Anna (mert csak később szépült bennem Annácskává) Irénke óvó néninek unokahúga volt, aki abban az évben (1938) fejezte be a polgári iskolát és június végén nyaralás céljából nagynénjéhez, Sáriba érkezett. A másik óvónőnél, az én Mici nagynénimnél – néhány nappal korábban érkezvén – én akkor már a harmadik nyaralásom kezdtem, szinte mindennap a folyóra jártam, ahol horgásztam, fürödtem, és ahonnan csak a cséplőgépzúgásos augusztusvég – akkor is nagyon szomorúan – vitt haza.
Annának hosszú, sötétszőke haja, aranybarna szeme volt, és már telt zsemlécskék feszültek ruhája alatt, bár ebbéli tulajdonságait csak később vettem észre. Az első napokban – mert én minden reggel horgászni mentem, ahonnan csak délben, máskor este vetődtem haza – társtalanul ténfergett a sok óvodás között; egy hét se telt el, már meg is unta, és egy este arra kért – ígérvén, hogy inkább megtanul halat fogni -, kirándulásaimra vigyem el. Meglehetősen kedvetlenül egyeztem bele, mert már abban az időben is legszívesebben egyedül jártam a magam vízi útjait, akkor reggel a szokásosnál is korábban keltem, de Anna kint várt már az udvaron. Mint egy fiú, csapta vállára az előző este elkészített mogyoróbotot. Mezítláb siettünk a kicsi, tót falu poros utcáin a folyó felé, a tölgyerdő alá igyekeztünk, ahol sebes és mély volt a víz. Könnyű kergetősdit játszottunk a réten, nevetésünket az erdő visszhangozta, de a patak mellett rá kellett szólnom, hogy horgászat közben csak suttogni szabad. Undorát legyőzve nyúlt a gilisztákhoz, elszántan küszködött velük, aztán bevetettük a horgokat. Egy-egy szöglet alatt úsztatgattunk, zsinórom végén csakhamar tenyérnyi keszegek villantak meg a reggeli fényben, De Annának nem ment a dolog.
– Elkésel, mindig elkésel… – szidtam ilyenkor, leálltam mellé, tanítgattam, egy-két halat végre ő is fogott, de silány zsákmánynak tűnt a nálam levő, már füzérnyi keszeghez képest. Tíz óra körül abbahagytuk, szótlanul majszoltuk a magunkkal hozott vajas kenyeret.
– Én inkább összeszedem a halaidat a horgászat helyett… – mondta később. El is fogadtam az ajánlatot, hiszen így nem kellett tovább a madzagra való felfűzéssel bíbelődnöm. Ettől fogva nem hozott botot, csak a halakat gyűjtötte víg örömmel, máskor ezzel vagy azzal kedveskedett nekem. Ha megéhezett, és én nem akartam félbehagyni a horgászatot, falatot tört, és a számba dugta, vizet adott, ha megszomjaztam, vagy lepaskolta, lesimogatta hátamról a szúnyogot.
Később többször kint maradtunk egész napra is. Ilyenkor egyre messzebb merészkedtünk és egy meleg, tiszta egű délelőtt elértük az addig csak hallomásból ismert grófi birtokot. A határt egy másik patak jelentette, amelynek a vize a mi patakunkba ömlött, a torkolat szögletéből láttuk, hogy onnan kezdve sokkal szélesebb és lustább a folyó, így nagyobb halakat, új titkokat ígért.
Vágyakozva néztem arra a vízre, de utunkat lezárta az összebújó két patak, hídról meg nem tudtunk se közel, se távol. Én jól úsztam, de Anna nem tudott, kedvetlen lettem, meg dühös is, hogy miatta azon a méllyé vált vizén most nem horgászhatom.
– Megvárlak, ha megnézed… – értette meg kedvetlenségemet, de nem fogadhattam el az ajánlatot, mert megígértem Irénke óvó néninek, hogy a folyó mellett nem tágítok a kishúga mellől.
Tétovázásomat néhány gyönyörű hal látványa győzte le. Olyan kiló körüli vörösszárnyú keszegek voltak, és ott lebzseltek a szélessé vált folyó felszíne alatt. Kenyérdarabokat úsztattam föléjük, kettő is rávágott az ingyenlakomára.
– Átlábalunk, vagy átviszlek, ha mély – határoztam el, és hogy kitapasztaljam az átkelés lehetőségeit, a köznapi ruhaként is használt klottgatyában becsúsztam a vízbe. Selymes, finom homok feküdt a talpam alatt, a víz a szegélyben csak combtőig ért, beljebb azonban meredeken mélyült, ám a közepén is, bár pipiskedve, de éreztem a medret.
