– Meglátod, egyszer majd összetöröm ezeket az átkozott botokat!
Borbála fenyeget, inkább sziszegve, mint hangosan, szeme sötéten villog, de keze kókadtan pihen a szoknya ráncain.
Borbála a feleségem.
A kemény mondatra az ajtóból visszafordulok, a nagy lendülettől hátizsákom csatja a függöny fodrába akad, le is szakad az egész menthetetlenül, a meztelenné vált ablakon át könnyű derűvel néz be a szobába a nap.
Borbála elkeseredetten szemléli az összeomlott csipkehalmot.
-Na, még ez is…
Bűntudattal várom az újabb szidalmakat, de sápadttá és némává teszi a túlzott harciasság. Megszánom.
– Vacsoraidőre itthon leszek, vigasztalom, lemondván ezzel az esti horgászat örömeiről, de nem értékeli önfeláldozásomat. Dühösen legyint.
– Eredj! Vigyen a fene!
Visz. Bár a fene helyett öreg, ócska motorkerékpár dübörög alattam. Közben azon tűnődöm, hogy Borbálának nem volt igaza. Hiszen a horgászat, mint bennem élő szenvedély, beírattatott házassági passzusunkba is, amit annak idején velem együtt kellett tudomásul vennie.
A gátra érvén elmúlik belőlem apró csatánk utórezgése, az utat figyelem, kavicsok pattognak a kerekek nyomán, és ki nem mondottan is boldog vagyok, hiszen minden megtett méter közelebb visz ahhoz a csodálatos horgászhelyhez, amit két év óta magaménak vallhatok.
Megérkezvén, egy öreg fához támasztom a motort, aztán átcsörtetek a helyemet elrejtő bozóton, de a szakadt part peremén megdöbbenek: odalent hárman is ülnek a magam építette öblöcske partján, fejük felett cigarettafüstös béke tétovázik és lábuk előtt az áttetsző vízben hálóba zártan vaskos ponty piheg. Fellobbant dühöm csendes szomorúság bénítja meg, mert ráérzek, hogy hiába viaskodnék, ezt a helyet már elvesztettem, hiszen ez a három ember ide a jövőben majd mindenképpen visszajár. Köszönés nélkül visszafordulok, és hazafelé önmagam szidom, hogy miért nem voltam valahol vagy valakivel óvatosabb, mert annak a háromnak erről a helyről tudnia kellett, másként nem akadtak volna rá sohasem.
– Hamar meguntad… – fogad Borbála otthon, és szavai mélyén csendes gúny lapul.
– Hozzád jöttem vissza, mert megbántottalak – építek erényt a balsikerből, de úgy tűnik, nem nagyon hisz nekem.
Egy héten át azon töprengek, mit tegyek? Aztán, mert a horgászatban a zsákmányszerzés örömén kívül legjobban a csendet és a magányt szeretem, elhatározom, hogy valahol, egy embert nem látott helyen újból letelepedek.
Mást mutat a víz hátáról, mint a partról a folyó, csónakot az öreg halásztól kérek, mosolyog is, amikor elmesélem, hogy miért és mire kell. Azt tanácsolja, lefelé evezzek, talán egészen az Ördög-sarokig, hiszen abban a tuskós, örvényes vízben élnek a környék halóriásai.
Az égbolton július első napjainak kéksége ragyog, csak néha-néha mártom meg a vízben az evezőt, kétoldalt álmosan ballag a part, vizsgálgatom, hogy új rejtekhelynek melyik táj lenne jó. Közben elérem, elhagyom régi helyemet, most csak egy horgász ül rajta a három közül, de sűrű használatról tanúskodik a szétdobált szemét. El is gondolkodom, hiszen azt a kis öblöt parti kövekből kemény munkával én építgettem fel hónapok alatt, rendszeres etetéssel én hívtam oda a halakat, így igazán nem szép, hogy ezen a ritkán horgászott tájon annak a háromnak éppen ott kellett letelepednie.
