Zabos Géza – Kedves játékot adtál

Kedves játékot adtál

– Édesapám emlékére –

Öreg János becsukta a nagykaput, és a hágcsón felkapaszkodott a régi bútorokkal tornyosra rakott teherautó farába. Elhelyezkedett az előre elkészített széken, aztán visszanézett a becsukott kapura, a kerítés mögött üresen maradt házra, az összesereglett szomszédokra, és nagyon gyengének, nagyon elesettnek érezte magát. Tudta, néhány év óta egyre jobban tudta, hogy ennek a percnek meg kell érkeznie, és három héttel ezelőtt, amikor meghatottan ácsorgott a tiszteletére összegyűlt munkatársak között, hallgatta a nyugdíjazáskor mindig elmondott búcsúztatót, átvette az apró ajándékokat – 47 évnyi szolgálatának utolsó emlékeit -, e költözés időpontja is meghatároztatott.

A szomszédok – öregek és fiatalok – csendesen álldogáltak az autó mellett. Fel-felpillantottak az összekötözött bútorok mögött kuporgó öregre, és kezükben az utolsó kézfogás, utolsó ölelés emlékével érezték, hogy a búcsú, ez a búcsú végleges. Bár nem halt meg senki, útjaik mégis kettéválnak, és az időtlennek tűnő idő óta létrejött összetartozás visszavonhatatlanul megszakad.

Az asszony a vezető mellett ült a fülkében, és a nagy pálmát sajnálta. A pálma 36 éves volt, egyidős házasságukkal, és minden helyiséget kinőtt. Telenként ugyan még bekényszerítették a középső szobába, de elvitelére már nem kerülhetett sor. Ő nem volt szomorú. Bízott a férjében, bízott a fiában, akihez költöztek és előre örült, hogy most már minden nap az unokák közelében lehet.

Számára a temetői elköszönés volt a nehezebb. Leszedte virágoskertjének minden díszét, és elborította velük a kovácsoltvas kerítéssel körülvett sírkert dombjait. Már mindenki ott volt, akitől búcsúznia kellett. Letelepedett a sírkert sarkában levő padra, nézte a hatalmas terméskőből faragott követ, amelyen fekete márványba vésett hosszú névsor őrizte az elmentek emlékét. Legjobban az anyja fájt, pedig annak is tíz éve már, hogy idekísérték. Igaz, hogy ő akkor nem tudott eljönni. Egyszerűen nem tudott. Csak sokkal később, néhány hónap múlva nézte meg a sírt, amikor már tompa szomorúsággá mélyült benne a fájdalom.
A gépkocsivezető még egyszer ellenőrizte a bútorokon feszülő köteleket, felbillentette a hágcsót, és felnézett az öregre.
– Hát akkor mehetünk, János bácsi?
– Mehetünk – bólintott az öreg, és a teherautó elindult a szűk, falusi utcán.

A szomszédok szelíd mozdulatokkal integettek, de öreg János nem válaszolt. Csak nézte a házat, az embereket, a kanyargó, annyiszor végigtaposott utat, amely eddig az életet jelentette és a holnapokra gondolt, amelyben minden megváltozik. A nyugdíj, a nyugdíj bizony nagyon kevés, a fia kenyerét kell majd ennie, és ki tudja, nem lesz-e keserű az a kenyér?
Zoltánt, a fiút, tanulmányainak befejezése után nem kérdezték meg, hogy merre vágyik. Néhány évfolyamtársával együtt berendelték a minisztériumba, és tudomásul kellett vennie, hogy nagyon messze kerül szülőfalujától.
– Az állam érdeke így kívánja – mondta akkor a nagyfőnök, és Zoltán már nem tartotta okos dolognak az állam érdekével való vitatkozást.
Új környezetében vigaszt számára a folyó jelentett. A folyó, amely a szolgálati helyül kijelölt falucska házai alatt kanyargott. Becsületesen végezte munkáját, az emberek lassan megszerették, és ő is feloldódott e szeretetben. Szabadidejét meg a folyónál töltötte. Horgászbottal…

A falusi házacska, amelyet Zoltán a szüleinek bérelt, lakásával szomszédos volt. Apró kaput nyitottak a két udvar között, hogy az utcára se kelljen kimenniök. Az első napok rendezkedéssel teltek, és a felüdülést az öregek számára a két unoka jelentette.
Néhány nap múlva – a bútorok némi keresgélés után már megtalálták helyüket – szokottá vált az új rend. Az étkezésekre átballagtak a fiatalokhoz, többnyire ott is maradtak, és a nagymama mindent megtett a kicsikért. Csak öreg Jánosnak lettek egyre hosszabbak a tétlen délelőttök és délutánok. El-eljátszott az unokákkal ő is, de hamar megunta és ideges topogással érkeztek meg az esték.
– Apátokkal baj lesz… – mondta egy este az öregasszony. – Hiányzik neki a munka, hiányoznak a barátok, a futballcsapat…
– Valóban baj lesz az öreggel – ismételte meg Zoltán is a feleségének, amikor lefeküdtek. – Valamit ki kellene találnunk!
– Vidd el horgászni – javasolta a fiatalasszony.
– Apámat horgászni… Képtelenség! Hiszen még néhány évvel ezelőtt is lebolondozott, hogy ép, egészséges fiatalember létemre megszállottként lesem a botok rezdülését… Nem! Képtelenség…!
– Azért megpróbálhatod – vélekedett a fiatalasszony.

