössze 3 hal létezik: élőhely szerint egyrészről a ponty, másrészről a kecsege és a márna, ezért hor­gászhelyét úgy választja meg, hogy mindhárom halra vadászhasson a siker reményében. Horgászhelyének sodróbb vize már gyakran megtréfálta, mert messzire hordta a pontyoknak szánt eleséget, aminek legfeljebb az 50-100 m távolságban alatta ülő horgász örült. Bosszúságában gondolt egy nagyot, és megalkotta kétmadzagos etetőeszközét, ami tulajdonképpen egy alján lesúlyo­zott vödör, amelynek a fülére is, az aljára is külön-külön zsinórt köt. Ezt a mintegy 3 literes edényt rakja tele eleséggel, és a választott helyen a fülre kötött zsinórral mederfenékig engedi. Ha leért, az eresztőzsinórt meglazítja, de meg­húzza a másikat, minek következtében eldől a vödör, és a benne levő eleség a talajra borul. Összefoglalva az elmondottakat, kijelenthetem, hogy a ma Tiszájában-bár szinte „békebeli” mennyiségben vannak pontyok-az értelmes etetés nélküli horgászat csupán egyszerű szerencsejátékká szürkül, ami méltó zsák­mányt és így vidám örömöt nem terem.

Tudom, hogy sokakat meghökkentett a pontyokra vonatkozó, általam 15%-ra becsült tömegarány, és kétkedve kérdezik, hogy az eddigi közlések alapján folyamatosan csökkenő állomány ilyen mennyiségre hogyan és mikor gyarapodott. Hogy a kérdésre kielégítő választ adjak, foglalkoznom kell a pontyok szaporodásával és annak feltételeivel, továbbá azzal, hogy a Tisza e feltételekből mikor és mennyit valósított meg.

Mint minden vízben, a Tiszában is a pontyok szaporodása (szaporodáson nemcsak az ivás létrejöttét, hanem a zsenge ivadék megerősödését is értem) több feltételhez kötött. Maga az ivás bekövetkezik, ha kémiai jellemzőiben tiszta és megfelelő hőmérsékletű (18-20 °C) víz mellett csekély vízmélységben lágy szárú növényzet áll pontyaink rendelkezésére. Hogy azonban a megter­mékenyült ikrából életerős ivadék legyen, alapvető szükségesség, hogy ne za­varja az ikraérést számottevőbb vízszintingadozás, továbbá, hogy a kikelt kis élet a megerősödéséhez szükséges táplálékállatokat közvetlen környezetében találja meg.

Ha ezeket az igényeket a Tiszára vonatkoztatjuk, el kell mondanunk, hogy bizony a gátrendszerek megépülése óta ritkán teljesülnek, bár azt is meg kell említenem, hogy a múlt század még gátmentes vagy részben megépített gát-rendszerű éveiben sem hozott minden év azonos termést.

Nagy érdeklődéssel olvastam át a József Gábor által rendelkezésemre bo­csátott, 1909-ben a Pallas Rt. által kiadott, Répássy Miklós műszaki tanácsos által írt, Édesvízi halászat és halgazdaság című könyvet. Bizony gyakran meg­hökkentem, mert eddig úgy véltem, hogy sok halászati, halélettani ismeretünk későbbi időkből származik. A könyv a többi között részletesen tárgyalja a tiszai árvizek és a halászat összefüggéseit. Érdekes (és elképzelhető) halélettani párhuzamot von a Duna és a Tisza árvizei között, és feltételezi, hogy alsóbb, már közös folyószakaszukról (mintegy tárolóból) indul útnak az ivásra érett felnőtt és az erősödését váró ivadéksereg tavaszonként, hogy az éppen magasabb árvizű Dunát vagy Tiszát válassza a nyárra ívási és tartózkodási helyül. Kimuta­tást is közöl az 1834-1899 közötti időről, éves bontásban tünteti fel a leg­magasabb szintű árvizeket, majd az adott évekhez illő, a halászok zsákmánya alapján megítélt halszűkét vagy halbőséget. Kimutatásából kétségtelenül megállapítható, hogy az árvizes év és a halbőség egymással párhuzamos jelen­ség, mint ahogyan az aszály és a halszűke is az. Hogy az akkori halbőség mit jelentett, arra vonatkozóan szó szerint közlök a könyvből (316. oldal) egy apró szakaszt: „Az 1845. esztendőben az árvíz kora tavasztól egész augusztus utolsó napjáig kint volt az ártereken; mikor a víz visszatért a medrekbe, a Tisza s mel­lékfolyói úgy benépesedtek hallal, hogy a halászok legfőbb gondja a halakon való túladás volt. Egy-egy hálóvetés eredményéből 10 kocsirakomány is kikerült. Ha a kereskedő egy-két forintért megvett két mázsa halat, a harmadikat ráadásul kapta.”