Egyre vadabb vidék úszik a csónak mellett, jobbról öreg erdő őrzi a folyót, és a vízben a kövezés nélküli, szakadt part tövén kidőlt faóriások fekszenek. Kopott ágcsonkok merednek a víztükör fölé, mögöttük rablóhal csobban, és ijedt kis halak rebbennek szerteszét. El is játszom a gondolattal, ha felfedeznék egy szélesebb tisztást két vízbe dőlt, öreg fa között, nem lenne megvetendő végleges horgászhelynek sem. De mert bedőlt fát vízbe csúszott bozót, bozótot újabb fa követ, le kell mondanom erről a lehetőségről.
Az erdő végén a jobb oldali sodrás a bal part meredek falának rohan, mert a folyó eddigi balra tartó íve derékszögben jobbra megtörik.
– Ördög-sarok! – ismerem fel az öreg halász által javasolt helyet, és nyugodtan tűröm, hogy átsodródva a másik oldalra a fecskefészkes, meredek fal alatt megforgassák a széles örvények a csónakot. Mélységet is mérek, alattam 25 méternyire koppan a mederhez a súly, el is kedvetlenedem, hiszen ebben a kavargó, nagyon mély vízben halcsábítás céljából hiába etetnék.
Később végigcsónakázom a jobb partszegélyen is. Ott, ahol a folyó átvág a másik oldal mélysége felé, élesen látszik a sodorvonal és alatta szelíden csak ide-oda imbolyog a víz. Mélységet mérek, a szalag hat méter körüli értéket mutat, és kemény, agyagos talajhoz ütődik az ólom. Örömömben legszívesebben nagyot rikkantanék, mert megérzem, hogy beletaláltam, bár azt is látom, hogy a horgászat megkezdéséig még nagyon sok munka vár.
Első lépésként végigtapogatom a csónakból mércémmel a sodorvonal alatti tétova vizet, hogy kiderítsem, van-e és merre elfeküdt tuskó leendő horgászhelyemen? Kettőt találok, az egyik messzebb, pontosan a sodorvonalon, a másik néhány méternyire éppen tervezett helyem előtt. Csak az utóbbi izgat, el is határozom, ha elbírok vele, majd kiemelem. Aztán a partot vizsgálgatom. Vízszegélyig mindent dzsungel borít, sűrű, karvastag törzsű füzes néz az ég felé, és aljnövényzetként szeder-indás gyötrelem integet kék fürtjeivel a fák között.
Valamit valamiért – biztatom magam, és fűrészt, baltát ragadva nekiesek. Számolgatom, mindössze néhány négyzetméternyi helyet kell kitisztítanom, ahonnan majd bevethetem a horgokat, és alapkövetelmény az is, hogy a leendő horgászhely a víz felé se árulkodjék nagyon. Fél óra alatt készen vagyok: lankás, homokos part pihen a szeder alatt, művem innen is, onnan is vizsgálgatom, de nem találok rajta kifogásolnivalót.
A tuskó következik – nógatom magam a cigarettafüstös pihenő után, és mivel itt csak az Öregisten láthat, előtte meg úgy sincs titkolnivalóm, anyaszülten lépek a vízbe, hogy a tuskó titkát kiderítsem. Némi úszkálás után lebukok, mindössze négyméteres az akadék fölött a víz. Az akadékról odalent kiderül, hogy csak egy gyökérzet nélküli, vízhozta, hatalmas faág. Kötelet hurkolok a végére, aztán már kint a parton nekigyürkőzöm. Lassan mozdul, de mozdul, centizve húzkodom, végre kiemelkedik. Innen már könnyebb, a sekély vízben, nehogy bajt okozzon egy későbbi fárasztás alatt, mint régi hajósok az egykori hajót, vágott helyemtől messze vontatom. Az erőlködéstől karom is, lábam is reszket, de megnyugodva nézem a vizet: még hosszú a nyár, visszafizetheti kínlódásomat.