A falucska melletti kanyarban három hosszú harántgát fékezte a folyó rohanását. Kevesen horgásztak még akkoriban arra, nem keresztezték egymás útjait. A harmadik gát Zoltán vadászterülete volt. Amint elszaladtak a tavaszi nagy vizek, és a kőgát teteje előbukkant, gyakran kijárt oda, és galuskás ételmaradékot, meg főtt kukoricát szórt a gát alatti lelassult vízbe.
Abban az évben már június végén letisztult a folyó, és július elejétől mind gyakrabban pontyokból, keszegekből álló zsákmányt is adott.
Egy vasárnapi ebéd után Zoltán összeszedte a horgászbotokat, öreg János meg az asztal melletti cigarettafüstös csendbe burkolózott. Megsajnálta a fiú az apját, és az ajtóból visszaszólt az öregnek:
– Egyszer azért te is kijöhetnél velem…
Az öreg érdeklődve nézett a fiára, aztán rábólintott.
– Jól van, kimegyek.
Zoltánt meglepte a gyors beleegyezés. Lopva a feleségére pillantott: talán az asszony keze van a dologban?
A harmadik gátra mentek. A fiú maréknyi kukoricát szórt a lelassult vízbe, és a legkedvesebb, egy háromrészes ragasztott bottal a nyerő helyre vetette be a tűhegyesre fent horgot. Szolgafát támasztott a bot alá, és elmagyarázta az öregnek a legfontosabb tudnivalókat. Aztán összeszedte saját eszközeit, és felballagott a száz méternyire levő második gátra. Az új helyen kapás nem ígérkezett, így nyugodtan figyelhette az apját.
Béke volt. A faluból néha egy-egy kiáltás hallatszott, valahol kutya csaholt, de csak olyan félharaggal, messze alattuk egy parasztasszony terelte dühösen elkóborolt libáit.

Öreg Jánosnak jólesett a fia meghívása, azért vállalkozott erre a kirándulásra, de nem hitt az egészben. Legszívesebben levetkőzött volna, hogy ússzon egyet, de nem akarta a fiát megbántani, így csendesen nézelődött a bot mellett.
Akkor történt.
A bot hegye komótosan a víz felé hajolt, az orsó kerepelni kezdett, és öreg János felriadt békés álmodozásából. Ijedten kapta fel a botot, rántott is rajta, de a zsinór szabadon maradt, és a menekülő hal után visítva adta az orsó a könnyű métereket.
Zoltán látta édesapja kapkodását, kiabálni kezdett:
– Fékezz, apám, fékezz!
De öreg János elfelejtette, hogy az orsón merre van a fék, így kézzel fogta meg a lepergő zsinórt. Válaszként a bot derékba hajlott, majdnem ki is csúszott a kezéből, de a hal megállt, majd elindult a folyással szembe.
Az öreg tehetetlennek érezte magát, a fia felé fordult:
– Gyere, fiam, segíts!
Zoltán azonban végiggondolta a lehetőségeket: a zsinór erős, előke nélküli hatvanas, a 2/0-ás Mustad-horog, ha mélyen ül, elbírja a terhet, akadály nincs a mederben, a halnak tehát, hacsak nem valami őslényt akasztott meg az öreg, alig van esélye… És hogy a horgászat, ez a horgászat csábító élménnyé váljék, a halat az öregnek kell kifognia… Vagy elengednie…
Felemelte a merítőszákot és elindult az apja felé.
De öreg János megunta közben a tehetetlenséget, és a hosszú pórázon szánkázó halat. Hátrafeszítette, majd a zsinórt megragadva, letette a botot a kövezésre. A halat vitát nem tűrő akarattal kézzel cibálta a part felé.
Zoltán megrémült, szaladni kezdett, de mire apja mellé ért, a hal már látóközelben viaskodott az öreggel. Észrevette, hogy a horog nem látszik, a ponty mélyen lenyelte. Megnyugodott.

Az öreg egyre közelebb kényszerítette, aztán a part mellett Zoltán alányúlt az emelőszákkal. Olyan ötkilós nyurga volt, vörhenyes úszóival, arany-ezüst csillogásával igazán szépnek látszott. Elővette a haltartót, közös erővel beletuszkolták a halat és egy erősebb cövekre kikötötték. A ponty szinte mozdulatlanul, oldalára billenve pihent.
Zoltán vigyázzba vágta magát az öreg előtt:
– Gratulálok, édesapám!
Öreg János azonban nem figyelt a gratulációra. Le-lesétált a halhoz, meg-megtapogatta.
– Azanyját! Azanyját! – ismételte néhányszor.
Zoltán új csalit rakott, és bevetette a horgot. Az öreg szorosan a bot mellé ült, és mereven figyelte. Aztán utánaszólt a fiának:
– Ha ezt édesanyád látta volna…
A halból készült vacsora mindenkinek ízlett, és öreg János szeme csillogott, amikor elmesélte a sikeres horgászat történetét.
Vacsora után Zoltán kutatni kezdett horgászeszközei között. Kiválasztott két erős, teleüveg botot, orsót, horgokat, a többi szükséges apróságot, és letette az apja elé.
– Használd egészséggel! A jegyedet majd holnap kiváltom.
És öreg János attól fogva – akár esett, akár fújt – horgászni járt. Legszívesebben a harmadik gáton üldögélt, bár olykor már felfedező utakat is tett a folyó mentén. Néha elkísérte Zoltán is, ilyenkor Zoltánnak magyaráznia kellett. Megtanította az apját horgot kötni, úszós és fenekező készséget összeállítani, orsóról dobni és nem engedte, hogy más merítse ki a megfogott halat.
– Inkább engedj el néhányat most, édesapám – mondta -, amíg megtanulja a jobb kezed, hogy mit akar a bal, semhogy majd életed nagy halát egy segíteni akaró társ ügyetlensége révén elveszítsd…
Az öreg megfogadta a tanácsokat, és egyre otthonosabban mozgott a partokon. Csakhamar társai is akadtak. Két hasonló korú nyugdíjassal kötött ismeretséget, az ismeretségből csendes barátság fakadt, és lassan elválaszthatatlanok lettek.
Lexi – mert nem szólították Eleknek sohasem – nyugalmazott tanító volt. A második háború vihara sodorta erre a tájra. Sándorka – azért becézték Sándorkának, mert két évvel fiatalabb volt náluk, a falu szülötteként a messzi városba járt be naponta dolgozni, amíg a forró levegőjű műhelyben neki is elmondták a köszönjük szépent; szóval így hárman rozoga kerékpárokon rótták az úttalan utakat, jó vizeket kerestek, hogy kielégítsék későn ébredt zsákmányszerzési vágyukat.

