Zabos Géza – Macska, nők, halak

Macska, nők, halak
Az egyszínűen fekete macska puha lépésekkel indul el egy bokor alól, és – mint egy baljós intelem – megáll az úttest közepén. Kíváncsian nézi a közeledő Trabantot.
Lassítva kerülöm, hogy előttem át ne menjen, de nem veszi figyelembe sóhajtásomat. Átmegy. Kecsesen, asszonyosan, győzelme biztos tudatában.
– Vége! – mondom az ülésen terpeszkedő horgászbotoknak. – Ma hiába lesitek a folyót!
– Inkább egy fiatal nő lett volna… – elmélkedem később.
– Egyik barátom szerint a nő se a szerencse jele, de jobban elviselhető… Mondjuk, húszévesen, forrónadrágban, és feszes, telt keblekkel, amelyek a mai divat szerint fegyelmező ruhadarab nélkül szabadon lifteznek az áttetsző blúz alatt a lépések ütemére. De hát nem nő, macska volt.

A szokatlanul korai kánikulában a folyó lustán, tiszta és meleg vízzel fogad. Gyönyörű május harmincadika ígérkezik, elfelejteti a macskajóslatot, áldassák, aki kitalálta, hogy a szombat is szabad legyen. Motor a csónakon, lassú hullámok indulnak el a partok felé. A tisztásokon horgászok ülnek, némelyik mellett asszony és gyerek, ismerős az ismeretlen is, üdvözlést intő karok, óriás család, akiket egy feltámadt ősi szenvedély összeköt.

Csendesen úsznak alattam a kilométerek. Haditerv. Részleges tilalom van: pontyot, márnát, kecsegét nem szabad. És harcsából is csak a nagyja jó.

Határozat: harcsával kezdem, hátha meghatja őket a kuttyogató, de ha nem megy – bőven van időm -, és árnyék épül a bokrok tövén, süllővel folytatom.

Vízközép. A szegély bokraira kötve néhány csónakos horgászbarát. Lelassítok, hogy ne zavarjak. Jelbeszéd. Tagadó kézrázással kérdezem: nincs? Mosolyogva mérlegelnek mindkét kezükkel: akad…, akadgat…
Senki földje. Gyorsítok. Kétoldalt dzsungel, magam vagyok. Összerakom a kuttyogatásra használt, nehéz botot, amelyen új szerzemény a néhány hete vásárolt, nagyon drága és ezért izzó családi vihart kavaró multiplikátor. Legalább az árát ne mondtam volna meg…
– Megérte… – vitatkozom aztán a messzeséggel, és arra a majdani harcsára gondolok, amelyik izmosabb is, testesebb is minden eddig fogottnál.

Öreg, vízbe feküdt tölgyfa jelzi a kutat, mert kútnak mondja minden vizet ismerő azt a száz méter hosszúságú és tizennégy méter mély vizű árkot, amit a mederben a folyó sodrása vájt. Az óriástölgy koronájából már csak a rücskös csonkok emelkednek a víztükör fölé, az apróbb gallyakat elvitte a téli jég, de a partszegélyben szívós gyökérzet őrzi még a törzset, talán nem akarja tudni, hogy nincs már élet az ágak között. Leírt betűk. Egy könyv. De itt nem állva halnak meg a fák, hanem más halandóhoz hasonlóan elfekszenek. A gondolaton eltűnődöm, talán örülök is, hogy szerelmetes folyóm a fákkal ezt az utolsó dolgot emberi módon téteti.

Kilométernyire a kút fölött. Alapgázzal állítgatom a parttól való távolságot, hogy vissza majd pontosan az árok fölé vigyen a víz, aztán leállítom a motort. Elhagyott hullámaim utolérnek, és tovább suhannak a csónak alatt, a parti locsogás csenddé szelídül. Néhány varjú fegyvernek nézi a horgászbotot, hangos tiltakozással szárnyra kel. Számolom őket, hat repül. Várom, hogy jöjjön a hetedik is, de nem jön.