Csak még az út – jut eszembe az újabb feladat, hiszen nem a vizén, hanem motoron érkezem majd holnapi horgászataimra, és helyemet a part felől kell megközelítenem. Ellenségesen nézem a folyondáros, szederindás, fűzgallyas szövevényt, mert nem tudom, hogy milyen szélességben védi a folyót, és azt sem, hogy benne merre is kellene tartanom. Az is eszembe jut, hogy először felfedező utat teszek, de attól félek, hogy visszafelé esetleg eltévedek, és nem találom meg a csónakot, így fűrésszel, baltával felfegyverezve egyből nekibuzdulok ösvényt vágni. Feltételezem, hogy a folyóra képzelt merőleges lesz a legrövidebb út át a dzsungelen, az meg éppen az égen pihenő nap felé mutat, megcélozom. Jól is teszem, mert néhány méternyi fűz- és szederirtás után már csak a zöld végtelenség ölel körül, és égi barátom nélkül biztosan eltéveszteném az irányt. így csak a fáradtsággal, meg a szúnyogok hadával birkózom, sűrűn elcifrázom nőnemű voltukat, közben tanácsot is adok, hogy inkább a férjeikkel foglalkozzanak, mint velem.
Két óra alatt olyan száz métert haladok, hosszúnak tartom, eszembe is jut, hogy talán a nap is kacskaringós utakra tévedt és én balga halandóként követem, amikor váratlanul ritkulni kezd a vadrejtő bozót. Örömömre éppen egy mezei út lábához érek, de itt már – hogy ösvényem takarva maradjon – érintetlenül hagyom a bokrokat. Fáradtságot, szúnyogot felejtve bandukolok vissza vágott ösvényemen, és már csak azt sajnálom, hogy némi szárnypróbálgatásra nem hoztam botot.
Könnyű kedvvel evezek hazafelé, régi helyemen már ott ülnek mind a hárman, vidáman nézem őket, köszönök is, lustán fogadják, és talán nem is sejtik, hogy azt a jó helyet nekem köszönhetik.
Meleg, július végi jó idő pihen a folyó felett, lent a vízben elcsendesedtek a halak is, mindössze néhány napfényt is tűrő, rakoncátlan szúnyoggal kell viaskodnom.
– ‘Isten – köszön a halász, és megállítja a sodorvonalon a hosszú, keskeny ladikot.
– Adjon – köszönök vissza én is, nehogy azt gondolja, neveletlen vagy gőgös vagyok.
Megismerem, mert néhányszor már lassúnak tűnő, csobbanásmentes evezéssel tovasiklott új helyem előtt, de eddig nagyobb figyelemre nem méltatott. Olyan magamkorú lehet, csak éppen az arcára több ráncot aszalt a szélhordta idő.
– Kijön? – értem meg a tétova szemlélődést.
– Ha nem zavarom… Kicsit korábban érkeztem, van időm…
– Nem zavar – mutatok mellettem helyet.
A zsinórokat kikerülve óvatosan csúsztatja a csónak orrát a partszegélyre.
– Bana János a nevem – nyújtja a kezét udvariasan. Bemutatkozom én is.
– Akadgat? – néz a vízben levő, kicövekelt szák felé.
– Eddig kettő. Két ponty. De még reggel fogtam őket. Azóta csend van.
– Ilyenkor elpihennek ők is. Majd estefelé… Szépek ezek a pontyok. Ugye, etet is?
– Szoktam. Hetenként 3-4 alkalommal. Meg sokat.
– Úgy jó… Akkor ideszoknak.
Megkínálom, rágyújt. Kék füstbe burkolózva nézzük a tükörsima vizet.
– Tuskó nincs?
– Van egy, bent a sodorvonalban. A másikat innen az orrom elől kicibáltam.
– Azt a bentit ismerem. Már megfogta egyszer a kece is.
– Nekem is ment alá már halam. Jó hal volt.
– Az lehetett… Azok vágtatnak mindjárt a menhelyükre. Aztán hallgatunk. Fél óra múlva felemelkedik.
– Na, elindulok.
Kézfogása kemény, egyenes férfit jelez, és égszínkék szemében az emberi tisztaság derűje ül.
– Ha erre jár, nézzen meg máskor is – búcsúzkodom.
A folyó hátáról szól vissza.
– Jó. Majd legközelebb is kikötök.
Ki is köt néhány percre minden alkalommal. Olykor megvár egy-egy halat is, amíg kitornászom a vízből és szákba teszem, a nagyobbaknál még a fejét is megcsóválja.
– Jól csinálja – dicsér ilyenkor -, hogy ilyen szép halakat is parthoz vezérel ezen a vékony madzagon.
Az ismeretségből szelíd barátság fakad, egyszer aztán azt is elmesélem, hogy új helyet hogyan és miért választottam éppen itt.