És ehhez a megjegyzés: „E feljegyzések egy nemrég elhunyt érdemes öreg szentesi halászmestertől, Danicska Józseftől valók s közvetlenségük miatt igen figyelemreméltók.”

Különben Répássy a tiszai halászat hanyatlásának igazi kezdetét az 1860-as évekre teszi, mert szerinte a vízszabályozások akkor már éreztették hatásukat.

A Tisza mai (hal-) pontyállománya azonban néhány megmaradt ős kivé­telével az utóbbi másfél évtized terméséből származik. El kell mondanom, hogy az ötvenes évek bőnek vélt (persze nem az előbbi mérce szerint) ponty­állománya a hatvanas évek végére nagyon alacsony szintre csökkent. Ezt mu­tatja fogásaim összesített éves eredménye is, hiszen az előbbi időszak 300-400 kg-jából 1969-re mindössze 74 kg maradt, jóllehet talán évről évre képzet­tebben és nagyjából azonos időt töltve a vízen kergettem a pontyokat.

Az a bizonyos hetvenes árvíz alapjaiban változtatta meg a helyzetet: az árvízzel együtt jó néhány halastó teljes állománya is a Tiszába futott, augusztus végéig víz borította Tiszabecstől déli határunkig a hullámteret, a ponty nem­csak leívott, de az ivadék a szélvizekben komoly halacskává növekedett, és őszközépen a fokok lassan visszacsorgó vizével együtt a mederbe jutva, az élővíz törvényeivel már nyugodtan megküzdhetett. Megnéztem akkoriban néhány ilyen fokot, fekete volt a víz a rengeteg ivadéktól.

A következő, tartósan magas vizet az 1974-es esztendő hozta. Az ívási időben és még utána hosszan épen maradt gátrendszer mellett víz borította a teljes hullámteret. Az eredmény a hetveneshez lett hasonló: ősz elején nagytö­megű ivadék került vissza a Tiszába. Különben az 1970-es ivás szaporulata már vagy majdnem méretes hosszúságra 1974 nyarára növekedett. A leírt két sikeres ivás telerakta ponttyal a Tiszát, ennek következtében az 1977-es tömegarány olyan 30% lehetett.

1974 után, bár olykor-olykor szétszaladt a víz, elfogadható eredményű ivás 1980-ig nem volt, mert vagy ivásra alkalmatlan időben érkeztek nagyobb vizek, vagy az árhullám nem várta meg az apróbb halacskák hullámtéri növe­kedését, így lassan, de folyamatosan csökkent a tiszai pontyok mennyisége, hiszen öt évfolyamnyi elégtelen szaporulat jelentős veszteség.

Az árhullámot árhullámmal követő 1980 is csak az utolsó pillanatban, úgy július közepén serkentette szerelemre a pontyokat, az addigi hideg időben bebizonyosodott, hogy júniusban hiába rohan szét a víz, ha a hőmérséklet alacsony, a nász elmarad. Ebben az évben talán a szerencse is közrejátszott, mert egy októberi árhullámmal utat nyitott a hullámtéren rekedt ivadékhalaknak, hogy a Tiszába visszatérjenek. Hogy a valóságban mennyi lett ez a 80-as szaporulat, annak megítélésére 1984-ig, horgon, hálóban való jelentkezési idejükig várnunk kell. Igaz, hogy addigra már sokkal nehezebben áttekinthetővé teszi a képet Kisköre.

Az 1978. április 6-án megkezdett II. fokozatú duzzasztás megteremtette a sikeres ivás feltételeit, ennek következtében az 1981-es fogásaimban egyre sűrűbben előforduló, átlagosan 3-as profilindexű, így bizonyíthatóan nem a telepítésekből való, még messze méret alatti pontyoknak már onnan kellett származniuk. Az se dönthető el még ebben a pillanatban, hogy a valóságban mennyi is lehet az éves, kiskörei természetes szaporulat, csak-amint már írtam-reménykedem, hogy a továbbiakban árvizes kora nyár nélkül is meg­őrizheti a Tisza a tároló rendszeres utánpótlása következtében a mai állomány tömegarányait.