Régi latinórák. Kezdem érteni az akkori madárjósokat. Már sokszor tapasztaltam, hogy hét egyszerre repülő madár szerencsét jelent, a hat sohase. A víztükrön bátortalan alszél locsog, valamit lassít a csónakon. Rendezkedem. Vágóhorog, merítőszák, lótetűs doboz a kezem ügyében, bot az orrom előtt. Megkezdhetem. Kettőket ütök, a pukkanások hangját vidáman visszhangozzák a fák. Felhőtlen ég, a reggeli nap elhagyta már a fák hegyét, madarak éneke, béke. És öröm, akár akad hal, akár se…

A szél lassan a part felé terel, néhány méterrel elhagytam a tervezett irányvonalat. Eveznem kell, de nem akarom a mélyből felemelni a horgon fityegő lótetűt. Fogam közé kapom a zsinórt, hogy szabad legyen a kezem. A nehéz csónak lomhán mozdul. Számítgatom, mennyit kell húznom, hogy a kúthoz jó helyen érjek. Apró ütögetést hoz a zsinór a fogam közé, úgy tűnik, hogy a horog a mederhez ér. Letéve az evezőt éppen megemelném, de odalent megakad, majd nagyot ránt rajtam. Ki is csúszik a számból műfogaimmal együtt. A zsinór húzása a botvégre ül, a fogam riadtan pattog a csónak alján. A multiplikátor szépen dolgozik, csakhamar felszínközelben birkózik a harcsa. Kiemelem, olyan háromkilós gyerek, de megmérem azért. Hetvenkét centimétert mutat a szalag. Kevés! Megpaskolom a széles fejet, mielőtt visszaengedem. Tétovázva indul, aztán észbe kap, riadt erővel fúrja magát a mélybe.

Kedvetlenül keresgélem a fogamat. Körül is nézek, hogy nem látta-e más, de csak egy kakukk kiabál csúfolódva. Kesernyés önvigasztalás, hogy egyelőre ennyi csak a műalkatrész bennem, egyéb szerveim még rendben működnek.

Amikorra újból megszólalhat a kuttyogató, már a kút közepén úszik a csónak. Tudom, be kellene gyújtanom a motort, hogy fentről újra kezdjem, de lusta vagyok. Jöhet az a harcsa a végéből is. Nem jön. A mélység hatméteres átlagos szintté szerényedik.
– Itt is jöhet! – vigasztalom magam. Itt se jön.
Mederbe csúszott, elszáradt bokor. A gallyak között ágakat rezegtetően áramlik a víz. Nincs sok esélye a délelőtti süllőzésnek, de betuszkolom azért a csónakot a gallyak közé. Snecivadászat. Három anyányi kishal, horogra élő állapotban egy se való. Két bot, két horog, rajtuk halszelet. Csend. A várakozás csendje. Valahol messze traktor dohog, és néhány, tanácskozáson ki nem mondható gondolatok feszülnek a szürke hallgatás mögött. Nehéz hetem volt, jó ez a csend.
Az egyik bot végén apró remegés. Aztán abbamarad.

Néhány perc múlva újra kezdődik. – Rák – vélem. – Rák piszkálja a szeletet.
A remegés szelíd húzássá erősödik. Berántok. Ijedt tiltakozás a mélyben. Az orsót keményen tekerem, az ágakkal vitatkozni nem lehet. Csinos süllő érkezik fel a tükörre. Méricskélem, 38 centiméter. A horog a szájszögletben fityeg.
– Szerencséd van, hogy nem a Balatonban születtél – mondom, amíg eleresztem. – Szerencséd e sokarcú ország kettős süllőmérete!
A következő órában még újabb kettő érkezik. Hasonló súlyban, hasonló hosszúságban. Egyiküknél a horog a garatba akadt, óvatosan szabadítom, kiváló műtőeszköz az orvosi érfogó. Félek, hogy feljön majd meghalni a víz színére, de érintetlen marad a tükör. A műtét sikerült.
– Na, ebből elég volt – mondom a víznek, mert már tudom, hogy odalent csak süllőgyerekek vesznek körül, a nagyja esti árnyékra vár.
Újra beszél a kuttyogató. Lassan haladok. Egy óra alatt ezer méter marad el a csónak mögött. Harcsa nem jelentkezik.
Túrakajakban fiatal emberpár lapátol fentről. A nő elől ül, szőke hajában szórt fénnyé törik a nap. Bájos arc, feszesen csúcsos keblek. Irigylem őket. Szerényen intek, aztán bosszankodom, mert köszöntésemet, jóllehet inkább a nőnek szólt, csak a férfi viszonozza.