– Majd vigyázok, hogy mások rá ne kapjanak – ígéri segítőkészen.
Egy délután megcsörren lakásomon a telefon.
– Van egy biztosan szöges tehenem. Ha lenne időd, holnap megoperálhatnánk… László kérlel, aki kollegám, de egyben a barátom is.
– Lesz időm – futok át a másnapi előjegyzéseken. – Kora délelőttre előkészítheted.
Előkészíti. A tehén egy tanáremberé, aki a tejtermelés hasznával pótolgatja a szerény fizetést. Csak a felesége tüsténkedik körülöttünk, mert a férjnek értekezletre kellett mennie. A műtét rendben halad, megtaláljuk és kiemeljük az előgyomrot átfúró szöget is, a helyes diagnózis jutalmaként.
– Megmarad? – kérdezi az asszony, amikor az utolsó öltések befejeztével elmetsszük a varrófonalat.
– Meg! – mosolygunk mind a ketten, aztán elsoroljuk az utókezelésre vonatkozó tanácsainkat.
Az asszony hálásan mosolyog.
Vannak munkák, amelyek után az embert belső jóérzések öntik el, mert ráérez, hogy nem követett el hibát, és az elvégzett tevékenységnek sikeresnek kell lennie.
– Jöjjenek be a házba. Összeütök egy kis tízórait.
Éhesek vagyunk, a meghívást elfogadjuk.
Háborút átvészelt, kopott bútorok, a sarokban márkás zongora, felette falra akasztottan horgászbotok. Kíváncsian nézegetem a botokat. Észreveszi érdeklődésemet.
– Az uramnak egyetlen bogara van… László két falat között felnevet.
– Ilyen bogárral más is rendelkezik…
Egy-egy kupica pálinka után elverve éhségünket, a háziasszony kristálypoharakba könnyű bort tölt, aztán behozza a sűrűre főzött feketét. A sikeres műtét jóérzése szétterül bennem, mint az égbolt tiszta kékje nyári zivatar után, és ebből a jóérzésből valaki másnak is adni akarok.
– Van egy jól elrejtett, csodálatos horgászhelyem. Ha gondolja, egy-egy alkalomra felajánlhatom az urának.
Fenenagy jószívűségemtől én magam is meghökkenek, hiszen azt a helyet rajtam kívül csak a halász ismeri, de vissza már nem vonhatom kijelentésemet. Az asszony megkapaszkodik az ajánlatban.
– Az bizony jó lenne… Csak ritkán jut le a vízhez, és gyakran panaszkodik, hogy helykereséssel pazarolja a drága időt.
Nincs mit tennem, tollat, receptpapírt szedek elő, és gyors térképet rajzolok, hogy ha odaindul, ne ácsorogjon tanácstalanul a bozót előtt. Az asszony hálás mosollyal veszi el tőlem a papírt.
– Az uram a műtétet, a horgászhelyet majd személyesen is megköszöni…
Hazafelé nagylelkű ajánlatomon gondolkodom, de végül elhessentem kétségeimet.
– Ha véletlenül összeszaladunk, elférünk majd ott ketten is!
Augusztus van és vasárnap; a földeken lassan, csendesen öregszik a nyár. Elültek már a csattogó viharok, és mélybarna bajuszt pödörnek orruk fölé a kukoricacsövek.
Hideg hajnali pára lebeg a víz felett, és János a varsák felnézése után nagyon elkeseredetten köt ki mellettem. Szidja a teleholdas éjszakát, meg az ivóvíz tisztaságú folyót, mert egyetlen varsájába se bújt hal, pedig most éppen nagyon kellene valami fontos földi hatalomnak.
– Majd én fogok, ha ennyire megszorult – vigasztalom.
– Na, az szép lenne… – néz rám, és kiérződik hangjából, hogy ezt a megoldást rettentően szégyenletes dolognak tartaná, de mert biztos halat várnak el tőle, érzem, hogy alkudozik önmagával.
– Majd máskor visszaadja – biztatom.
– Rendben van – egyezik később bele. – De csak, ha visszaadhatom!