Az 1970-es és 74-es, egymástól a későbbiekben is jól elkülönülő állomány kielégítően tájékoztatott a tiszai pontyok növekedéséről is. Mivel a későbbiek­ben a horoggal fogott pontyok zöme a két évfolyam valamelyikéből szárma­zott, tömeggyarapodásuk évről évre ellenőrizhető maradt. Az első adatok 1974 nyaráról valók. E nyáron ugyanis-halvándorlási ellenőrzés címén, ami végül is sikertelen kísérlet maradt-114 db, általam fogott 4 éves pontyot mértem, és jelöltem a MOHOSZ-tól (más célra) kapott, zöld, kopoltyúba helyezett la­pocskával, és tettem vissza a Tiszába. (Horgomra ezekből a következő évben mindössze 1 db akadt, alig 2 km-re az előző évi jelölés helyétől, így nem adott módot a következtetésre. Ám 4 éves koruk méretei megmaradtak jegyzeteim­ben: ezek a halacskák akkor 27-32 cm hosszúak és 0,5-0,9 kg tömegűek voltak. Profilindexük túlnyomó többségükben 3,0 körül mozgott. Növekedésük a későbbiekben is ellenőrizhető maradt, bár koruk előrehaladtával egyre szem­betűnőbb lett köztük a szétnövés. Átlagtömegük 1975-ben 0,90- 1,50, 1976-ban 1,20-2,00, 1977-ben 1,40-2,70, 1978-ben 2,0-3,50, 1979-ben 2,70-4,50, 1980-ban 3,30-5,50,1981-ben pedig 3,80-6,50 kg volt.)

Az 1974-es származásúak növekedése-talán az utóbbi 3 év sokszori magas vize által termelt bővebb állati eredetű táplálék tette-a 70-esekhez viszonyítottan némi többletet mutat. 1981-ben, 7 éves korukban a legjobban fejlettek tömege a 7 éves, 70-es származású, legfejlettebb 2,70-essel szemben a 3,10-3,30 kg-ot is elérte. Ennek következményeként 1982-ben a tömegkülönb­ség alapján néhány esetben már nem lesz eldönthető, hogy zsákmányuk az 1970-es ivás fejlődésükben visszamaradt példányai közül vagy az 1974-es szaporulat legjobban fejlett halaiból származik-e. A kérdésre elfogadható pontosságú feleletet a pikkelyekről leolvasható évgyűrűk száma adhat. Az eddig említett tényezők (testi adottságok, táplálkozás, szaporodás, növekedés) meghatározzák a pontyok élőhelyeit is. Ezekről a legfontosabbakat talán az évszakos változások alapján a legcélszerűbb elmondanom.

Télen egyéb pontyfélékkel és más társhalakkal együtt a meder legmélyebb, lehetőleg elnehezedett tuskókkal védett helyein csoportosulnak. Nem hiszem, hogy ez az egy-egy helyen bekövetkező feltétlenül nagy létszámú együtt tar­tózkodás még a leghidegebb télben is merev mozdulatlanságot és teljes táplál­kozási csendet jelent. Saját horgászeredményeim, de tógazdasági tapasztalatok is igazolják, hogy a ponty-bár nagyon apró méretű és mennyiségében jelen­téktelen-de némi táplálékot ilyenkor is felvesz; e célból-ha csak igen rövid utakra is-helyéről el kell mozdulnia. Ez az állapota a +4 °C-os vízben a téli álomhoz tehát nem hasonlítható, mindössze igen alacsony szintre csökken­tett életfolyamatot jelent.

Sokszor eltűnődtem a gondolaton, hogy egy-egy ilyen nagyon mély gödör­ben, kútban télvíz idején milyen szépen megférhetnek egymás mellett a nyári ellenségek, táplálék konkurensek is, hiszen egy-egy mohóbb csuka vagy süllő nagy ritkán felébredő éhségén kívül más alig zavarhatja ezeken a helyeken a beállt, harmonikus csendet.

A pontyot téli szállásáról a tavaszt jelző, első árhullám mozdítja ki. Meglehetősen erőtlenül (talán cél nélkül?) kóborol az olykor még jégtáblákat is cipelő vízben. Különösen hirtelen következik be ez az útra kelés a már említett mélyzajlás esetén. Az elmozdulást horgászsiker ritkán tanúsítja, annál jobban a halászok szegélyre rakott varsasora vagy a húzott háló néha nagyon bőséges zsákmánya.

