Vízparton – Bánhidy László színművésszel

Vízparton – Bánhidy László színművésszel
Megvallom, heteken keresztül magam is ott ültem vasárnap reggelente a televízió képernyője előtt, várva a Tüskevár újabb epizódját. Láttam már korábban is a filmet, olvastam ifjúkoromban a könyvet. A történet tehát nem volt új. Ami mégis arra késztetett, hogy e számomra korai időpontban televíziózzak, az a Matula bácsit alakító színész, Bánhidy László lebilincselően kedves alakítása volt. No nem kritikusi babérokra török; ez mások asztala. De megfogott a színészi alakításból sugárzó természetszeretet. Az a magabiztosság, ahogy Bánhidy László a vadvízországban mozgott, arra utalt, hogy már a filmforgatás előtt is ismerte az evezés tudományát, a csukafogás rejtelmeit, a horogkötés fogásait.

– De ismertem ám! – mosolyodik el a 70-es éveit taposó népszerű színész, amikor feltettem neki a kérdést. Igen régen volt, amikor először vettem kezembe horgászbotot. Az első világháború idején. Szüleimmel Szatmárban meglehetősen nehéz körülmények között éltünk. Béreltünk egy aprócska kertet egy sásos tó partján. A vége pont a tóparton volt. Aztán egy reggel, amikor mentem édesanyámmal kapálni, egy fiúra figyeltem fel, aki igencsak szaporázta a lépteit kifelé a kertünkből. Egyik kezében szatyor, a másikban ostorféle volt. Legalábbis annak néztem. Utánaszaladtam, azt hittem, hogy kiskertünket dézsmálta. Aztán kiderült, hogy a szatyorban nem krumpli, hanem hal volt. Szinte sírva kérte, hogy máskor is horgászhasson a mi telkünkön. Én cserébe csak annyit kértem, másnap reggelre hozzon nekem is botot. Hozott. A nyele akácvessző, a zsinórja cérna, pedzőnek egy dugó, a végén tűből hajlított horog. A csali meg kenyérbél volt. Így hát másnap reggel már én is ott ültem a parton, s fogtuk a halat. Persze nem passzióból. A fiúnak minden nap haza kellett vinnie az ebédrevalót. Gimnazista koromig horgásztam ezzel a meglehetősen kezdetleges eszközzel.

– Mi jelentette az előrelépést?
– Sihederkoromban iskola után a Szamosra, a „Jelinek strandra” jártunk fürödni. A végében egy sűrű szederindával benőtt terület volt. Oda járt horgászni Zottya, a falu bolondja, aki horgászni és sakkozni igencsak tudott. A szülei néha kiöltöztették, és elvitték sakkozni az úri kaszinóba. Végig is vert az mindenkit. És mi ketten hamarosan barátságot kötöttünk. Amit tőle láttam, az már maga volt a tudomány. A jobb lábára igencsak sántított. Kérdezem egyszer tőle, mi baja a lábának. Tyúkszemes – mondja. És miért nem vágatja ki? – Majd bolond lennék – nézett rám szemrehányóan. – Megérzi az az időjárást. Ha fáj, már sietek is a horgászbotért. De nem szaporítom a szót. Egész télen sodortam édesanyámtól elcsent selyem cérnából a zsinórt, ahogy Zottyától láttam. A horgot sem a boltban vettem! Igaz, nem is igen lehetett kapni még akkoriban. A jó horog készítésének tudományát egy patkószegverő cigánytól tanultam. Vasvágó ollóval nyisszantottam a kasza éléből. Ahogy a kétcentis, nagyon vékony darabot kivágja az ember, éppen horog alakúra görbül. Az aztán csak a jó szerszám! Persze, az is kell hozzá, hogy a kasza jóféle acélból készüljön. Jöhetett a hal, az én horgom soha nem görbült ki. A botjaim? Mogyoróvesszőből az erdőn vágtam. Lehántottam a kérgét, és megáztattam – már elnézést – lóvizeletben. Attól lett rugalmas, mégis erős. Halban bőséges időszak volt az akkoriban nem szennyezték még az üzemek a folyók vizét.