Néhány maréknyi frissen lefaragott tejeskukoricát szórok a vízbe, aztán együtt figyeljük a botok hegyét. Alig fél óra telik el, amikor egyiken kifeszül a lazára hagyott zsinór. Bevágok, a hal kemény fékkel is messze kirohan. János feltekeri a másik bot zsinórját, majd érdeklődve nézi, hogy a halat hogyan fárasztom és hogyan terelem a part mellé.
– Olyan öt kilós lehet… – bírálgatom, amíg kiszedem szájából a horgot.
– Annyi – hagyja helyben becslésemet.
– Elég lesz ez, vagy fogunk még egy másikat is?
– Elég ennyi annak a nagyhasúnak.
Szótlan komolysággal rakja be a ladikjába. Aztán kezet fogunk a vízi emberek tiszta békéje szerint.
A ponty megerősíti barátságunkat. Ha lent vagyok a folyón, János mindig kiköt mellettem, és a korábbiakhoz képest hosszabban elidőz. Ilyenkor halakról, halászokról, a régi vízi világról beszélgetünk, és én ámulva hallgatom évszázadokat átívelő emlékeit.
Szeptember elején összetorlódott munkáim miatt egy héten át nem járhatok horgászni, de a robotot vasárnap megelégelem. Még alig pirkad, amikor elindulok, a motor mellett a kora ősz utazik velem, és a harmattól lucskossá ázik a ruhám, amíg a bozóton átcsörtetek. Tiszta örömmel lépek ki a partszegélyre, de a váratlan látványtól megdöbbenek: körös-körül szétdobált szemét virít, és szerteszurkált szolgafáim is idegen horgászkezekről vallanak. Foglalt helyet jelző táblácskám se találom, amit – nehogy észrevehetővé váljék a folyó felől – bokrok tövére szúrtam, hogy csak az lássa meg, aki itt véletlenül partra lép.
Hirtelen támadt haragomban összeszűkül fölöttem az ég, hiszen egy másik helyről már elüldöztek, és azóta ez az apró partdarab volt számomra a menedék, ahová a világ csínytevéseit felejteni jártam. Kedvetlenül szedem össze a szemetet, meg is gyújtom, hogy nyoma se maradjon, és szokott helyükre dugom vissza szolgafáimat. Eleséget szórok be halaimnak, bevetem a horgokat is, de fanyar ízű marad a hajnal őszi csendje, mintha durva kezek egy kedves, tiszta fészket szétcibáltak volna valahol. A lábnyomokat nézem a bot és zsinór helyett, hatalmas gumicsizmák redőit őrzi a homok, föléjük képzelem a tolvajokat is, akik ezt a helyet elorozták tőlem. Közben természetesen elhibázom a kapásokat, új kukoricaszemeket fűzök a horgokra az elcsentek helyett, de megbántottságomtól nem szabadulok.
János, bár egyik varsájába gyönyörű süllő szorult, haragos kedvvel érkezik.
– A héten talán négyszer is idegenek ültek itt – mondja dühösen – a gátőrháztól csónakon érkeznek reggelenként, és se szó, se beszéd, ide telepszenek. Szóltam nekik, hogy ez foglalt hely, ott van a tábla is, de kinevettek. Aztán kihúzták a táblát a földből és a folyóba dobták.
Leül mellém, rágyújtunk, de némává tesz a harag.
– Hiszen, ha egy lett volna, elzavarom – tűnődik később. – De egyszerre három azért sok nekem…
– Ezek is hárman… dühöngök én is, és arra az első háromra gondolok, akik miatt egyszer már költözködnöm kellett.
János a folyóba pottyantja a csikké égett cigarettát.
– Ketten azért el tudnánk innen hajtani őket…
Hálásan nézek rá, el is mosolyodom. Karcsú, inas férfi, és elképzelem, hogyan is festene egy ilyen, esetleg verekedéssel tarkított elzavarás, de más megoldást keresvén elvetem ezt az ötletet.
– Lehet, hogy csak véletlenül kerültek ide, és megértenék jó szóból is…
– Nem olyanok! Ezek jó szóból nem értenek! – legyint, és megállapítása olyan keményen csattan, mint egy kinyilatkoztatás.
Nem vitatkozom. János ellöki a parttól a csónakot és bár nem mondja, de érződik rajta, hogy ez a dolog legalább annyira bántja, mintha az a három őt lopta volna meg.