A céltalannak tűnő kóborlás a víz lassú melegedésével egyre célzatosabbá válik: keresni kezdi a víz melegedésével arányosan szaporodó táplálékállatkák tartózkodási helyét. És mivel ezek az állatkák ilyenkor a lassan tétovázó és ezért gyorsabban melegedő partszegélyi sekély vízben vannak, a ponty is ezen a tájékon található. Ennek következtében ad már gyakoribb zsákmányt március végén, április elején a sekély, különösen az enyhén hepehupás talajú homok-pad lassan áramló vize, ha finom, horgászatra használt felszerelésünkön apró horog és giliszta van.

A májusi meleg már csapatokba rakja a pontyokat. Az ivarérettek-bár közben már nagyobb falatokból is mohón táplálkoznak – fokozódó izgalommal várják a kora nyári nagy vizet, hogy elvégezhessék a törvényként bennük élő szaporodási feladatot.

Élőhelyük e várakozás alatt mindig az a terület, ahol megerősödésükhöz a legtöbb táplálékot találják. Így a bedőlt fák, bokrok vagy a partszegély vizéből kinőtt, lombosodó növényzet közötti és alatti vízszakasz, a mart és kövezett partok apró forgóinak sorozata, a homokpadok lankái, a mederközép esetleg zátonyos, tehát sekély vize mind, mind számos táplálékállatnak élő- és szaporo­dó helye, ezért a pontysereg itt gyakran megtalálható. Ám a táplálkozásnál is élőbb parancs ebben az időben a szaporodás, ezért gyakran keresik fel az elmúlt években már megismert fokok környékét, hogy az áradó víz remélt szétszaladásával együtt a holnapi szerelem érdekében a hullámterekre evezzenek. És-mint a tavaszi legelőre kiengedett csorda-rohannak, eveznek is a szét­szaladó víz nyomán, ha megérkezik az áradás.

A Sajó-Tisza-torkolat környéke 15 km² nagyságú, gátak közé eső, döntő többségben rétként hasznosított, tehát fűvel benőtt terület. Ha szétszalad rajta az ár, csak derékig, máskor elágazásukig vízben álló, öreg fűzfák jelzik, hogy nem állandó tavat takar a víz. Lenyűgöző, úgy is mondhatom, megható lát­vány ezt a helyenként mély, máshol éppen csak füvet takaró széles vizet csónak­ról szemlélni egy-egy meleg, júniusi hajnalon. A kisebb halak tömeges sétája (vadászata) nyomán itt-ott felborzolt víztükör mellett egy-egy sekélyebb sza­kaszon a pontyszerelem jellegzetesen csattogó fürdései, körkörösen induló hullámai teszik felejthetetlenné a képet. Ha jó idő van, és elég tartós szintű a magas víz, ezen a réten a megtermékenyült ikrákból hihetetlen mennyiségű hallárva mozdul, de nagyon gyakran milliárdnyi élet temetőjévé is szomorodik e táj, ha egy-két hetes megállapodott szint után a folyó gyorsan apadni kezd. Ilyenkor parányi zsengékkel telnek meg a kiszáradásra ítélt apróbb tocsogók, néha szülőpárok is kívül rekednek, hogy a fű között megbújva veszítsék el az életüket. Szerencséjük csak azoknak a halaknak lehet, amelyek vagy vissza­sodródtak a folyóba az apadó vízzel, vagy mélyebb gödröt, bővizűbb lapost találtak menekülés közben, és a Tisza egy későbbi árhullámmal visszajön értük.

Ha nincs magas víz nyárelőn vagy nyárközépen, a ponty vagy vándorol, hogy a medrébe szelídült Tiszán is megtalálja ívóhelyeit, vagy várakozik. Vándorlása közben 100 km-es utat is megtehet; ilyenkor dúsul fel ponttyal a Tiszába torkolló vagy onnan induló folyók, csatornák vize. Ám, ha sem a vándorlás, sem a várakozás nem teremtette meg a nász feltételeit, a ponty cél nélkül szórja szét ikráit az alacsony vízben. A halászok ilyenkor bosszankod­nak, öreg Bodnár Sándor még az anyjukat is szidta, hogy milyen kényesek a találkahelyre. Pedig-ha meggondoljuk a pontyszülőknek igazuk van: csak akkor hoznak új életet létre, ha biztosnak látják annak felnevelkedését, az ivadék környezetében élő, legapróbb táplálékállatok jelenlétével. És az alacsony Tisza ilyen körülményeket csak ritkán teremt.

