Egyszínűen szürke égbolt, hideget sziszegő északi szél, felborzolt tükrű folyó. Búcsúzni jöttem, holnap partra emeljük a csónakot. Ismerős vizeken sétál velem a hajó: 41 évem öröme, bánata ül ezeken a partokon. Köztük ez az 1992-es, legutolsó év az egyik legszomorúbb. És hogy miért?
Amikor a rendszerváltásnak nevezett, de a valóságban színfalak mögött létrejött egyezkedés alapján a csak külsőségeket megváltoztató, hatalmi osztozkodás bekövetkezett, mert mit sem tudtam e megállapodásról, boldog voltam, hisz elhihettem, hogy most egy tiszta erkölcsű világ következik. Az azóta elrepült idő azonban sokszorosan bebizonyította tévedésemet.
A partokról ritkult levélzetű fák nézik a folyót. A víz tükrére ejtett rőt levélszőnyegen már az elmúlt hónapban elutazott a nyár az elmúlás felé. Mert haldoklik bennem a remény, hogy maradék időmet egy megtisztult hazában élhetem. Visszarettenve a sokszínű csörtetéstől, már magányosan járom a magam útjait. A piros szegfűtől azért félek, mert mögötte mindig felsejlik a sarló kalapács; a szabad madaraktól, mert tollazatuk korábbi nemzeti színét a röpülés öröme kék-fehérre festette át; és a virágtól is, mert tulipánhagymák többségében elmúlt korszakunk megbukott nedvei áramlanak a sejtek között még ma is. Mindezeknek természetes következménye lett, hogy a napjainkat irányító politikai artisták életszemléletével nem azonosulhatok.
Az ólomszürke égbolt alatt, fegyelmezett „V” betűt rajzolva a Tisza fölé, menekül a tél elől dél felé egy vadlibacsapat. Jó nekik, hiszen hazát válthatnak, ha megérkezik a zord idő, de engem a sorsom rabláncnál is erősebben ideköt.
Bár csak apróbb vihar az országos pozícióharcban, de a horgászok táborában is érzékelhető már az anyagi hasznot kergető összevisszaság. Mert megalakulásától kezdődően tagja vagyok, tanúja lehettem annak is, hogy állami segítség nélkül, csak saját erejére és anyagi összefogására támaszkodva miként vált több százezres sereggé az első kétezer. Természetes, hogy a létszámnövekedéssel arányosan növekedett az összegyűlt vagyon is. És mert az emberi mohóság nagy úr, és mert annak kielégítését lehetővé teszi a törvényesen is törvényen kívüli környezet, egyeseknek eszébe jutott, hogy az összegyűlt vagyon egy-egy szelete az egységes tábor szétcibálásával megszerezhető. Ám hogy ennek megvalósulásával széteshet maga a tábor is, csak parányi bosszúság lehet, amit a megszerezhető személyi haszon sokadrangú kérdéssé redukál.
Csendes, megfakult színű partok között sétál velem a hajó. Erre az évre ettől a kedves, szomorú folyótól elbúcsúzom. Holnap a Tisza határól partra emeljük a csónakot.
Az írás az 1994-es Horgászkalauzban jelent meg
