A könyvelésen azon a hétfőn kedvetlen csend terpeszkedett. Mint a gyerekek az iskolában, ültünk az egymás mögé rakott íróasztalok mögött; velünk szemben, mintha tanár lenne, Róbert, a főnök vigyázott a pontos munkára, meg a fegyelemre.
Tisztes papírhalmaz díszlett az orrom előtt, számlák, amelyek jöttek vagy mennek az én műhelyeim, osztályaim javára, terhére, és amelyeknek a számadatait az én feladatom volt megfelelő költséghelyekre tenni. Kezdetben baj is volt ezzel, hiszen gimnáziumban érettségiztem, kielégítően integráltam, differenciáltam, de hogy ki és kinek tartozik vagy ki és kitől követel – mindez számlákra, egyebekre írva – meglehetősen zavaros volt nekem. El is rontottam a gyár könyvelését rövid egy hónap alatt, szegény Róbertnek egy újabb hónapjába került, amíg valamennyire rendbe hozta. Később már nem voltak ilyen gondjaim, hiszen megtanultam a számlaosztályokat, bevételt, kiadást szinte fejből rakosgattam ide, meg oda.
Annak a hétfőnek a kedvetlenségét az előző napi futballcsata szülte, mert rosszul tettük-vettük a labdát valamennyien, így megvertek bennünket saját pályánkon is. Ki is fügyülték a csapatot a nézők, lehajtott fejjel baktattunk az öltözőbe, és hajnalban, a máskori diadalmasan hangos bevonulás helyett inkább csak beosontunk a gyárba.
Őszintén szólva engem az is bántott, hogy a múlt hét elején, mert nem tudtam nemet mondani, Bandi barátom egy hosszabb, Tisza-parti csatangolásra elcsábíthatott – ám a reggeltől reggelig tartó halkergetés nem lett a legokosabb edzési módszer a nehéz mérkőzés előtt. Bár az is igaz, hogy pénteken este, amikor Szolnokra érkeztünk Tiszabő felől, a szombati horgászatot megtagadtam. Abban reménykedtem, hogy ha széttört éjszakáimat egy egész napos henyéléssel kiegyensúlyozom, a csapat talán nem érzi meg.
Unott közönnyel turkáltam a papírok között, aztán felmentem a műhelyekbe, de kedvetlen arcok néztek rám vissza, a tegnapi vereség fájt a gyár többi munkásának is.
A telefonhoz úgy 11 óra körül hívtak. Tűnődtem is, hogy ki a fityfene lehet, aztán felismertem Bandi hangját.
– Gratulálj! – mondta nagyon vidáman. – Rút cserbenhagyásodért megbüntettelek!
– Mivel büntettél meg, ha szabad hallanom?
– Hallal, öcsikém, egy halóriással!
– Mekkora? – kérdeztem kíváncsian.
– 22,70, érted? – És újból szótagolta. – Hu-szon-ket-tő-het-ven…
Ki nem mondott, de nagyon is élő versenyünkben egy 17,60-as, Rábán fogott harcsával 1950. május 15-éig Bandi vezetett, akkor egy 18 kg-os nagybajuszúval megelőztem, és nagyon büszke voltam arra a negyven dekára.
– Természetesen harcsa – mondtam, és arra gondoltam, hogy szombaton mégse a Holt-Tiszára ment. Háborús hajóroncs fekszik a folyóban a város alatt, és arról a roncsról ezen a nyáron gyönyörű harcsákat már mások is fogtak.
– Természetesen nem harcsa.
Bambán bámultam a telefonkagylót. Ha nem harcsa, akkor mi a nyavalya lehet? Torz ötletként eszembe jutott, hogy lehet az a hal éppen egy eltévedt viza is, ami beszippantotta a lótetűt.
– De az élő Tiszán fogtad?!
– Tévedsz. A holt Tiszán, a szokott helyemen…
Bambaságom szürke butasággá mélyült. Újabb halként, mint lehetőség, a csuka jutott az eszembe, de Bandi csillogó jókedvvel kinevetett. Végre rádöbbentem, hogy az az őslény esetleg ponty is lehet. Rákérdeztem.