Mesélne valamit horgászélményeiről?
– Előre szeretném bocsátani, hogy én soha életemben nem fogtam nagy halat. Igaz én a nagy halat nem is becsülöm sokra. Enni a kisebbek a jók. És én akkoriban még csak a konyhára „termeltem”. De keszegből, domolykóból, paducból, kisebb csukából, márnából annyit fogtunk, amennyit csak akartunk. Egyszer akadtam csak össze nagy hallal, de akkor is ő győzött. Úgy törte el a mogyoróvesszőmet, mint böllér a hurkapálcát disznóöléskor. De azért ennek ellenére azt az izgalmat, amikor megmozdul a bot vége vagy az úszó, nem cserélném fel semmivel sem.
– Életem legszebb emlékei a vizek partjához kötődnek; a vízen élő emberek között sok időt eltöltöttem, hallgatva a történeteket a nagy halról. Elmesélem, az egyiket, mert ilyent azelőtt sem, azóta sem hallottam:

„Egyszer a falutól vagy három kilométerre horgásztam – kezdte a visszaemlékezést a horgász -‚ de egész délután egy kapás som volt. Már arra gondoltam, hogy hazaballagok, amikor egy vadkacsára lettem figyelmes. Szárnyait verdesve tűnt el a víz alatt. Aztán elő sem tűnt többé. Bebicikliztem gyorsan a faluba, kihoztam egy kis kacsát. Legallyaztam izibe egy part menti akácfát, annak a tövébe felszereltem a racsnit, a végébe pedig gyűrűt kötöttem. Azon vezettem keresztül a háromszorosra fogott zsinórt. A végére nagy horgot kötöttem, arra került a kiskacsa. Alig úszkált néhány percet a kis jószág, amikor nagy hápogás közepette lecsúszott a víz alá. A zsinór meg feszült ám! Gyorsan leguggoltam a racsni mellé, és igyekeztem fékezni a futását. Amikor egy kicsit engedett, visszahúztam belőle. Fel is jött a víz színére a hatalmas állat. Bőgött olyant, hogy megrémültem. Aztán vissza a mélybe. Ez még vagy négyszer-ötször megismétlődött. Ha felhúztam a mélyből és kidugta a fejét, olyan hangokat hallatott, mint egy marha. Egyszer csak szekérzörgést hallok a hátam mögött. Megfordulok, látom ám, hogy a falumból sereglettek oda a népek. Jöttek nézni, ki öli a falu bikáját. Merthogy akkora hangja volt, hogy a faluba is behallattszott.” Végére ért a koma a történetnek, a többiek korholó szavakkal illeték, mondván, bolondnak nézi őket. Én az ilyen történeteket mindig szívesen fogadom. Nem tartom hazugságnak őket, a kitalálók vidámmá teszik az adomázást, nevetést csalnak a hallgatóság ajkára. Ők az afféle horgászhumoristák.

– Évtizedeken át sokat foglalkoztatott színész volt. Jutott-e ideje kedvenc szórakozására is? – Sajnos, nagyon kevés. De egy kicsit kárpótoltak az ilyen filmek, mint a Tüskevár is. Bevallom, sokszor kint maradtam a forgatás idején éjszakára is, annyira hiányzott a szabad levegő, a vízpart. Amikor nyugdíjba mentem, azonnal vásároltam egy kis vízparti telket a Csepel-szigeten. Hosszú ideig az volt az otthonom. Onnan jártam be nyugdíjasként a színházba, a filmgyárba. Nagyon sajnálom, hogy a másik Fekete István-regény, a Téli berek megfilmesítéséből semmi sem lett. Mert ezeknek a filmeknek – és nemcsak itthon, de külföldön is – sikerük volt, és van jelenleg is. Nem is olyan régen Olaszországban forgattam egy filmet. Az utcán gyerekek szaladtak oda hozzám, s kiabálták “Mátula, Mátula”. Nagyon örültem, hogy ezek a tőlünk távol élő emberek is bepillanthattak egy kicsit természeti szépségeinkben gazdag hazánkba, megismerhették a Kis-Balaton csodálatos világát. Aztán Bánhidy László ismét csak visszakanyarodik a horgászathoz, élete nagy szerelméhez. Halászléről, halsütésről beszél, recepteket mond. A horgászattal a mai napig sem szakított. Mint mondja, a nádbotra és a könnyű szerelésre esküszik. És Ő csak tudja!

Bánhidy László
Szatmárnémeti, 1906. március 11. – Budapest, 1984. november 22.
Zombori Attila írása