A falucska csendes derűvel vette őket tudomásul, amint zötyögve, szitkozódva, harsányakat nevetve végigcsattogtak a folyó felé vezető utakon. A kishalas kannák félelmet keltő kongásokkal hintáztak a kerékpárok kormányain, a vázra erősített, hatalmas esernyők hegye fegyverként meredt a szembejövőkre. Sokszor múltak el a napok nagyobb siker nélkül, de ha valamelyiküknek termetesebb zsákmánya akadt, megmutatták mindhárom családnál.
A győztes révén ilyenkor bor került elő, méltatták a sikeres halfogás mozzanatait, és nem fájt már az az igazán nagy hal sem, amelyik többnyire elszabadult.
Később a régi időkre emlékeztek, a lányokra, akiknek szoknyáját kacéran lengette a szél, a gyerekekre, akik felváltották őket a munkahelyeken, az unokákra, akik sokkal ügyesebbek és szeretnivalóbbak, mint a gyerekek voltak. Néha megelevenedtek az első háború csatái, rettegései. Jártak a Keleti-Kárpátokban, messze Ukrajna földjén, Dél-Ausztriában, majd befejezték az emlékezést az olasz síkságok előtt. Régi társakra emlékeztek, ki-ki a maga társaira, de ezek valamennyien eggyé váltak abban az emlékezésben, mert akkor, ott, nagyon fiatalon, értelmetlenül, visszavonhatatlanul elmaradtak, és mindegy ma már, hogy az a végleges fekhely Szerbiában, a Kárpátokban vagy Doberdónál várta őket.
Ekkorra elfogyott a literke bor is, még meghatározták, hogy másnap hol és hány órakor kezdik a napot, aztán kettő vette a batyuját, és a feketére érett házak között elindult haza.

Október vége hideget hozott. Letették hát a botokat, előkerült a kártya is, de egy-egy negyven-száz-ulti között az elszaladt nyárra, a kiemelt vagy elügyetlenkedett halakra gondoltak, melyek csendesen nőttek az idő távlatában.
Karácsony a családhoz kötötte őket, de az újévet már együtt köszöntötték, és dicsekedve mutogatták egymásnak az újabb botokat, amiket mindhármuknak az ajándékozás angyala juttatott.
Öreg János néhány horgászatról írt könyvet is talált a fia polcain, azokat forgatta a tél hosszúra nőtt estéiben, vagy elővette horgászdobozát, és a felgyülemlett, csodálatosnál is csodálatosabb mütyürkék között matatott.
A család megnyugodott.
– Jó ötlet volt ez a horgászat – mondta Zoltán anyjának és feleségének, amikor magukra maradtak. – Csak éppen nem hittem benne…
– Nagyon jó – bólintott az öregasszony. – Én ismerem, nehezen viselnénk el, ha szomorú lenne és ideges. Belekötne mindenkibe… Meg szerencsénk is van Lexivel és Sándorkával…
Február vége összetörte a feszülő jeget, rokkant jégtáblák úsztak a partok között, de elolvadt már a hó, egy-egy naposabb délutánon a három öreg kisétált a magas partra, és együtt várták a tavaszt.

