Elöljáróban annyit, hogy ez a cikk nem mindenkinek szól. Csak azok olvassák el, akik még nem harcsáztak vaksötét éjszaka, szélben és esőben, lyukas csónakból, nem vettek hideg fürdőt csizmában és utána nem futkároztak mezítelenül a Soroksári Dunaág partján a 2-es kilométerkő környékén.
Feltételezve, hogy a fenti próbákat kevesen vették fel MHK tervükbe, s ha fel is vették, nem mindenki élte túl; úgy gondolom, hogy az alábbi tanulságos történet élvezésére maradt még néhány más kárán okulni kívánó horgász-olvasó. Ennek a kis írásnak a népszerűsége már csak azért is biztosítottnak látszik, mert szakértők szerint a horgászok között sem ismeretlen a káröröm magasztos érzése.
Én nem is kívánok semmit sem szépíteni vagy eltitkolni: maradéktalanul kielégítem horgásztársaim káröröm-szükségletét. De meg kell mondanom, mindennek Matyi volt az oka. Már tudniillik attól kezdve, hogy hittem neki. S ez az első tanulság. A horgász még legjobb barátjának se higgyen el semmit, amit nem látott a maga szemével. A második tanulság: a pech oka néha a horgászkirándulás kevéssé alapos előkészítésében is keresendő…
Dehát egyelőre Matyinál tartunk.
— A jövő héten leugrom a Postás-vízre néhány napra — mondta Matyi barátom, amikor egyszer összetalálkoztunk a hatos villamoson —, van ötven lótetűm, sátor, csónak rendelkezésemre áll, sőt két botot is kölcsönözhetek neked, ha felszerelésed nem lenne kéznél. (Abban az időben Szigetszentmiklóson volt horgász főhadiszállásom, s ott tartottam felszerelésemet is.) Szóval, ha van időd, látogass meg, nagyon örülnék segítségednek — fejezte be az invitálást, amikor leszállt a villamosról.
Úgy adódott, hogy szabadidőm is volt, meg akadt egy alkalmi gépkocsi is. De leginkább a csöndes, napsugaras augusztusvégi idő csábított. Leugrottam. Estefelé értem Tassra, s onnan indultam a 2-es kilométerkő irányába. Már jócskán sötétedett, mire rátaláltam Matyi táborára.
Barátom nagy örömmel, de némi bizonytalansággal fogadott.
— A sátrat most csinálom — mondta kényszeredetten. — Tudod, egy kis félreértés történt. Úgy volt, hogy egy kedves ismerősöm, aki itt horgászott, átadja nekem a sátrát. De úgy látszik, hamarabb hazament, mint ahogy én megérkeztem. Szóval elkerültük egymást… Persze…
— Hogyhogy? Hát nincsen sátor? — horkantam fel rosszat gyanítva.
— De… Hát nincs.
— És bot?
— Magam is siettem, s őszintén szólva nem nagyon hittem, hogy tényleg meglátogatsz. Csak két botot hoztam, és…
— És csónak? — szakítottam félbe egyre sötétebb sejtelmekkel.
Matyi arca felderült.
— Csónak az van, igen, itt van kikötve a bevágásnál. Délután szereztem.
Ez némileg megnyugtatott. De legszívesebben így is sarkon fordultam volna. Csakhogy sötét volt, a kocsi pedig már régen elment. Nohát, mit lehet itt csinálni? Erőt vettem magamon, és igyekeztem jó képet vágni a dologhoz.
Segítettem Matyinak sátrat építeni gallyakból és egy nylon-köpenyből. A végén annyit elértünk, hogy a fejünket befedte a nylon-kabát. Oldalt gallyakat tűztünk a földbe, a lábunk azonban derékig kívül maradt a komfortosnak egyáltalán nem mondható „sátorból”. Azután megvizsgáltam Matyi felszerelését. Két nehéz ragasztott bot, zártdobú kisipari orsók — ez rendben. Hanem az agyonhasznált damilok több részből vannak összekötözve. Nem szóltam egy szót sem. Elhatároztam, hogy reggel legyalogolom Tass községig azt a négy-öt kilométert és autóbusszal visszamegyek Pestre.
— Hol a lótetű? — kérdeztem.
— Volt, de megették egymást. Azonkívül kevés levegőt kaptak és emiatt egészen elrothadtak — felelte Matyi, most már egészen megtörve és nem éppen logikusan.
Erre mély hallgatásba merültünk mind a ketten. Mintha egyperces némasággal adóznánk a megboldogult lótetvek emlékének. (Lehet, hogy a fogamat csikorgattam, de azt Matyi nem hallotta.)
Végül barátom őszinte lelkiismeretfurdalással rám pillantott és szinte suttogva közölte:
— Van két döglött keszegem. Egy horgásztárstól kaptam, talán jó lesz halszeletnek.
Én már mindenbe beletörődtem. De a csónak ügyében még volt néhány tisztáznivaló.
— Súly és kötél persze nincs?
— Nincs.
— Hát akkor be kell hordani a csalit.
Matyi bámulatosan aktivizálódott. Szaladt a csónakért, kikötött vele. Zseblámpafénynél felvágtuk a keszegeket, s felcsaliztuk a horgokat.
— Majd én behordom a zsinórt — javasoltam.