Akár így, akár úgy múlt el a nász ideje, pontyaink visszatérnek a folyóba, és felkeresik szokott élőhelyeiket. A régi nyurga- és tőpontyok legjobban a sodrás apróbb töréseit kedvelik, okozza azt bármilyen partszegélyi akadály vagy a meder sok hosszabb-rövidebb árka, gödre. Ezeken a helyeken-ha meg­éhezik-csapatokban sétál, ígéretesebb szakaszokon fejre állva túrja a talajt, hogy táplálékát felvegye. A „nemesek” inkább a partszegélyek lassú mozdulású nyiladékaiban, fák, bokrok, egyéb vízinövényzet környékén, alján keresik élelmüket.

Éhségük a víz hőmérsékletével arányosan változik, következésként a június végi, júliusi megmelegedett vízben szinte a legnagyobbnak kell lennie. Mégis, ez az időszak termi a legtöbb horgászpanaszt: ki ezt, ki azt okolja, hogy csak nagyon ritkán mozdítják meg a horgokat.

A kérdésen, mert magam is tapasztaltam ezt a látszólagos étvágytalansá­got, sokáig törtem a fejem. Régebben, amíg bő volt a kérészállomány, bele­nyugodtam abba a megállapításba, hogy virágzáskor telezabálták magukat. A mai Tiszán az a néhány repülő „lepke” azonban kóstolónak is kevés. Akkor?

A megoldásra a horgászversenyzők nyár közepi szitkozódása vezetett: június végén, júliusban csak sokszoros munkával tudtak kiszitálni néhány darab vörös színű árvaszúnyoglárvát a máskor bőséges lárvatartalmú iszapból, mert az állomány zöme kirajzott, elrepült.

Megértettem, hogy ez az időszak a Tiszán is nagyon sok táplálékállat sokasodási ideje. Ilyenkor szaporodik például a nagyon gyakori kecske- és sokkal ritkább folyami rák, a petékből kikelő 9-11 mm-es védtelen állatkák a vízi élet törvényeivel ismerkednek, elmúlt évben született és idősebb testvéreik páncélt váltanak, így puhává vált testükkel 8-10 napon át a támadóikkal szembeni küzdelemben alul maradnak; a kagylók és csigák is sokasodnak, és a fiatalabb példányok mészhéja könnyen összeroppantható; rajzanak a szúnyog-és kérészfélék is: mind, mind megannyi jó falat. A Tiszán kívül a csatorna­rendszerek (Keleti-, Nyugati-, Jászsági-, Kunsági-főcsatorna) a halastavak miatt kémiai szennyeződéstől óvott vize is nagyon sok táplálékállatot terem. Hogy példát is mondjak, az a tiszavirág, amely ősi tartózkodási helyén már majdnem elfogyott, a Nyugati-főcsatorna fölött felhőkben repül. (Ez a tény is igazolja, hogy nagymértékű csökkenését nem a halászok vagy a horgászok okozták, hanem a Tisza időszakos szennyezései.)

Az általában már letisztult augusztusi vízben nagyrészt kiürül ez a bőség-kosár, így halaink könnyen horogra csábíthatók. A leírt helyeken kell keres­nünk őket, ahol adagos hőmérséklet mellett október végéig kitartanak. No­vember már egyre rövidebb és inkább csak a téli pihenőhely fele irányuló sétákat engedélyez számukra, hogy decemberre beálljon a körforgást lezáró téli állapot.

Ha figyelembe vesszük az eddig leírtakat, reménykedem, hogy könnyebbé válik a tiszai pontyok horgászata. Ezért-inkább kiegészítésként-már csak néhány, elfogadásra érdemes tanácsot adok. Talán az etetéseket ismertetve kellett volna megemlítenem, hogy a turkáló, keresgélő ponty világosan jelzi tartózkodási helyét. Az érintett talajról gáz­buborékok emelkednek a víz színére, és megjelenésükből sok körülményre következtethetünk.

Szokásos horgászhelyeinken a talajt finomszemcsés, olykor nagyon vékony, máskor vastagabb föld-, iszapréteg fedi. Alatta gázokat is teremtve bomlik szét az elhalt növényi vagy állati eredetű anyag. Ezek a gázok mindaddig e réteg alatt feszülnek, amíg valami külső hatás szét nem repeszti ezt a réteget. Ez a külső hatás lehet a minden apadásnál fellépő víznyomáscsökkenés, de élőlény is, ha széttúrja, megbontja azt a kérget. A börtönéből kiszabadult gázbuborék a felszínre tör, amit már könnyen észrevehetünk.