– Áthozhatlak – szóltam vissza a másik partról -, még úsznom se kell…
Hogy félelmét legyőzzem, viharos vízigyakorlatokba kezdtem, háton, mellen, gyorson is bemutattam a tudományom, majd megálltam előtte és reménykedve vártam a választ. Zavartan álldogált a parton, már azt hittem, hogy a félelme erősebb, amikor elpirulva bevallotta, hogy otthon felejtette a fürdőruhát. Bosszússá tett az újabb akadály, eszembe se jutott, hogy azon az ismeretlen, gyönyörű parton másnap is végigmehetünk, hiszen tizennégy éves kamaszka voltam, akinek bölcs várakozásra nincs ideje.
– Rendben van, akkor most hazamegyünk – mondtam elkeseredetten -, de holnaptól már nem jöhetsz velem… !
Kimásztam a partra, és dühösen tekertem fel a botra a zsinórt, de Anna nem mozdult. Nem tudom, hogy engem sajnált-e vagy a másnaptól már elmaradó közös kirándulásokat, de az aranybarna szempár egy-egy lassan lepergő gyöngyszemet termett. Meg is sajnáltam, és suta, gyakorlatlan kamaszmozdulattal meg is simogattam.
Talán ez a kedveskedés tette, talán az elveszőnek látszó közös holnapok félelme, de váratlanul elmosolyodott, aztán szinte gátlások nélkül vetkőzni kezdett. A könnyű nyári ruha pillanatok alatt a füvön hevert, aztán lehúzta az apró, hófehér bugyit is.
– Most már átvihetsz – mosolygott felém, de előttem a látványtól megbillent a föld, ma sem tudom, hogyan is másztam be akkor a vízbe. Bár nagyon meleg volt, dideregni kezdtem, a szívem még a fülemben is riadtan dobolt és időbe telt, amikorra kinyújtottam felé a kezem, hogy a folyóba lépését megkönnyítsem.
– Vigyázz reám! – suttogta inkább, mint mondta, miközben átölelte a nyakamat, és én a szelíd, langyos vízben könnyűvé váló leánytestet a karjaimba vettem.
Hogy meddig tartott az az út, azt sem tudom. Én meztelen nőt addig a napig legfeljebb óvodás korúként láttam, most meg két feszes mellett simogatott a víz az orrom előtt, igézve figyeltem a bimbók barna pettyét; lentebb meg finom, aranybarna szőrzet mozdult a lassú vízi áramlásra. El is szégyelltem magam, hiszen – bár azonos korúak voltunk – nála már gyönyörű háromszög takarta a semmit, nálam meg, jóllehet váratlanul erélyesen meglódult, tudtam, hogy teljesen csupasz még a valami.
Annát egészen a másik part szegélyéig vittem, megvártam azt is, amíg felkapaszkodik, azután visszamásztam, hogy a ruhát, botot, egyéb cókmókunkat is átcipeljem. A holmit még a vízben állva raktam ki a fűre, de nem segített, tűnődő mosolylyal állt a parton, hol rám nézett, hol a messzeségbe, aztán önmagát vizsgálta, hogy megszáradt-e már. Riasztó érzések örvénylettek bennem, tenni akartam ezt is, meg azt is, de abban a kusza, egész testemben zajló kavargásban belém bénult minden mozdulat. Anna rövidesen megelégelte a szárítkozást, szeméből elillant az a csillogó mosoly, és hideg megfontoltsággal öltözködni kezdett.
Arra is gondoltam, amíg kimásztam a vízből, hogy most valami vidámat vagy kedveset kéne mondani, de belém fulladtak a szavak, erőmből mindössze egy keserves sóhajtásra telt. Aztán letekertem a botról a zsinórt, a horogra új gilisztát fűztem, el is indultunk a szélesebbé vált folyó mellett, de az úszó figyelése helyett önmagamban az előbbi Annát néztem, és azon töprengtem, hogy valami csodálatos dolog történt velem. Bár nem fogalmaztam meg, de tisztán éreztem, hogy Anna, az addig csak ügyetlen társként megtűrt Anna szétáradt bennem, mint tűző napon a fény melege, és azt az előbbi, izgatóan gyönyörű képet életem végéig hordozni fogom. Legszívesebben mellé léptem volna, hogy megfogjam a kezét, vagy átöleljem, vagy – ahogyan néhány film befejezéseként már láttam – megcsókoljam; de nem jutottam tovább a gondolatnál, ő meg nem közeledett. Később eszembe jutott, hogy hazafelé a patakon újból át kell vinnem, e gondolattól vidámabb lettem, és elhatároztam, hogy majd akkor, ott, a patak közepén, ahol talán védekezni se mer, igaziból is megcsókolom.