– Nehézfejű vagy. Persze, hogy az…
Megsemmisülve hallgattam. A verseny, a versenyünk talán egy életre eldőlt, és Bandi nyerte meg.
– Mesélj – kértem a meghökkent csend után. – Mondd el a részleteket is…
És Bandi mesélt. A hangja ragyogott. Benne volt a nyár kékje, a nap aranyló sugárzása, sok vesztes, vízparti csata után a mindent feloldó és feloldozó győzelem ittassága, a szétpattant feszültség diadalmas fáradtsága.
– Tudod, meglehetősen későn ébredtem szombaton. Tanakodtam is, hogy mit csináljak, hiszen nem sok örömöt adott nekünk az a tiszabői út. Aztán mégis elindultam, mert itt van már a nyakunkon az ősz, és azt a néhány derűs és szabad napot, ami még ebből az évből hátravan, az embernek ki kell használnia. Azon is gondolkodtam, mert néhány lótetűm még megmaradt, hogy a város alá, a roncshoz megyek, de mióta Miska megfogta ott azt a huszonhetest, a horgászok füle egymáshoz ér… Szóval a helyemre, a holt Tiszára mentem, maréknyi kukoricát szórtam a hínárszegélyre, aztán összeraktam a botokat. A két acélhegyűvel a szokott helyre dobtam a horgot, a harmadikat meg, a fene tudja, milyen meggondolásból, csak úgy oldalra, eléggé messze hajítottam. Aztán vártam, de nem jött semmi se. Az oldalra vetett bot úszója pirosságával szinte rikított a hínármező mederbeli szélén, mert ott néhány centivel sekélyebb volt a víz, a másik kettőből meg csak az antenna látszott. Lassan ellankadt a figyelmem is, és arra gondoltam, hogy az elmeneteleddel neked volt igazad. így későn vettem észre, hogy az a rikító úszó eltűnt a víz alatt. Már csak akkor riadtam fel, amikor a zsinórkarikák kiegyenesedtek a hínármező felett.
– Tudod, azt a pillanatot nehéz elmondanom. Nagyot rántottam akkor a boton, de mintha falba akadt volna a horog, néhány másodpercig meg se nyikkant. Aztán elindult. Mintha tengeralattjáró lenne, húzta a hal a zsinórt, az orsó először csak visított, majd némi olajhiány miatt bemelegedett, de szerencsém is volt, mert a hal olyan 60-70 méternyi kirohanás után egy hínársziget mellett leparkolt. Hagytam… A botot a combom közé dugtam, hogy ha meggondolja, kéznél legyen, közben szépen felszedtem a másik két botot. A csónakot is elengedtem a nádfal mellől, és még váratlan segítség is érkezett. Öreg Péter mászkált a csónakjával éppen arra, mondtam neki, hogy a horgomon nagy hal pihen, átszállt hozzám és berakott a csónakomba egy hatalmas keretű emelőszákot. így indultunk el aztán arra az ütközetre, mert azt a küzdelmet ütközetnek mondhatom. Öreg Péter evezett mögöttem és a hal megvárta, amíg fölé érkezünk. Aztán ott csónakáztunk le, fel, meg körbe is, néha elszaladt, de mindig visszahoztam. Olyan fél óra múlva láttam meg először, de akkor már fáradt volt nagyon…
– Hát öcsikém, én akkora pontyot még nem láttam sohasem, és elhinni se nagyon mertem, hogy mindez valóság és nem álmodom… De valóság volt. Mint egy malacot, vittem a motoron az ölemben haza, a járókelők megcsodálták az úton, végül lemértük a kórház pontos, személyi mérlegén. Aztán a konyhának ajándékoztam, hogy ünnepi ebédet kapjanak a kismamák, bár – amint utólag kiderült -, furcsa, kellemetlen mellékíze volt, és nem nagyon örültek neki…
Mindezeket egy szuszra mesélte el. Aztán elhallgatott és hallgattam én is. Két nap alatt kettős vereség – foci is, hal is – nem mindig használ az ember lelkivilágának.
