Zabos Géza – Mister Úgyse
(Szász Imrének, szeretettel)
Mister Úgyse délben érkezett. Igaz, akkor még jó csengésű magyar neve volt, ezt az újat én ragasztottam rá, amikor jobban megismertem. Óvatos kíváncsisággal lépett szobámba, ahol feleségemnek hetenként csak egyszer szabad takarítani. Limlomos férfibordély. A széles íróasztalon ezernyi cetli, hivatalosak és hívatlanok, újságok, folyóiratok, egy örökké nyitott írógép, testes hamutál, tele csikkel. A műszerszekrényben fecskendők, csipeszek, szikék között orsók, zsinórok, lakkok, festékek. A falon hosszú lécre akasztottan horgászbotok.
Kicsit megriad, inkább az utóbbiakat szemléli.
– Mutasd meg horgászbotjaid, megmondom, ki vagy! – terelem én is ebbe az irányba gondolatait, hogy ne vegye észre a többit. Ritkán szokott zavarni a rendetlenség, de most határozottan zavar. Ez a Pestről jött vendég többet érdemelne.
Udvarias, egyszerű mondatok. Lessük egymást, öreg fiúk, mindketten túl az ötvenen, ö új horgászvizeket keres, mert a régieket elrontotta már az idő, én apró ablakot, amelyen át betekinthetek egy másik világba, ahol a leírt betűk szépségét sejtem.
– A víz? – kérdezi később leplezetlen kíváncsisággal.
– Két nappal ezelőtt még gyönyörű volt, azóta nem láttam – mondom, de hirtelen eszembe jut, hogy akkor már erősen áradt, ki tudja, ma mit mutat?
Délután a csónakban ülünk. A folyó két nap alatt három métert emelkedett. Tuskók, gallycsomók, magányos faóriások úsznak a hátán. Vize, mint a sűrű tejeskávé. És szokatlan erővel sodor. Káromkodva kerülgetem az úszó rönköket. Cikcakkozunk néhány kilométert, a motor köhög, feladom.
– Tudtam én – mondja már otthon -, hogy nekem úgyse sikerül…
– Majd üzenek! – ígérem a búcsúzásnál. – Ha jó lesz, üzenek!
– Elromlik – gondolkodik hangosan -, elromlik majd akkor is, mire megérkezem…
Szomorúan csapja be a kocsiajtót.
Már szelíd, késő őszi fény simogatja a tájat, amikor újra hívhatom.
– Szép? – kérdezi a folyó felé intve.
– Gyönyörű – mondom lelkesen.
– Ne beszélj neki rólam! – figyelmeztet. – Hátha nem vesz észre…
– Meg kell szeretned, akkor majd nem haragszik. Megmondtam már neked, hogy olyan, mint egy asszony. Ez se állja a tartós ostromot.
– Öreg vagyok már a tartós ostromláshoz!
– Valamit valamiért – sóhajtom dühösen, mert idegesít, hogy várja és elfogadja a vereséget.
A folyó nem vette észre. Mint egy angol lady, tiszta maradt és hűvösen idegen.
– Na, ennek sokáig kell udvarolnunk, mire megadja magát – mondom, de inkább vigasztalásnak szánom a megjegyzést, hogy ne tűnjön reménytelennek a hosszú várakozás. Nem válaszol. Talán a botot nézi vagy a vizet, amelyen vidáman hancúroznak a vadkacsák. Félek, hogy megriad a csendtől, ezért régi nyarakról mesélek, amikor vaskos halak rohantak a zsinórok végén és elsuttogom azt is, hogy még mindig várok egy találkozást. Azzal az igazán nagy, aranyos hasúval.
A sokat tapasztaltak értésével mosolyog. Talán irigyel is ezért a várakozásért.
– Süllő? – kérdezi később. Írásaiból tudom, hogy legszebb álmaiban a csodák vizén hatalmas, kék farkú süllők lebegnek, de szeretném, ha pontyot fogna a süllőzés előtt.
– Korán van még. Először megfogjuk a pontyainkat, aztán süllőzhetünk…
Kinéz a partra, ritka levelek libegnek az ágak között.