Jobb part. Tavalyi pontyozó- és süllőzőhelyem. Hét méter mélységű víz a bokrok belső szegélyén. Gondolkodva áramlik ide-oda a felette levő bedőlt fa miatt. Megállok. Dél van, nyomott meleg. A szürkéskékre fakult égboltról inkább dereng, mint süt a nap. – Vihar lesz? – kérdezem a csónakfenék szelíd árnyékait. Nem tudom. Reggel még mozdulatlanul ült a barométer mutatója a jó időn. Bőrömön érzem a nehéz levegőt. Régi viharok jutnak eszembe, vastag harcsákkal díszített, szikrázó viharok. Előszedem a nehéz harcsázó szereléket. Dióverő a csőbotok között, kemény zsinór, erős horog, jöhet a nagyja is. Második botnak az egyik süllőző marad. Válogatok a csalik között, a horogra zöld iszapgilisztát fűzök, hogy le ne cibálják a kis halak.

Csend. Később szárnycsattogás a hátam mögött. Keresgélem, nézegetem: két örvösgalamb szerelmeskedik a fák lombja közt. Béke. A világ tülekedése a parton maradt. Meg néhány folyóirat végveszélyt érző verse, novellája is.
A süllőzőbot mocorog. Olyan igen is, nem is kapás. Zsinórt engedve várakozom. Apró ütögetés. – Azért ne nyeld el nagyon! – óvom hangosan, és bevágok. Süllő. Méltó társa a korábbiaknak. Kegyelemosztás öröme. Mert az is öröm. Villámgyorsan fordul a mélység felé. Megszólal a dióverő is. Két rövid húzás a bothegyen, amit egy erősebb követ. – Kis harcsa – tekerem az orsót csalódottan, mert csak erőtlen rántásokat érzek. Tizenöt méternyire lehet, amikor felrepül. – Kecsege – dörmögöm meglepetten.

– Erős bot, vastag zsinór, harcsázó horog… Tisztes teljesítmény ettől a haltól, hiszen a méretet se éri el…
A horgon új, nagy gilisztacsokor. Vélem, jó harcsa kell legyen, amelyik elnyeli.
Tévedések vígjátéka ez a mai nap. A hatalmas falatot újból egy kecsege veszi fel. Mielőtt elengedem, kezembe fogva szemezek vele. Riadtan mozdul, nem tudom, hogy fél-e a haláltól és mennyire?
– Éhessé teszi őket a kérészhiány – állapítom meg aztán, és félreteszem a gilisztás dobozt, mert nem akarom tovább bántani őket, hiszen alattam jókora falka lehet. Lóbogarat emelek ki a nagy dobozból, sajnálom is, a néhány keservesen szerzett példányt kuttyogatóra szántam, de mást nem tehetek.
Jó kapásom van a bogárra is.

– Ez már harcsa lesz… – reménykedem, mert jobban védekezik.
Újból tévedek. Ez is kecsege, igaz, a nagyobbak közül. Gondolkodva nézem a vizet, hát most mit tegyek?
Választéknak a süllőzés mellett már csak a dévér maradt. Előszedem a keszegezőt, hosszú csőbot ez is, a hegye szalmaszál átmérőjű, a vékony zsinóron apró horog. Felbontva a még tavaly vásárolt konzervkukoricát, alaposan megszórom a helyet.

Elmélkedem. Nem mondhatom, hogy hűtlen hozzám a folyó, csak éppen a szákom üres. A fák árnyéka végigmászik a csónakon, a levegő könnyebbé válik. Nem lesz ma vihar. Csendesen csúsztatom össze a használatból mára már kivont botokat. Apró remegés a keszegezőn, ami húzássá erősödik. Bevágok, megakad. Érzem, hogy jobb hal mozog a horgon, de nem szalad oldalra a zsinór. A tükörre lapátnyi dévér érkezik.