Aztán csak teszek-veszek a botok körül, a kapásokat mégis elhibázom. Később megnyugszom valamennyire, mert eszembe jut, hogy leírt betűkkel is üzenhetek. Papírt szedek elő, meg tollat, és jól olvashatóan levelet fogalmazok:
„Tisztelt Sporttársak!
Ezt a helyet azelőtt senki se használta. Én alakítottam horgászatra alkalmassá, mert egyedül szeretek lenni a folyó mellett. Kérem magukat, ne rontsák el az örömömet!”
Aláírom, és egy ágacska hasítékában a szolgafák közé szúrom.
A következő napokban csend és béke él horgászhelyemen. Érintetlenül várnak a szolgafák, és a halak se lopkodhatják büntetlenül a horogról a kukoricaszemeket. Meg is nyugszom, arra gondolván, hogy a hívatlan látogatók talán szabadságukat itt töltő horgászok voltak, akik nem akartak új horgászhely építésével bíbelődni.
Aztán – úgy egy hét múlva – újból szeméttel borított a hely, és azt is meglátom, hogy a faág hasítékába szorított levelem oldalt a bokrok között emberi ürülék tetején pihen.
Az egyértelmű válaszra keserű harag támad bennem, naponta lejárok, viszem a botokat is, de a hátizsák mélyére nehéz vasdarab kerül. Messze állítom le a motort is, nehogy dübörgő hangja túl korán jelezze érkezésemet. Vasárnapig azonban nem történik semmi se.
Vasárnap tudatosan később indulok, mert azt akarom, hogy ha megjönnek, melegedjenek csak meg minél jobban a helyen, rakják széjjel a botokat is, hogy ne gondolhassanak majd menekülésre.
Az ösvény bejáratánál váratlanul János fogad.
– Itt vannak… – mondja -, bár mintha csak egy lenne…
Messziről néztem, nem akartam, hogy észrevegyenek… És most nem csónakon jöttek…
Előszedem a hátizsákból a vasdarabot.
– Annál jobb! Legalább nem inalhatnak el a víz felé…
A bozótból, mert úgy érzem, hogy dühömben egy egész hadsereget is szét tudnék verni, még visszaszólok.
– Ne jöjjön! Elég leszek ott magam is…!
Zöld harag az ösvény lépteim előtt, és minél közelebb vagyok a vízhez, ez a harag annál sűrűbbé válik. A folyó közelében azért megtorpanok.
– Meglesem, mielőtt belezavarom őket a vízbe…
Váratlan kép fogad: a parton rövid lábú tábori széken egy
csillogóan ősz hajú úr ül egyedül. Előtte az én szolgafáimon két horgászbot feszül, azokat nézi komoly figyelemmel. Leteszem a botokat, a hátizsákot meg a vasdarabot, aztán kilépek a tisztásra. Hangom rekedt az indulattól.
– Jó napot – köszönök hangosan.
Váratlan jelentkezésem megriasztja, csak később válaszol.
– Jó napot.
– Horgászik? – kérdezem, pedig tudom, hogy miiyen értelmetlen a kérdés, de nem jut eszembe más.
-Igen, horgászom – felel megnyugodtan, és visszafordul a botok felé.
Még ingerültebbé tesz a közöny.
– Természetesen a saját helyén horgászik ugye… ? – inkább üvöltöm már, mint kérdezem, és nem várom meg a választ. Hangerőm az izgalomtól fortisszimóban marad, és amiket ékes nyelvünk a legutóbbi ötven év alatt nyomdákon kívül is megőrzött a szitkozódás szavaiként, kizúdul belőlem. A partok között ijedten pattog a visszhang, elhallgatnak a madarak, és az öregúr először sápadttá, majd liláspirossá válik. Szótáramból közben elfogy minden ebben a helyzetben elmondható kifejezés, a pillanatnyi szünetben hideg, gőgös hangon megszólalhat ő is.
– Ez a hely legjobb tudomásom szerint – nevemet mondja – úr helye…
– Az bizony, az erre-arra mindenségit! Az bizony, csak az! És az az úr én vagyok… De maga mi jogon ül itt?
Egy cédulát vesz elő a zsebéből.