A botokat március végén vették elő. Gilisztát ástak, és fázósan topogva örvendeztek egy-egy keszegnek, amely a horgokra akadt.
A nagy sikert a május hozta. Tiszta vízzel áradt a folyó, de a harmadik gáton még le tudtak telepedni. Öreg János gilisztái között egy lóbogár is lapult, nagy csendesen azt tette a horogra. Már Lexi is, Sándorka is fogott néhány keszeget, csak az öreg botja őrködött mozdulatlanul. Apró csúfolódások hallatszottak innen is, onnan is, de öreg János nem zavartatta magát. Aztán elindult a lóbogaras bot és a lomha, nehéz erőben megérezte a nagy halat.
– Szedjétek ki a botjaitokat! – mondta a másik kettőnek. – A horgomat nagy hal viszi…
Szó nélkül engedelmeskedtek. Az öregnek sikerült a halat megállítania, az új irányt vett fel, aztán megint újat. Öreg János hol nyert egy kis zsinórt, hol elvesztett, de az orsón annyi mindig maradt, hogy szakítástól nem kellett félnie. Fél óra repült el így, aztán a hal valahol a meder legmélyebb részén lefeküdt. És nem mozdult az Istennek se. Öreg János feszesen tartotta a zsinórt, de néhány perc múlva az volt az érzése, hogy a hal valami akadály mögé bújt, és a horgon már csak egy tuskó fityeg.
– Most mit csináljak? – kérdezte a másik kettőt, de a társak sem voltak még hasonló helyzetben, bizonytalan hümmögés sel válaszoltak.
A tanácstalan percek múlásával az öreg idegessé vált, és egyre kevesebb reménye maradt, hogy megláthatja még a halat. Pedig már azzal is megelégedett volna. Mert így… így csak álmodni fog róla, és ha elmeséli majd, a hallgatóság kedvesen mosolyogni fog, de nem hiszi… Keményebbre húzta az addig is feszes zsinórt, és akkor észrevette, hogy – bár mozgást alig érez – a hal emelkedik. Messze a mederben nagyot csobbant a víz, egy hatalmas száj rátátogott a levegőre, aztán újra lebukott, de a menekülésben már alig volt erő. A két társ dermedten nézte.
– Te János, ez egy óriás! – sóhajtott rekedten Sándorka, és ijedten nézett az emelőszák szűk keretére. Lexi megértette pillantását. Hátizsákjához lépett, és az egyik zsebből vadonatúj vágóhorgot kotort elő.
– A fiamtól kaptam – dicsekedett, és a rúdon az emelőszák helyére csavarta.

A hal tett még néhány tétova mozdulatot jobbra is, balra is, de mire az öreg partközeibe kényszerítette, már hanyatt feküdt a vízen. Hasa fehéren világított, a hatalmas száj szomjasan tátogott. A vágóhorgot Sándorka dugta a tátogó szájba, kicsit elfordította, majd az alsó állkapcsot átütve kivonszolta a kőgátra a halálosan kimerült állatot.
öreg Jánosban még nem érett diadalérzéssé az öröm. Csak állt, nézte a harcsát és ügyesen mozgó társait, akik vastag zsinórt vezettek a hal száján és kopoltyúján keresztül, csomóra kötötték, majd azzal megemelve vitték a biztonságosabb part felé. A hal farka nedves csíkot húzott a köveken. Pillanatok alatt összecsomagoltak. Sándorka és Lexi keszegjei reménytelenül apróknak tűntek a harcsa mellett, így visszaengedték őket a vízbe. A hal fejét a lenzsinór kantárral öreg János kerékpárjának kormányára akasztották, törzsét a nyereg mellett a vázhoz szíjazták. Farka még így is a földet érte.
A diadalmenet az első háznál kezdődött. Egy gyerek vette észre először és nagyot kiáltott:
– Mama, mama, gyere ki gyorsan! Nagy hal! Nagy hal!
A kiáltást mások is meghallották. Mire Lexiékhez értek, gyermeksereg követte őket, de megálltak a felnőttek is.
– Ki fogta ezt a szép halat? – kérdezte egy ismerős.
Öreg János már majdnem rávágta, hogy én, de ránézett két társára, akik mellette tolták a kerékpárjukat, és elmosolyodott.
– Mi fogtuk. Közösen – válaszolta.
A harcsa Lexiéknél is, Sándorkáéknál is bámulatot keltett. Legjobban azonban öreg János unokái örültek. Felakasztották az udvaron a körtefa ágára, és a két gyerek visítva táncolta körül. Később Zoltán is előkerült. Nézte a halat, nézte az apját, majd szó nélkül megölelte az öreget. Aztán mérlegre tették a harcsát. A mérleg 16,6 kg-ot mutatott. Lexi levette.
– Mit dekázgatunk itt? Már sokat száradt úgyis! Tizenhét kiló és kész! Még több is lehetett…
Ebben mindnyájan megegyeztek.

A másnapi halvacsorára, ami ugyan már elkészült délután, mivel meleg és könnyű levegő pihent a falu felett, a kertben gyűltek össze. Eljött Sándorka és Lexi családja is. Bográcsban főzték a halpaprikást, a rántott hal a konyhában készült, italról Zoltán gondoskodott.
A három öreg vidáman ült a tűz körül, csillogó szemmel és egyre színesebben mesélték a harcsafogás mozzanatait, öreg János még azt is elárulta, hogy becsapta őket, mert a horogra giliszta helyett lóbogarat rakott, és azzal fogta a halat.
A halvacsora nagyon ízletes volt. Fogyott a bor is, és amikor már szürkévé mélyült az alkony, a három öreg csendesen énekelni kezdett. Régi dalok szomorkodtak a levegőben, a leselkedő szomszédság néhány öregje megértően bólogatott.
Zoltán csendesen ült az anyja mellett. Nézte a feleségét, a gyerekeket, az anyját és a három öreget. Arra gondolt: most kellene megállítani az időt. Most és itt!
A szőkévé érett nyár még sok halat adott, de azt a májusi harcsát meg se közelítette egy sem. Ám ez nem zavarta őket. Apró csipkelődésekkel, őszinte kézfogásokkal egyre közelebb kerültek egymáshoz, már mindent tudtak a másik életéből, amit megtudhattak, és elfogadták egymást külső máz nélkül is.
Már ősz volt, amikor újra mosolygott a falu rajtuk.