– Nem eszik már a ponty… Október vége van.
– De eszik – állítom csökönyös bizakodással.
Nem válaszol. Érzem, hogy őszintén akarja azt a pontyot, de már nem a zsákmányszerzés öröme miatt. Miattam, hogy ne csorbuljon ez a fenenagy bizalmam.
Végre megszán a folyó bennünket: szépen, csendesen behajlik a botja. Tisztességesen bevág, feláll, a böhömnagy csónak enyhén imbolyog. A zsinór feszes, az orsó finoman kerepel. Ülök és nézem. Arcát feszültté teszi az izgalom, de keze hajlékonyan követi a hal kirohanásait. Néhány perc múlva kiemeljük. Jó kettes nyurga, pikkelyein aranylón csillog az őszi fény. Mister Úgyse kezében remeg a cigaretta.
– Meg kell szeretned ezt a vizet! – ismétlem. – Akkor téged is szeretni fog…
Nem válaszol. Olykor lenéz a hálóban pihenő halra. Süllőzés céljából a túlsó part ágai közé csúsztatom be a csónakot.
– Nagyok is vannak? – kérdezi, amíg izgatottan fűzi fel a horogra a kis halat.
– Nagyon is. Kék farkúak.
Alkonyatig reménykedünk, de nem jön, csak egy növendék, óvatosan veszi le a horogról, és teszi vissza a vízbe.
A következő napokban lemásoljuk az első történéseit. Gyorsan megfogjuk pontyainkat, hogy biztos zsákmányunk legyen, aztán tuskóról tuskóra vándorolva kék farkú süllőket kergetünk. Mindhiába. Még kicsi se jön.
Sértődötten nézem a vizet: harminc éve tartó szerelem után ilyet nem lenne szabad velem tennie…
Társam értőn bólogat. Tudta ő ezt előre is…
Utolsó délelőttünkön még megpróbáljuk, mert nem akarom beismerni a vereséget.
– Úgyse sikerül – mondja. – Nekem nem jöhet össze minden…
Igaza lett.
– Azért szép volt – vigasztal a búcsúzásnál. – Talán majd jövőre…
Június elején kék farkú süllőket fogok. Táviratot diktálok a postáskisasszonynak:
„A kék farkú harap! Gyere azonnal!”
A telefonban csendesen kuncog a kisasszony.
– Ez valami újabb figura, Géza bácsi?
– Új – nevetek én is, mert nem akarom a kedvét elrontani.
Csak egy hét múlva érkezik. A folyó árad, egyre zavarosabb. Süllő egy darab se.
– Miért mondtad el neki – mutat a folyóra -, hogy megérkezem?
– Nem mondtam, de lehet, hogy megsejtette… Hinni kezdek a hiedelmeiben.
– Már otthon éreztem, hogy most se sikerül. Dühös is vagyok, szomorú is.
Meleg, aranyfényű szeptember vigyázza a letisztult vizet, amikor újra találkozunk.
– Tíz napi öröm következik – mondom üdvözlés helyett, és azonnal a csónakba tessékelem, hogy ne veszítsünk ebből a tíz napból perceket se.
Szellő se mozdul, a délutáni nap a fák hegyén, kezemben kettőket pukkan a kuttyogató. Hirtelen bevág, és feláll.
– Vendégem van – mondja csendesen.
Kezében derékba hajlik a bot. A hal jobbra tör, balra tör, csónak elé, csónak alá, de az agyondicsért tengeri peremorsó fékje nem ad zsinórt. Lazít a csavaron, akkor se enged. Mister Úgyse hangosan káromkodik, a harcsa szívósan küzd a rövid zsinórral. Aztán feljön. Töretlen elszántsággal úszik el a csónak mellett.
– Jó hetes – mondom tárgyilagosan.
– Ötös, ha van – igazítja ki vélt tévedésem.
Nem vitatkozom.