– Akkor valahol valami tévedés történt. Én először vagyok itt, és engem a feleségem közvetítésével ön hívott meg a horgászhelyére… Még térképet is adott…
Megvető mozdulattal dobja le az orrom elé az egykori receptpapírt. Ráébredek borzasztó tévedésemre. Nézem az öreg tanárt, az eldobott cédulát, egy pillanatra felvillan bennem az asszony képe, a megoperált tehén, a márkás zongora fölött a horgászbotok, és egyetlen épkézláb gondolat, nem is gondolat, csak érzés kerít hatalmába: most itt el kell süly-lyedni, vagy légneművé válni, vagy elszaladni, vagy bármi áron meg nem történtté tenni az előbbi szörnyű kiabálást.
– Kérem… Elnézését kérem… – dadogom. – Én elbújtam az emberek elől, és egy hónap óta idegenek járnak ide… Rombolnak, szemetelnek. Vízbe dobták a táblám is… És én azt hittem, hogy egyikük… Kérem, értsen meg, ne haragudjon rám, tanár úr…!
Nem veszi figyelembe kétségbeesett siránkozásomat, és megfontolt mozdulatokkal csomagolni kezd.
– Kérem, nagyon kérem, ne menjen el… Jó hely ez, nagyon jó hely… És én nem horgászom. Ma nem horgászom. És szeretném jóvátenni; és átadom a helyem; véglegesen is átadom…
Befejezi a csomagolást, a szeme fáradt, de hideg.
– Nézze, talán megértem… De akkor sem szabad… így sohase szabad…!
Felemeli a botokat, biccent a fejével, és belép a sűrűbe. Néhány percig még hallom a hozzá érő gallyak súrlódását, aztán csend lesz. Később felmegyek a botokért, de nem rakom össze őket. Csak ülök, nézem a vizet, a túlsó partot, ahol az újra beállt csendben néhány tarkavarjú marakodik egy szárazra sodródott haltetemen. Üresnek és nagyon szomorúnak érzem magam.
János csendesen telepszik mellém.
– Ez hát elment… – mondja.
– El. De nem azok közül való volt…
– Tudom. Végighallgattam…
– Rossz nap – tűnődöm kedvetlenül.
– Rossz – mondja ő is.
Egy hét múlva a városban véletlenül találkozom az öreg tanárral. Legyőzöm szégyenérzetem és megkérdezem:
– Megbocsátott már?
Elkomorodik, nem válaszol.
– Higgye el, nagyon szégyellem magam… Én szeretném, ha kijönne oda újból…
– Nem, oda nem! – mondja keményen. Aztán, talán mert megszán, hozzáteszi:
– Akkor még nagyon korán volt, és nem mentem haza. Kerestem egy helyet. Nincs messze az ön helyétől, és jónak mutatkozik… Azóta odajárok…
Közlése szerény vigasz, mégis örömet okoz.
– Így még találkozhatunk ott is…
– Lehetséges… – mondja búcsúzóul.
Október első hete csodálatos. Meleg, derült napokat könnyű éjszaka ölel és hajnalban kezdem munkáimat, hogy enyém legyen a mind jobban rövidülő délután. Hívatlan vendégeim – ki tudja, mi okból – nem jelentkeztek a tanárral történt veszekedés óta; a hely, az új tábla és a régi szolgafák érintetlenül várják érkezésemet.
János azonban elhagyott. Egy fentebbi homokpad sekélyén tetőhorgozik harcsákra éjszakánként, és pihenéssel tölti a nappalokat, így ritkán találkozunk, hiányzik is.
Egy délután – éppen megérkezem – megzörren a bozót a hátam mögött, és a nyiladékban felismerem az öreg tanárt. Talpra ugrom, mert azt hiszem, hogy horgászni akar, de leint.
– Bajban vagyok… – mondja. – Egy hal elvitte a botomat…
Nem nagyon értem, hogy miben segíthetek, ezért rákérdezek.
– Reggel óta idekint vagyok. Etettem is. Ebédig semmi. Egy moccanás se. Ebéd után utolért a természet, és otthagytam a helyet. Még messze voltam, amikor az orsó felvisított. Rohantam, amennyire tudtam, de még nem értem oda, amikor a zsinór megakadt. A szolgafa kirepült helyéből, és a bot dárdaként vágódott a vízbe. És most ott van. Az új bot. Egy hete kaptam a feleségemtől…
Nézem a tanárt, sajnálom is, de most sem tudom még, hogy mit kellene tennem.