A határban törték a kukoricát, és a komp alatt a sekély oldalon a révészek az elpergett kukoricaszemeket a szeméttel együtt a vízbe söpörték. A halak odaszoktak, mintha tudatosan etették volna ott őket. Sándorka fedezte fel az új lehetőséget, és csakhamar mindhárman odajártak.
Egyik délután Lexi összetörte sokdioptriás szemüvegét. De szép volt az idő, szép volt a víz, Sándorka halat is fogott, így ő is ott maradt. 30-40 méternyire ültek egymástól a homokpadon. Felettük a komp megrakott szekereket szállított a falu felé, meg csivitelő asszonynépet, akik a törésből hazafelé tartottak.
Egy-egy libacsapat sokszor tolakodott már zsinórjaik közé, de mindig elzavarták a hívatlan vendégeket. Akkor Lexi ült a komphoz legközelebb, a lapos oldalon a zsinórok messze benyúltak a vízbe. A libák a komp felől érkeztek, és egyikük lába reménytelenül belegabalyodott Lexi zsinórjába. A parton a bot bólogatni kezdett, az orsó felvisított. Lexi keményen bevágott. Egy liba riadt gágogással kivált a csapatból, és harciasan küzdött a zsinór ismeretlen ereje ellen. A többiek a túlsó oldal szelíd békéje felé menekültek.

Mindenki látta, hogy az öreg tanító libát fogott, de nevetés helyett cinkos csendben várták a fejleményeket. Az asszonyok is elhallgattak, és a révész elfelejtette a drótkötélen tovább húzni a kompot, amely az apadt, csendes őszi vízben megállt. Hallgatott a két másik öreg is.
Lexi a csendet a nagy halnak tulajdonította. Zavarta, hogy csak összemosódott szürkeség előtte a víz, de érezte a boton, hogy komoly súlyt vontat, és titokban arra gondolt, talán nagyobb, mint János harcsája volt.
A liba meg-meglódult, szívósan küzdött, és egy-egy erősebb húzásra ijedt gágogással reagált. Már partközeibe ért, amikor Lexi nagy, fehér foltként észrevette. Megsemmisülten hajtotta le a botot, a zsinór meglazult és az állat megszabadult a nem kívánt köteléktől. Félig repülve a víz színén vágtatott messze inalt társai után.
Akkor robbant ki a kompon viharos erővel az addig nehezen visszafojtott kacagás. Visszhangzott a folyó a szétterült jókedvtől, a lovak ijedten kapták fel fejüket, nem értvén, hogy mi történt gazdáikkal.
Kacagott a két öreg is. Sándorka leült a homokra, azt veregette széles jókedvében, János aprókat lépdelt kettejük között, bár egy-egy hahota után meg-megtapogatta szemüvegét.
Lexi inkább szomorú volt, mint dühös. Az embereket széles jókedvükkel megértette, hiszen valóban groteszk lehetett, ahogyan azt az átkozott libát halnak vélve fárasztotta.
– Nem, nem az összetört szemüveg űzött csúfot belőle – elmélkedett -, hanem az öregség, ami visszavonhatatlanul messze vitte tagjaiból az erőt, érzékszerveiből a bizonyosságot.
Összecsomagolta a botokat, és letelepedett a másik kettő közé.
– Azért szólhattatok volna… – mondta.

A komp lassan átért a túlsó oldalra, a lovak nekigyűrkőztek a meredeknek és csakhamar átbillent a gát koronáján az utolsó szekér is. A vízpartra visszatért a csend, csak néha hozott a kora esti szellő egyre halkulóbb kacagást a távolodók irányából.
A késő ősz hideg reggeleket lehelt, de nem akarták abbahagyni a horgászatot. Öreg Jánosnak eszébe jutott, hogy annak idején vattával bélelt kabátot és nadrágot kapott az üzemtől, de nem szerette ezt a ruházatot, mert a háborúra emlékeztette, így az a szekrény aljára került, a többi gönc közé. Most előszedette feleségével, az üzemi bakanccsal együtt, alig tudott mozogni az új szerelékben, de az jó meleget tartott és nem kellett törődnie a zorddá vált idővel.
Karácsony táján megbetegedett az öregasszony. Kórházból kórházba vándoroltak, és február végén megtudta a család, hogy az orvosok már nem tudják megmenteni. Nehéz, csendes tavasz szomorkodott a betegszobában. Az öregembernek menedéket a folyó jelentett. Sokat ült asszonya mellett, ilyenkor vidám dolgokra emlékezett, hogy mosolyt ébresszen a búcsúzó arcon, aztán összeszedte a botokat, leballagott a falu alá, és bámulta a vizet, amely töretlen akarattal áramlott a végtelen tengerek felé. Máskor figyelmesen vigyázta a zsinór moccanását, hogy ne mulasszon el egyetlen kapást sem, mert a halakkal való birkózás elfelejtette vele a miérteket, hiszen nem volt még olyan öreg a felesége, hogy az évei miatt kelljen elmennie.