A nyomáscsökkenés odalent általában csak egy-egy nyílást tár fel a feszülő gáz előtt, így a buborék egy helyről származóan sorozatban érkezik a felszínre, míg ha élőlény érinti a talajt, az érintett felület egészéről egyszerre érkezik gázgyöngyös híradás. E megfigyelés segítségével például egy jól sikerült etetés után a halak mélyvízi mozgása, élelemkeresése a felületen is érzékelhető.

Még egy táplálkozással kapcsolatos vízi híradást kell megemlítenem. Kövezett vízszegélyben október táján gyakran látható, hogy kövekről származó, növényi lepedék érkezik fel a tükörre. Ez a jelenség legtöbbször pontyot, néha márnát jelent. A növényi eredetű, kövekhez tapadt lepedékben ugyanis táplálékállatkák sokadalma él, és a ponty vagy a márna az állatkák miatt tépdesi izmos ajkaival ezt a növényi szövevényt.

És hogy mikor horgásszunk pontyra napszak szerint-e kérdésre az élő folyó nem ad feleletet.

Amikor a Szolnoki-holtág vizében horgásztam, pontos kimutatást vezet­tem: 24 cikkre (órára) osztottam fel egy kör alakú papírlapot és a fogások idő­pontja szerint pontokkal jelöltem az éppen eredményes órát. Ez a papír óralap éves összesítésben a következő eredményt adta: 21-03 óra között közepes, 03-06 között igen jó, 06-09 között gyenge, 09-15 között igen gyenge, 15-17 között közepes és 17-21 közötti időben igen jó eredménnyel zsákmányoltam pontyokat. Az Élő-Tiszán is kísérleteztem, de a folyó fogási eredményeivel-mint egy jól terítő sörétes fegyver-arányosan lőtte tele az óra-céllapot. Korábban csak a hajnali és a kora esti órákban hittem, de az évek során később sokszor megcáfoltatott ez a tavi tapasztalatokon alapuló hiedelem. Megtörtént néhányszor, hogy a legjobb eredményt a napsütötte, tikkasztón forró délidő adta, és az éjszakai horgászatokon nem jelentett számottevő különbséget, hogy csak a csillagosán sötét éjszaka vagy a telehold is vigyázta a botokat. Mindezekből egy következtetést vontam le: az ilyen-olyan tavakban a legfontosabb környezet-élettani változtatásokat döntő mértékben a meteoroló­giai tényezők alakulása határozza meg, a folyókban viszont még számos egyéb, korábban már említett összetevő is lényegesen befolyásolja, és így irányíthatja a halak élettevékenységeit.

És végül, hogy szó essék eredményeimről is, becsületesen be kell vallanom, hogy a sűrű zsákmány ellenére igazán szép pontyot én-sajnos-csak ritkán fogok. Régebben a szerencsét szidtam, később azonban rájöttem, hogy ennek is élettani oka van. Gondolom, megvan az a képesség bennem, hogy az élő folyón is megtaláljam (megérezzem?) a jó pontyozóhelyet. Etetgetéseimmel ráhibázok legjobb csábítási módjaikra is, ennek következtében helyeim körül többnyire nagyon népes pontysereg kutat. Barátaimnak azt a példát szoktam említeni, hogy egy-egy ilyen helyem olyan, mint a tavaszi baromfiudvar: a szétszórt kukorica után mindössze 5 tyúk, de ugyanakkor 95 kiscsirke rohan. Ezért csekély a valószínűsége annak, hogy azt a legfontosabb, horgon fityegő kukori­cát a sok kisebb hal valamelyike helyett egy termetes öreg szippantja fel.

A nyári pontyozásra a márnák, a tavaszi és a késő őszi pontyozáshoz a kecsegék horgászatánál leírt botokat, orsót, zsinórokat használom. Ez a viszonylag könnyű felszerelés gondot csak akkor okoz, ha helyem környékén ágas-bogas világ is található, hiszen a menekülő erőt ezzel a felszereléssel vissza alig tarthatom.

Megjelent: Zabos Géza – Horgászoknak a Tiszáról
Mezőgazdasági Kiadó-MOHOSZ Budapest, 1983