Búcsúzóul valamit azért csak motyogtam, de nagyon fátyolos hangú volt az a gratuláció.
Egy hét múlva levelet kaptam. Benne fénykép: Bandi ölel könnyű, nyári ingben egy őslényt a kórház udvarán. A hátlapon szöveg: „Országos rekord! 102 cm hosszú, 22,70 kg-os ponty, horogra akadt a szolnoki Holt-Tiszában 1950. szeptember 30-án. Géza barátomnak szeretettel Wessely Bandi.”
Hát gratulálok, a kutyafáját!
II
Egyre babonásabb vagyok. Többek között ragaszkodom a dátumokhoz, amelyek apró életem legfontosabb történéseit őrzik. A horgászatban például, hacsak tehetem, a május 15-e a vízparton talál, mert akkor fogtam eddigi legnagyobbamat. ősszel ugyanott talál a szeptember 30-a is, mert akkor szenvedtem döntő vereséget.
1972 nyarát elhalmozta munkával a sorsom, így nagyon keveset horgászhattam, de augusztus végétől egyre több időt tölthettem kedvenc horgászhelyemen, a mély vizű, kövezett Tisza-kanyarban. Bé a kezdeti, néha viharos tiltakozások helyett mostanában már többször elkísér, és ha rossz pedagógiám következtében a botokig még nem is érkezett, szívesen olvasgat mellettem a parton.
Ebben az évben szeptember 30-a ismét szombatra esett, tiszta volt a víz, és 9 órára nagyjából befejeztem tennivalóimat. Tíz órakor botostól, bátyustól lekászálódtunk a motorról a parton, és első lépésben, mint már annyiszor, legcsábítóbb etetőanyagom szórtam a forgó belső szegélyére.
A következő fél óra ilyenkor csendes szöszmötöléssel telik el. Felfúvom a matracot, gallyakból árnyékot teremtek, hogy jó férj legyek, összerakom a botokat, ellenőrzöm a szolgafák állását, egy pálcikát a vízszegélyre szúrva megjegyzem a pillanatnyi vízszintet, „kilegyezek” egy apróbb küszt a süllőzőre (mert a család csak a süllőt tartja étkezésre alkalmas halnak), és 20-30 perc múlva előre megtervezett helyére repül a két horog.
Ezalatt Bé is agyoncsapja a bozótból kíséretéül szegődött 2-3 szúnyogot, napozási igények szerint alakítja ruházatát, és némi szemlélődés után csak sikerül megtalálnia az éjszakai olvasásban elvesztett oldalakat.
Ezen a napon az első, bizonytalan zsinórremegtetést erőteljes, botvégre érkező húzás követte, és csakhamar egy 80 dekás jász lázadozott a haltartóban. Nem szeretem pontyozás közben a jászokat, mert vergődésükkel elriasztják a várva-várt aranyhasút, a pontyot. A cél pedig, a mindenkori főcél pedig ő. A Nagy Öreg. Amelyiknek a súlya legalább 22,75. Amelyik legalább öt dekával nehezebb, mint az a régi Öreg volt. Az a Győztes.
Aztán jött két tenyérnyi dévér. Meg a csend…
Egy óra felé – éppen befejeztem az ebédet, és visszatelepedtem a botok mellé – az öblösre hagyott zsinór remegni kezdett és kinyúlt. A bevágást torpanásnyi szünet követte, aztán felvisított a kis Forelle-orsó, és a húszas zsinór kapkodva pótolta a métereket a botvég és a hal között.
– Ponty? – kérdezte Bé két betűsor között.
– Ponty! Valami rendesebb darab…
Kezdetben lefelé rohant, olyan száz méterre ha lehetett tőlem, amikor meggondolta magát, és megcélozta a túlsó oldalt.