Nyár közepén temették el, abban a régi faluban, az anyja mellé.
Öreg János egyedül maradt a házban. Étkezésekre átlépett ugyan a fiatalokhoz, de az estéket magányosan töltötte. A horgászbotok csendesen pihentek a sarokban.
Ilyenkor régi tárgyak között matatott, öreg fényképeket nézett, melyekről az elszaladt évek tekintettek vissza, és nagyon egyedül érezte magát.
Egy hét múlva eljött Lexi és Sándorka. Bort hoztak meg a szívüket. Öreg János feketét főzött, meisseni csészékből itták, mint nagy ünnepeken, kristálypohárba töltötték a bort, és csendesen emelték fel az italt.
Apró dolgokról beszélgettek, mert a lámpafényben még fiatalon élt a fájdalom. A búcsúzásnál megölelték egymást.
– Holnap azért kimehetünk a folyóra – szólt vissza Lexi, és öreg János rábólintott.
Attól fogva újra együtt jártak.

A falucska megértette az öregember gyászát, az utakon tisztelettudóan köszöntötték.
Az ősz csendes ragyogással, tisztán érkezett. Ismét törték a kukoricát, de azt a tavalyi libát már mindhárman szégyellték, így elkerülték a homokpadot. A komp felett a falucska oldalán, kövezett partú, nagyon mély vízen kerestek helyet, szorgalmasan etették a halakat, és azok tudomásul vették az új élelemforrást. A horgokra többnyire keszeg és ponty akadt, de a kövezés szegélye néha süllőt is adott.
Az októbervég csendes, szemetelő esőt hozott. Nedvesen csillogott a kő, és a part felől apró erecskék csordogáltak a folyó felé. Elővették hát az esernyőket, és a nagy, fekete félgömbök védelme alól lestek a botok mozdulását.
A nagy halat Sándorka akasztotta meg. A botvégen apró remegést látott, és keszegre gondolt, amikor berántott. – Leakadtam! – vélte az első pillanatban, de súlyos erő mozdult a mélyben, és az orsó fékje képtelen volt a halat tartani. Az elfutó zsinór gyöngyözve vágta a vizet a hal után, amely első kirohanásában a túlsó oldal laposát célozta, de megfordult a vízszegélynél, és a sodrás erejével is segítette magát lefelé. A társak feltekerték saját zsinórjaikat, és Sándorka mellé botladoztak. Lexi a nagy emelőszákot is hozta.
A hal közben megunta a rohanást, lépésre váltott, de a lassú haladásban is súlyos erő élt. A visszaszerzett zsinórt újra lepörgette, talán még többet is, de sok volt az orsón, nem kellett félniök. Sándorka keményen tartotta a botot, de a hal nagyon messze a saját maga által jónak vélt pályákon úszott, nem tudta közelebb kényszeríteni.

A küzdelem már egy órája tartott és Sándorka egyre idegesebbé vált. Tudta, hogy a horgon egy óriás küzd az életéért, hogy ez a hal a legnagyobbak közül való, amit ez a víz adni tud, és képtelen volt belső feszültségét leküzdeni. Mozdulataiban, melyek eddig hajlékonyan követték a hal mozgását, görcsös merevség érződött, és a botvég remegéséből talán a hal is megérezte, hogy ellenségének türelme fogytán van. Taktikát változtatott: abbahagyta a békés körözést, és felgyorsulva feléjük rohant. Az addig feszülő zsinór meglazult, és a víz tükrére hullott. Sándorka, bár kapkodva tekerte a váratlan métereket, elvesztette vele az összeköttetést. És akkor az öreg, sokat tapasztalt nagy hal újra visszafordult, és a vízfelszín felé tört. Kegyetlen pillanat volt: messze a komp felett óriási aranysárga test ugrott ki a vízből, a zsinór pattanásig feszült a levegőben és a visszahulló hal csobbanásával egy időben puskalövésnyi csattanással elszakadt.
A kompon felhördültek az emberek.

– Úristen, ez egy óriás! – állapította meg a révész.
– Mint egy jó süldő! – toldotta meg egy öregebb paraszt. A zsinóron azonban már nem volt se óriás, se süldő, se horog: üresen úszott a folyó hátán.
Eltelt néhány másodperc, amikorra megértette Sándorka, hogy a csata elveszett. Szürke lett, és szótlanul leült. A botot durván ledobta a kövezésre. Lexi hajolt le érte és feltekerte az elárvult zsinórt.
– Adjatok egy cigarettát! – mondta aztán.
Mindketten tudták, hogy Sándorkának már a gyárban megtiltotta az orvos a füstölést. Nem mozdultak.
– Adjatok már! – hangzott újból, és a hangban inkább parancs élt, mint kérelem.
Öreg János kotort elő a zsebéből egy dobozzal. Sándorka rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és a másik kettő felé fordult:
– Azért megérdemeltem volna ezt a halat…
Igent mondtak, pedig akkor még egyikük se tudta, hogy Sándorkának ez volt az utolsó lehetősége, hogy nagy halat fogjon.
Januárban megbokrosodott egy régi folt a tüdejében, terjedni kezdett, és nem tudták megállítani az orvosok.
Letörten állt a két öreg az áprilisi ragyogásban a koporsó mellett, és csak önmaguktól kérdezték meg, hogy melyikük következik.
Megcsappant kedvvel kezdték a májusi horgászatot, mert a tavaszi esők zavarossá tették a folyót, és azt is meg kellett szokniuk, hogy Sándorka már nem lehet velük. Szótlanul ültek alkonyatonként kerékpárjukra, hogy a kora est otthon találja őket, ne kelljen az asszonyoknak a vacsorával várakozniuk. Aztán elballagtak szobájukba, hogy rádiót hallgassanak, vagy nyitott szemmel bámulják a sötétséget, amiben felelet nélküli kérdések úsztak a végtelen felé.
Zoltán szeretett volna édesapjának segíteni, de nem tudott. Megérezte, hogy vannak dolgok, amiken a kimondott szó nem javíthat, az időnek kell a fájdalmat eltakarnia.
És nyárközépen beteg lett Lexi is. Hol puffadt volt a hasa, hol lelappadt, néha hánynia kellett, máskor rohannia a WC felé. Még kimentek néha horgászni is, de mire szelídebb kékké mélyült az égbolt és az augusztusi folyó már tiszta vizet hozott a hegyek felől, a betegség ágyhoz kötötte. Öreg János a folyó helyett a beteghez járt.
– Most már én következem – mondta egyszer Lexi, de nem volt hangjában keserűség, csak tényt közölt, mint aki megértette az életet.
Szeptember végén befejezte. Zoltán is ott volt a temetésen. Édesapja besettenkedett a halotthoz, és apró tasaknyi horgot csúsztatott a fejpárna alá. Zoltán látta, de nem szólt, mert megértette az öreget.