A hal lebukik, a fék most is blokkol, mintha egy kezdő, női gépkocsivezető taposná, a bot hegye a vízben. Aztán egy pattanás, az ólom a horoggal együtt az ég felé repül, majd egykedvű csobbanással hull vissza a vízbe. Mister Úgyse valami nagyon cifrát akar mondani, de meggondolja. Még akkor is remeg a keze, amikor mélyről jött sóhajtással rálegyint a folyóra.
Aztán új bogarat fűz, én előkaparom a kuttyogatót, kettőket, néha hármakat ütök, az utolsó hangot loccsanó cifrázással.
Hallgatunk.
Az a harcsa felborította gondosan megírt forgatókönyvem előírásait. Új álmokat rajzolt a víztükörre, testes, nagy bajuszú álmokat, mellékessé zsugorítva a halak egyéb nemzetségeit. A süllőket is, a kék farkúakat.
Kuttyogatunk hát hajnalban, délelőtt, délután, alkonyatkor. Igaz, harcsa is akad. Konyha-harcsák, két-három kilósak, de a nagyja hallgat.
Néhány nap múlva megszán az idő. Hideg szél söpör a hullámok felett, elfújja a harcsákra kivetett horgok fölül a magas csónakot. Egy-egy védettebb szögletben pontyozunk és süllőzgetünk. Ponty szépen akad, olyan ötévesek, meg néhány öregebb. Süllő mindössze három. Kilogramm körüliek. Érzem, lehetne több is, nagyobb is, de Mister Úgyse nem hisz a folyóban és nem hisz nekem. Hit nélkül meg…?
Utolsó este könyvelünk. A harcsák, süllők súlyában mérleg nélkül is megegyezünk, csak a pontyok megítélésében van köztünk különbség.
– A kisebbek típuspontyok voltak – mondom hangosan. – Átlagos súlyuk 1,55.
– 1,30 – mondja és tudom, hogy nem fellebbezhetek.
Másnap hajnalban még egy rövid búcsúpontyozás. Akad egy típus is.
– Ekkorák voltak a többiek is – mondom. Alaposan megnézi, forgatja, rábólint.
– Ekkorák.
– Akkor majd megmérjük otthon pontos mérlegen… Szórakozottan mond igent, mint akinek nem fontos már ez az egész. A tájat nézi, benne talán az elmúlt tíz napot, vagy a tuskó mellé képzelt harcsakirályt.
– 1,62 – mondom már otthon a mérleg előtt. És hogy helyre álljon tépett önérzetem – A harcsád is volt hetes.
Szelíden mosolyog.
– Mindegy, hogy mennyi volt… Gyönyörű volt…
– Majd jövőre – búcsúzott akkor.
Az a jövő azóta múlttá érett. Árvizes, kegyetlen, ronda nyár volt. Mindössze két jobb, szeptember végi hetet adott. De a folyó – úgy látszik – megszerette. Az a szombat-vasárnap, amikor megjött, e két hét legszebb két napja volt.
Szokott helyemre ültünk, és amire még alig volt példa életemben, 6:2-re nyerte velem szemben a pontycsatát. Csak a süllő hallgatott.
– Nincs – mondta beletörődve.
– Nincs? – kérdeztem, és a halászok sokmázsás zsákmánya jutott eszembe.
– Nincs – zárta le a többéves vitát.
Kedden egyedül ültem a helyen. Fene tudja, talán hiányzott is, hogy súlyos kilóival nem imbolygatja a széles csónakot.
A második botot süllőre szereltem. A horogra szelet helyett élő kis halat tettem, ahogyan Mister Úgyse szokta. A botot arra az ágra támasztottam, a kis halat oda lógattam, ahol két napon át ő leste a kék farkú halat.
Három kapásom volt, három gyönyörű süllőt fogtam. A Balaton mellett fogasnak neveznék őket.
Hazafelé elnézegettem a halakat. Arra gondoltam, ha most Mister Úgyse mellettem ülne, elmondanám, hogy az embernek – levetvén a pesszimizmus szürke csuháját – hinnie kell, szeretnie kell azt a másik világot, aminek titkait fürkészi, ha érteni akarja. De már messze járt, nem mondhattam el.