– Végre! – sóhajtok, és előszedem műanyag karikákkal kifeszített haltartómat. – Jobb híján dévérekkel tömlek tele – biztatom, amíg kiakasztom a csónak oldalára. Tíz perc se telik el, újabb és jó kapás. De a zsinór végén most több lóerős motor vágtat. Nem nehéz a felismerés: vendégként ponty érkezett. Birkózom vele. A kis Forelle-orsó és a vékony zsinór vitézül állja a harcot. Negyed óra múlva a csónak végénél köröz a hal. Aztán kiemelem. A horog a szájban bő nyálkahártyaréteget ölel. Megmérem: 3,80-as gyönyörű állat. Nyurgább a nyurgánál, aranypikkelyes, csak a hasa nagy. Szelíd barackot nyomok a fejére, mielőtt visszateszem a vízbe. A kiemelő hálójában pikkelyt hagy emlékül. Ráírom a súlyt, a dátumot és elteszem a jegyzetfüzetembe.
– És most? – kérdezem aztán önmagamtól.
– És most újból a harcsa következik! – határozom el, mert nem akarom zavarni telt pocakú kedveseimet a közelgő nász előtt.

Lassan ballag a part a csónak mellett. A kuttyogató hangját most a másik oldal dzsungele veri vissza. A zsinórt hol a kezemmel mozgatom, hol a botvégen feszül, de egyetlen harcsa se veszi figyelembe igyekezetem.
– Ádám, hol vagy? – dúdolom éppen a régi slágert, Székely Ádámra, a harcsázók királyára gondolva, hogy megmutatná, mit hibázok el, amikor óvatosan behajlik a bot.
– Megvan! – riad bennem az öröm, de aztán önsajnálattá soványodik, mert érzem a védekezésén, hogy ez a hal se az igazi. Olyan kettes, azért alá kell merítenem, meg se mérem, messze esik a tilalomban is méretestől.
-Ezt nem játszom tovább! – határozom el most már véglegesen, és utolsó mentsvárként egy újabb bokorra ülök. Hosszú árnyék a vízen, a búcsúzó nap a fák hegyéhez közelít.

Halszelet mindkét süllőző boton. Néhány perc múlva a bokor alsó határára vetett horgon kapás. Nem picizget, a bot derékba hajlik, szinte bevágni se kell. Kirohan. Harmincas zsinór kerepelteti az orsót, mehet. Elszalad olyan 25 méternyire. Bennem a fárasztás meg nem unható izgalmán túl megkönnyebbülés: nem megyek hal nélkül haza, az ereje komoly süllőre vall. Valami furcsát érzek azért, mert öreg süllőnek nagyon rohanós, de mi más lehet?
Lehet! Feljön. Két riadt szem néz rám széles kacsacsőr fölött. Csendesen káromkodom. Csuka, három kilogramm körüli, el fogja harapni a madzagot. Ebben végre nem tévedek. Elharapja. Bukfencet vet, aztán már csak az ólom húzza a zsinórt. Rosszkedvűen tekerem fel, befejezettnek nyilvánítván a mai horgászatot. Csorgok és rendezkedem. Lassan csónakos barátaimhoz érek. Utolsónak a haltartó marad és benne az egyetlen keszeg. Gondolkodom, mit tegyek vele? Ha hazaviszem, Bé kinevet, mert jobb halakhoz szokott.

– Ma a kegyelemosztás napja van – döntöm el a dolgot nagyképűen, mintha egész nap csak arra vártam volna, hogy egy-egy megfogott halnak visszaadjam az életét. Kifordítom a haltartót, a dévér lapjára esik, és kábán veszi tudomásul, hogy nincs már kerítés az orra előtt. Csónakjából Tamás Andris barátom végignézi a produkciót.
– Csak ennyi volt? – kérdezi némi sajnálkozással.
– Ennyi – szólok vissza, mert értelmetlen a magyarázkodás.
A városban csinos nő libeg át az úttesten a Trabant előtt.
Fékeznem kell, de nem bosszankodom. Merészen felvágott, fekete szoknya, könnyű piros blúz, és benne a két telt kebel szabadon liftezik.
– Ha akarja, elviszem… – szólok ki a nyitott ablakon.
Döbbenten néz rám, szemében őszülő hajam tükröződhet, mert apró grimasz ébred az arcán, egy pisze orr az égig emelkedik, aztán szótlanul tovalibeg.