Gondolkodó lassúsággal ballagtak hazafelé a temetőből.
– Tudod fiam – mondta az apja -, egy-egy új környezet sokszor teremt szépségeket még ebben a korban is. Talán azért fáj a szokottnál is jobban, ha elmennek azok, akik e szépség részesei voltak, mert nincs remény már, hogy újabb kapcsolatok épüljenek…
– Eljárok én veled horgászni… – mondta Zoltán, hogy megérezze az apja, nem maradt egyedül. – És elkísérhetne néha az unokád is…
– Zoltánka kicsi még. Félteném a folyó mellett. De ha te eljössz néha…
– Elmegyek, édesapám!

Néhány nappal a temetés után öreg János összeszedte a botokat, hogy elinduljon a folyó felé. Furcsa volt, hogy nem kellett várakoznia, és oda mehet, ahová akar, mert nem beszélt meg semmit senkivel.
– Majd megkereslek, apám – szólalt meg Zoltán, látva az öreg készülődését.
– A hármas gáton leszek – mondta az öreg, és nehézkesen kapaszkodott fel a kerékpárra.
De elszaladt néhány óra, mikorra elhúzódó munkái miatt Zoltán a folyóhoz ért. A magas partról, a fák közül leste az öreget, ahogyan egyedül üldögél a gát hegyén. A kép láttán az elszaladt évekre kellett gondolnia, amikor még hárman topogtak ott egymás mellett, és így riasztóbbá vált az apja magányossága. Csendesen botorkált a gát csúcsa felé, mert vigyáznia kellett: meg-megmozdultak a kövek a talpa alatt.
– De jó, hogy kijöttél! – mondta őszinte örömmel az öreg.
– Korábban akartam, de akadt még néhány elintéznivalóm. Fogtál valamit?
– Néhány keszeget. És eltoltam egy süllőt, botot nem hoztál?
– Nem akartam már hazamenni értük. Majd nézlek téged…
– Átadom az egyiket…
– Horgássz csak nyugodtan, apám. Én élvezem így is… Az öreg bólintott, és felemelte a pontyozó botot.
– Megnézem, nem lopták-e le a horogról a kukoricát.
A kukoricaszem érintetlenül fityegett a horog hegyén. A másik botról azonban hiányzott a kis hal.
– Van itt egy kitanult süllő – mondta az öreg. – Már becsapott néhányszor, de egyszer megfogom!
Élénk halacskát keresett a kishalas kannában, és a horogra fűzte. Bevetette a készséget, és letette a botot a szolgafára. A kis hal meg-megcibálta a zsinórt, jelezvén, hogy nem sértette meg súlyosabban a horog. Zoltán elégedetten nézegette apja mesterkedéseit.
– Már egészen jól csinálod, édesapám!
Az öregnek jólesett a dicséret.

– Időm is volt, mesterem is, megtanulhattam…
A folyó felett békésen úszott a délután. Zoltán arra az elsőre gondolt, amikor megfogatta azt a pontyot az öreggel.
– Amikor először kijöttél velem, édesapám, nem hittem abban, hogy majd lekötnek téged is a halak… Pedig tudtam, hogy ősemberi örökségként minden férfiben él a zsákmányszerzés vágya és öröme… Csak te annyira más voltál…
– Kedves játékot adtál nekem, fiam. Van ebben valami tiszta öröm. Kijövök a folyóra és a víz békét terem. Csak ülök, nézem a botot, és várom a halakat, de ha nem jönnek, az se baj… Itt van mellettem anyád is, Lexi is, Sándorka is, a többiek is… Az egész elszaladt élet. De nem éles már a fájdalom, csak tompa szomorúság él már bennem. Meg nyugalom, hogy mindennek így kellett történnie. És az is természetes már, hogy letelik lassan nekem is…
Zoltán megértette az öreget. Először tiltakozni akart az utolsó mondat ellen, de meggondolta. Egyszerű igazságokat mondott az apja, értelmetlen lenne merő udvariasságból ellenkeznie.