– A másik botommal nekikezdtem dobálni a vizet – folytatja. – Végre ráhibáztam. A megszökött bot zsinórja, mint egy gyeplő, kijött. De nem tudtam, hogy melyik végén van a hal, melyiken a bot. Húzogattam, egyik se mozdult. Aztán az egyik vég elszakadt. És most van egy zsinórom, ami a vízbe vezet, de nem tudom, hogy mi van rajta…
Végre megértem, és őszintén örülök, mert úgy érzem, hogy azt a szégyenteljes nyári adósságot most méltó módon visszafizethetem. Együtt ballagunk ösvényemen, aztán – néhány száz méterrel feljebb – az erdő fái között keresünk új utat. Szakadt, meredek parton érjük el újból a folyót. Gyökerekbe kapaszkodva csúszkálunk le a meredeken, és megdöbbenve nézem a nagyon mélynek látszó, örvényekkel cifrázott vizet.
– Itt van – mondja a tanár, és kezembe adja a kifogott zsinórt.
Nézem, erős hetvenes, a vízben egy bikát is ki kell bírnia. Vetkőzni kezdek, de a tanár megriad.
– Mit akar? Nem így gondoltam. Nem engedem. Maga ismeri a halászt… talán, ha a csónakjából befelé, a meder
felé húzná…
Egy pillanatra megtorpanok. Aztán eszembe jut, hogy János új tanyája legalább három kilométerrel feljebb esik, és nem segítene a csónak se. Hiszen, ha az a bot tuskó alá feküdt, csak kézzel lehet kiszabadítani…
Csupaszra vetkőzve lépek a vízbe, ami csípősen hideg, de abban reménykedem, hogy csak az első pillanatok kellemetlenek.
– Most tessék megfogni a zsinórt jó erősen – szólok ki a partra -, mert annak segítségével akarok leúszni a bothoz. És engedjen utánam annyit, amennyit csak lehet…
Inkább vontatom magam, mint úszom a leakadás irányába. Húsz méternyire lehetek a parttól, amikor a zsinór már merőlegesen lefelé mutat. Mielőtt lebukom, kiszólok még az öregúrnak:
– Na, most imádkozzék, hogy ne a horog, a bot legyen a végén!
Nagy lélegzetet veszek, és húzni kezdem magam lefelé. Öt méternél kezd a túlnyomástól a fülemben pattogni valami, merüléseimnél megszokott dolog, rá se figyelek. Aztán még újabb három métert megteszek, amikor váratlanul lazává válik az addig feszülő zsinór, és én szabadon emelkedem a felszín felé. A tanár reménykedve fogad.
– Vége! – mondom hangosan és nagyot káromkodom.
Aztán kiúszom a partra és a szálkásan szétmarcangolt zsinór véget vizsgálgatom. Megértem, hogy miért is szakadt el olyan könnyen, hiszen amikor az öreg a partról ráncigálta, feltehetően az orsó éles peremén ment tönkre. Akkor pedig a bot volt az orrom előtt… de erről a feltételezésről hallgatok.
Az öreg szomorúan nézi a vizet, ami most már visszavonhatatlanul elnyelte felesége ajándékát, aztán engem figyel, ahogyan dideregve öltözködöm. A végén, talán hogy megvigasztaljon, elmosolyodik.
– Vesztettem én már többet is… Ne bánkódjon! És nagyon köszönöm, ha nem is sikerült…
Néhány nap múlva János köt ki csónakjával horgászhelyemen. Nézegetem, tetőhorgait viszi hazafelé. Megérti vizsgálódásomat.
– Nagyon hidegek már az éjszakák… Elég volt belőlük, meg elcsendesedett a harcsa is…
Aztán én mesélem el, hogy a hal elvitte bottal sem sikerült azt a nyári adósságot kiegyenlítenem.
– Mindent megtett, amit megtehetett… – fogad védelmébe.
Aztán csak ülünk, a megsárgult partokat, meg a ritkuló levélsort nézzük a fák hegyén.