– Eredj! – biztattam. – Ott nincs akadály. Nagy, lapos, homokos ott a part, kedvedre fürödhetsz…
Majdnem a partszélig szaladt, onnan elindult felfelé. Bével kiszedettem a másik pontyozót és a süllőzőt is.
– Na, tiszta a terep, Átjöhetsz ide is.
De nem jött. Csökönyösen a túlsó oldalon szánkázott, és a vékony zsinór nem volt alkalmas erőszakos cselekedetekre.
Már egy órája birkóztunk, amikor eszembe jutott, hogy szeptember 30-a van. A vereség napja. Ideges lettem. Hátha ő van a Tisza másik oldalán. A Nagy Öreg. „Aki” öt dekával több annál a Réginél. Meglehetősen nehézkes a járás a kövezésen, de nem maradtam tovább helyben. Felfelé is, lefelé is utána botladoztam.
Egy újabb fél óra annyi változást hozott, hogy bejött vízközépig, és lent a meder legmélyebb rejtekén folytatta csökönyös útját. Aztán megállt. Se előre, se hátra! Akkor kezdtem szidni a zsinórt. A húszast. Meg a hiúságom. Harmincassal mennyivel könnyebb lenne. Nem állnék ilyen tehetetlenül.
Lentről motorkattogás hallatszott, és csakhamar feltűnt a kanyarban a Hejő nevű vontató. – Még ez is… – gondoltam, és eszembe jutott, ha fél órával korábban érkezik, amikor még a túlsó parton szánkázott és a zsinór szinte a teljes folyón feszült keresztbe… Nyugodtan állta a hajót. Egy matróz kikiabált:
– Kősüllő? – és vihogott hozzá.
Torz grimasszal bólintottam, és abban a pillanatban már megesküdtem volna rá, hogy ö van a horgon. A Nagy Öreg. Izzadni kezdett a tenyerem, és megborzongtam, pedig meleg volt.
A hajó eltűnt a fenti kanyar mögött, amikor megmozdult, és a zsinór állásából észrevettem, hogy elhagyta már a talajt, valahol vízközt rótta komótos útjait.
Akkor villant át bennem először a valószínű győzelem, és egy telefonbeszélgetés, ami így kezdődik majd: – Gratulálj! – És ezt kaján szerénységgel én fogom mondani.
Megnéztem az órám: délután három. Már két órája tart. Bé abbahagyta az olvasást, és mögöttem pipiskedett a köveken.
– Tudod – mondtam -, tízen felülire megesküszöm, de ha egy kis szerencsénk van, gyermekeink szülészorvosa lekerül ma a rekordlista éléről…
Kár volt ezért a hangoskodásért. A vizek partján vélt valóságokat sohasem szabad igazságként kijelenteni. A víz csak tényeket ismer, a véleményeket gyakran megcáfolja.
A zsinór hirtelen emelkedni kezdett, és olyan ötven méternyire egy vaskos test villant meg előttem. Csak a farokúszókat láttam tisztán, de azok palaszürkék voltak. A kérdő mondat dermedten állt meg a levegőben. Mit fogtam? A Tisza pontyai csodálatosan szép, narancspiros úszókkal szántják a vizeket, szürkét még nem láttam. Balin? Képtelenség! Kétórás fárasztású balin a mesékben sincs.
Elmúlt belőlem a remény szülte idegesség, és mozdulataim keményebbekké váltak. Néhány perc múlva az orrom előtt körözött. Hosszú, karcsú teste, széles feje és háta megkönnyítette a felismerést: amúr.
De nem a Várva-Várt. A Nagy Öreg. A Mon Grand Amour.
Az a telefon a helyén maradhat. Az a rekord elérhetetlenebb, mint valaha volt. Azért megmértem. Természetesen messze tíz alatt, 6,25-öt nyomott.
III.
Most tavasz van. A régiekre új napok rakódnak, és olyan könnyű arra gondolni, hogy a színdarabok általában három felvonásból állnak. És ez a harmadik még hátravan. Természetesen méltó csattanóval. Azzal a Nagy Öreggel.
És biztosan lesz valahol a közelben telefon is…