– Kedves és jó játékot adtál – ismételte meg az öreg.
A kukoricára csak néhány keszeg volt kíváncsi, de az a kitanult süllő újból ellopta a kis halat, öreg János dohogott, szidta a süllők öreganyját is, de érezhető volt a hangján, hogy nem méregből született ez a dohogás.
– Majd megfogod legközelebb…
– Tudod, lehet, hogy ez a süllő olyan öreg a halak között, mint én vagyok az emberek között. Nehéz becsapni… meg talán sajnálnám is…
Alkonyatkor békésen bandukoltak egymás mellett hazafelé. Kicsi Zoltán meghallotta a kapu nyikorgását, és eléjük szaladt.
– Mit fogtál, nagypapa?
– Semmit! – mondta az öreg és megölelte a gyereket. – Csak egy kedves délutánt…

A nyárra telek jöttek, és a zimankós időket nyarak követték. Öreg Jánoson azonban nem látszott az idő. Reggelenként sűrű, erős feketét főzött, megivott egy csészével, és a maradékot egy üvegben a hátizsákba tette. Abból kortyolgatott, ha fáradtabbnak érezte magát. Csak a szemét szidta, mert nem látta már jól a botokat, így sokszor becsapták a halak. Ilyenkor csendesen panaszkodott Zoltánnak az öregségről, de ha valaki más célzott előrehaladott korára, fiatalosan kihúzta magát.
– Öreg a dédapád! Én még csak 37 éves leszek… Mert negyvenet betettem a takarékba… – És legjobban ő nevetett a saját gyártmányú viccen.
Társai ritkán akadtak. Néha már kicsi Zoltán, néha a fia vagy annak barátai kísérték el vízparti útjaira, de akkor se bánkódott, ha egyedül kellett mennie.
Egyszer – hűvös, esős idő volt – Zoltán rászólt az öregre:
– Úgy jársz a vízhez, édesapám, mint annak idején az üzembe. Pedig ez nem kötelező…

Az öreg visszafordult a kapuból.
– Nagyon fogy az időm, fiam… Az esős napokkal is fogy…
Azon az őszön az András-nap hideg, ködös hajnalt hozott, de az előző napokban testes csukákat adott a folyó, és nem akarták kihagyni azt a vasárnapot. Már nyolc óra körül a hármas gáton ültek. A gát hegyén az öregember, mellette Tibor és Jóska – Zoltán baráti köréből -, és legkívül a partszegélynél Zoltán. Tucatnyi kis hal pocskolt a kannákban, a virgoncabbakat fűzték a horgokra.

Nehéz, szürke köd úszott a folyó felett, Zoltán csak néha látta apja körvonalát, ha a köd ritkult valamennyire. A hideg vízben ellustultak a kis halak, alig rezegtették a zsinórt, és nem jelentkeztek a csukák se.
Topogva tétováztak a botok mögött, vagy elbotladoztak egymáshoz, hogy a méregerős szilvapálinkából melegséget kortyoljanak. Csak az öreg János várta szinte mozdulatlanul a csukák jelentkezését. Tibor elvitte az üveget az öregnek is.
– Iszol, János bácsi?
– Ha adtok…
Aprókat kortyolt és krákogva adta vissza az üveget.
– Nem fázom, csak a lábam zsibbad – mondta. – De megtette ezt velem már a nyáron is…
– Mozogj egy kicsit, János bácsi!
– Majd kiáll belőle hazafelé…
Tibor visszasétált a botjaihoz, és az öreg tovább figyelte a vizet.
A köd csak délutánra oszlott fel annyira, hogy megláthatták a túlsó partot. De csuka akkor sem jelentkezett. Kedvetlenül csomagolták össze a botokat, hogy elinduljanak hazafelé.

A kőgát tövénél megtorpantak. Gyökerekbe, apró fácskákba kellett kapaszkodniuk, hogy feltornásszák magukat a magas partra. Tibor kezdte a sort, Jóska folytatta, aztán következett az öregember, a menetet Zoltán zárta.
Tibor és Jóska gyorsan felért, és mosolyogva nézték az öreget, mert meg-megakadt a meredeken, és végül keserves szuszogással ért fel a tetőre.
– Várjatok meg, amíg kifújom magam – kérte a három fiatalabbat.
Nekitámaszkodott a kerékpárnak, és kapkodva szedte a levegőt.
– A motor – mondta később -, a motor öregszik…
Felült a kerékpárra, és elindult a falu felé. A gát koronája nyálkás volt a sűrű, őszi ködtől. Libasorban követték.
Először azt hitték, hogy csak megcsúszott az öreg a nyirkos úton, mert megimbolygott a kerékpár és nem tudta egyensúlyba hozni. Aztán kifutott a gát peremére, lebukott a nyeregből, és fejjel lefelé szánkózott a gátoldalon. Valahol középen, a gáttető és a víz között akadt meg.
Zoltán ért elsőnek az öreg mellé.
– Mi van, édesapám? – kérdezte ijedten.
De öreg János már nem válaszolt. Még mélyről, furcsán sóhajtott egyet, aztán rácsodálkozott az égszínkék szempár a ködös, novemberi szürkeségre, és nem csukódott be többé. Zoltán megrémülve paskolta édesapja arcát, mert nem akarta megérteni, hogy befejeztetett.
Kemény, havas tél jött, a folyón feszülő jeget csak a februárvég törte össze. A márciusi Zoltán-napon csendesen köszöntötték a házigazdát, mert ott élt még köztük öreg János, hiába temették el abban a régi faluban a felesége mellé.
– Szép öregsége és jó halála volt. Magamnak se kívánnék különbet – mondta Tibor, amikor az öreg emlékére emelték fel a poharakat.