Hogy Anna mire gondolt, nem tudom. Néhány lépéssel úgy jött mögöttem, mint addig annyiszor, fel is fűzte az olykor mégis kirántott kis halat, de éreztem, hogy önmagában mással foglalkozik ő is, mert a megszokott csacsogás helyett konok komolysággal hallgatott.
Mivel egyre mélyebb és riasztóbb lett közöttünk a csend, rádöbbentem, hogy nekem kell megtörnöm valamivel, nehogy most már végleges legyen.
– Nem féltél ott? – kérdeztem ezért, de idegenül csengett a hangom önmagamnak is.
Az aranybarna szempárban hideg közöny úszott.
– Megkérlek – mondta kedvetlenül -, hogy erről ne beszéljünk sohasem!
A válasz meghökkentett, de tudomásul vettem, hallgattunk is tovább becsületesen. Az úszót lassú sétával követtük a partszegényen, néha kikaptam egy-egy halat is, és már éppen azon gondolkodtam, hogy visszafordulunk, amikor egy elért kanyar mögött megpillantottam azt a később annyiszor elátkozott öreg fahidat.
Annácskában vidám öröm ébredt.
– Ha azon átmegyünk, a másik oldalon akadály nélkül hazajuthatunk…
Tudta, és én is tudtam, hogy igaza van…
A hídon feltekertem a botra a zsinórt, mert megelégeltem már a horgászatot. A túloldalon szántóföldet őrzött a nyár, így annak lábánál, a folyót követő dűlőúton indultunk el hazafelé. Lépéseink nyomán könnyű por repült, egymás mellett mentünk, ki-ki a maga szekérnyomán, hallgatagon, mint két öreg cseléd, akik már elmondtak egymásnak minden elmondhatót. A tarlókon búzakereszteket pirított a nap és én egyre szomorúbban azt éreztem, hogy ezt a kislányt, aki mellettem baktat, nem tudom, mi okból, de elvesztettem, és ez egyre jobban fájt nekem.
Már a falu közelébe értünk, amikor észrevettem egy művelésből kimaradt csücsköt a szántóföld sarkában. Rajta búzavirág- és pipacserdőt simogatott a délutáni szél, gondoltam, egy csokornyi szép lesz belőle, és megteszi kedveskedésnek is. Annácska közömbösen nézte ügyködésem.
– Szép… – mondta azért, amikor átadtam neki, de úgy lóbálta, mintha kóró lenne, piros pipacsszirmok hulltak a porba, és a búzavirág kékje szürke lett.
– Kár, hogy ilyen hamar tönkrement… – mondta aztán a falu alatti hídon, és könnyedén a folyóba dobta.
Másnap korábban keltem a megszokottnál, nehogy miattam kelljen várakoznia, de egy óránál is többet ácsorogtam, mégse jött. Mintha a világ minden fájdalmát én cipelném, azon a reggelen úgy indultam el, bármerre néztem, Annácskát láttam, feszes, barnagombos mellét, meg azt a háromszöget. Ímmel-ámmal horgásztam délig, akkor – mert valaki egyszer mesélt róla – eszembe jutott, hogy valahol messze, túl a tegnapi, meztelen csodát termő átkelőhelyen nagyon sok tündérrózsát őriz egy öreg mocsár.
Nem tudom, mivel és mit vétettem, de kiengesztelem-határoztam el, és nekivágtam. A patakon túl satnya kukoricát érlelő homokon botladoztam, királydinnyék szurkálták talpamat, 3—4 újabb kilométert is megtehettem, amikor végre észrevettem a homokdomb tövén azt a sötétzöld színű mocsarat. Oszlopszerű zsombéksor őrizte, takarta a vizet, és a tükörre feküdt levelek között valóban nagyon sok tündérrózsára mosolygott a nap. Piócák hadával viaskodtam, amíg megszedtem egy csokorravalót, könnyű ügetésben indultam vissza, hogy Annácska a virágot épségben kapja meg. De már a patakon való visszaüti átkelésnél láttam, hogy ebből a tervből semmi se lehet, hiszen a tűző napon a virágszárakban az élet megbicsaklott, és a hófehér szirmok meggyötörten néztek a fold felé.
Haza egy szálat se vittem belőlük, egyenként szórtam el valamennyit a réten, bár hiába is vittem volna, hiszen Annácska – mondták, nem jól érezte magát – már jóval korábban aludni tért.