De gyanúsan készséges barátom nem engedte. Csónakba szállt, s a zsinórokat az evezővillára tekerve gyorsan haladt befelé a sötét vízen. Aztán hallottam, hogy megáll, és meri a vizet. Ebből megértettem, hogy folyik a csónak. Ezért nem bízta rám a csali lerakását…
Miután elintéztük a csalikat, s botjainkat villa alakú águkra támasztottuk, tüzet raktunk a parton. A szemközti oldalon eközben fekete felhőtorony emelkedett egyre magasabbra, szemlátomást fogyasztva a szépen fénylő csillagokat. Nemsokára kövér, meleg esőcseppek potyogtak ránk, aztán olyan zuhanyt kaptunk, hogy csak úgy porzott. Csöndesen, szél és villámlás nélkül érkezett a zápor. Bekucorogtunk a sátornak előléptetett nylonkabát alá. Matyi motyogott valamit az időjárás kiszámíthatatlanságáról, arról, hogy az emberi tudomány még mindig nem képes kormányozni az időt, de egyetlen mord kákogásomra ismét elhallgatott. Vacogtunk és alánk folyt a víz. Ezt az idillikus állapotot zavarta meg éjfél körül az orsó berregése:
Krrrrr… krrrrr…
— Szól az orsó! — üvöltötte Matyi, s ahogy egyszerre kiugrottunk silány fedezékünkből, feldöntöttük a sátrat és egymást is.
Némi kavarodás és átkozódás után kézbe kaptam a botot, s egy újabb húzásra bevágtam. (Mi értelme van száz méter távolságról a bevágásnak?!) Matyi már benne ült a csónakban és zseblámpája fényénél eszeveszetten merte belőle a vizet. Nagy nehezen vízre szálltunk a zuhogó esőben, s nekivágtunk a vaksötétnek. Vagy ötven métert haladhattunk, amikor ismét erőteljes húzást éreztem. A harcsa derekasan nekilátott a fárasztásnak. Csuromvizesen, de izgatottan ladíkáztunk össze-vissza a fekete éjszakában, Matyi hol evezett, hol a vizet merte, én pedig elszántan tartottam a botot. Nagy harcsa volt a horgon, még félóra múlva sem tudtam felszínre emelni. Zavarta munkámat az összekötözött zsinór is.
Mikor az első izgalmak elmúltak, észrevettem, hogy elállt az eső és feltámadt a szél. Egyórai kínlódás után Matyi zseblámpájának fényében végre megláttam a víz színére kényszerített halat. Harminc kiló körüli harcsa volt. Gaff persze nincs. A fenevad fordult egyet, rohant le a mélybe, a csónak alá. Én előreléptem a ladik orra felé, s valamiben megbotlottam — amint később kielemeztük, valószínűleg Matyi lábában. Barátom megingott, a zseblámpát meredek ívben bedobta a sötétségbe és teljes hosszában hanyat vágódott. A csónak fenekén felgyülemlett víz lódult egy nagyot, s már el is merültünk. Én hason feküdtem a vízben, görcsösen markolva a botot, amelynek vége ráfeszült a ladik fenekére. Recsegve szakadt a damil, mi pedig kétségbeesetten lubickoltunk a fürdőkáddá vált ladikban.
Hát körülbelül így történt.
Eleinte nemigen volt időnk, hogy kicseréljük észrevételeinket a váratlan fürdőt illetően. Örültünk, hogy ha a vízben is, de legalább a ladikban voltunk, s a horgászbot is birtokunkban maradt. Idő múltával mégis szükségét éreztük, hogy bizonyos tényeket közöljünk egymással.
— Fogalmam sincs, hogy merre lehetünk — mondtam Matyinak, aki hanyatt fekve, két kézzel kapaszkodva imbolygott a ladik-fürdőkád másik végében.
— Itt kell hagynunk a csónakot! — válaszolta gyanúsan bugyborékoló hangon.
Ezután kérdések következtek.
— Merre ússzunk ebben a sötétségben?
— Hol lehet a part?
— Vajon egyáltalán tudunk-e úszni ruhában és csizmában?
Nem akarok siránkozni, de higgyék el, hogy aggasztó volt a helyzet. Némi tétovázás után kifordítottam önmagamat a ladikból és megpróbáltam úszni. Alig csaptam egyet-kettőt, nagy örömömre nádfalba ütköztem. Ez aztán a szerencse! Tudtuk, hogy ezen a szakaszon alig egy-két méteres nádszegély van csak a part mentén, s ez azt jelentette szó szerint és átvitt értelemben is, hogy megúsztuk.
Nem részletezem tovább. Nagynehezen kievickéltünk a partra, s bár rettenetesen fáztunk, levetkőztünk, s a csontig hatoló szélben meztelenül futkároztunk a gáton. Később sikerült tüzet gyújtani is és elkezdtük szárítgatni kifacsart ruhadarabjainkat. Futottunk, tüzeltünk, szárítottunk egészen reggelig. Egyáltalán nem vettük rossz néven, hogy a fölkelő nap gúnyosan vigyorgott ránk.
Délre már mindent rendbeszedtünk. Kihúztuk a nád közül a csónakot, megszárítgattuk papírpénzeinket és okmányainkat. Én szomorúan vizsgálgattam karórámat, amely rendületlen állandósággal fél kettőt mutatott.
Ahogy a bajok java elmúlt, Matyi magára talált, sőt, még neki állt feljebb.
— Hát nem sok szerencsét hoztál ebbe a horgászvállalkozásba — mondta pimaszul.
Nem akarok utólag reflektálni erre a megjegyzésre, már csak azért sem, mert még most is elfut a méreg, ha erre a históriára gondolok. Állapítsa meg az olvasó, hogy szerencséről volt-e itt szó, vagy másvalamiről…
Vigh József
