Tizenöt-tizenhat éves gyerekek voltunk, és négyen-öten összeverődve rendszeresen jártunk a Csikotára. Minden horgászt jól ismertünk, de valamennyi között talán a legjobban az öreg Petőcz Pista bácsit. Idős, ősz hajú, nagy bajuszú ember volt, de még jó erőben. Valamikor vasutas korában tolatás közben levágta a vonat az egyik lábát. Minden lépése olyan zajjal járt, hogy még nem is láttuk az öreget, de műlábának nyikorgása már elárulta közeledését.
Pista bácsit nagyon szerettük, mert szívesen adott kölcsön gilisztát, vagy ha kellett horgot is. Az igazi vonzóereje mégse ez volt – nagyon szeretett horgászélményeket mesélni. Persze ezeknek fele se volt igaz, de nekünk nagyon tetszettek.
Pista bácsi már kint volt a parton és csukázott, amikor egy alkalommal társaimmal megérkeztem. Horgászbotjainkat még le se tettük, amikor az öreg horgát nagy erővel kapta el egy csuka. Pista bácsi szép lassan, kissé bicegve, minden lépéssel megnyikorgatva műlábát, horognyéllel a kezében a part mentén kísérte a húzást.
— Az enyém vagy, az anyád mindenit, most aztán tényleg az enyém vagy — sziszegte fogai között boldogan.
— Pista bácsi, vágjon már be! — kiáltottam rá. Nap barnította arcán ezer ráncba futott össze a fölényes, mindent tudó mosolygás.
— Nem érted te ezt, öcsém! Csak hadd nyelje, csak egye, ha megfogta — mondta legénykedve.
Mi mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva vártuk, mi lesz ennek a vége. A csuka hirtelen irányt változtatva egy nádbozót felé iramodott. Rántotta is most már a horgot öreg barátunk… de későn. Hal nélkül került partra a horog.
Megkövülten, elfehéredő arccal motyogta: Hát nem elment az anyja mindenit… Mérgében összecsomagolta a felszerelést, és még mindig dohogva indulni készült.
— Ne menjen el még — kérleltük kórusban. — Inkább meséljen egy kicsit. Egy ideig habozott, de amikor elővettük a hazulról lopott cigarettákat és jólelkűen kínáltuk, mégis letelepedett mellénk a térdig érő fűbe. Nézte egy darabig a vizet… elmerengve fújta a füstöt, majd örömmel kiáltott ránk.
— Hát ide süssetek, kölykök!… Ilyet még úgyse hallottatok — mondta magabiztosan. — Látjátok azt a fűzfát, ahol kanyarodik a Csikota? Sok évvel ezelőtt ott volt egy mély gödör a víz alatt. Óriási harcsa tanyázott benne. Olyan nagy volt, hogy az arra úszó kácsákat egyszerre kettesével nyelte el. Nagyon szerettük volna megfogni. A falu valamennyi horgásza megkísérelte a kifogását.
Nem ment. Minden zsinórt elszakított. Ette a horgokat. Harmadik horgomat vitte el, amikor szörnyű dühös lettem. Majd adok én ennek a büdös dögnek! Nem fog többé játszadozni velem! Azért is az enyém lesz! — fenyegetőztem haragomban. Másnap elmentem a Fürc henteshez.
— Nem Fürc, Pista bácsi, hanem Fürst — javítottuk ki.
— Fürc! — recsegte. — Ne zavarjatok!
— Te komám, mondom a Fürcnek. Mit szólnál hozzá, ha mi fognánk ki a harcsát?
Fürc egy keveset gondolkodott, majd tüstént elment a kovácshoz és csináltatott egy jó erős vaskampót. Rákötötte egy hosszú szárítókötél végére. Na, ez rendben lenne — szusszantott elégedetten. — Hajnalban légy itt! A kakasok még csak éppen hogy üdvözölték a reggelt, amikor Fürccel elindultunk. Meglepetésemre még a marhataglót is magával hozta. Hát ez minek? — kérdeztem. — Szamár vagy — hordott le… Ezzel ütjük majd fejbe!
Nehéz fehér pára ült a Csikotán, amikor a kampóra fél kiló büdös májat tettünk, és bevetettük a vízbe. A kötés végét a fűzfa derekához kötöttem. Vártunk egy félórát, amikor látjuk ám, hogy a fűzfa egyik ága verdesi a vizet.
— Uramisten, mi lesz itt? Micsoda óriási állat lehet, hisz még a fűzfát is kihúzza a helyéből — kiáltottam.
Közben látom, hogy Fürc veti le a kabátját, nadrágját. Hát te mit csinálsz? Vetkőzöm — hangzott a rövid válasz. Legnagyobb ámulatomra Fürc belevetette magát a vízbe és eltűnt. Abban a pillanatban elkezdett bugyborékolni, háborogni a víz. Olyan csata volt a víz alatt, hogy ijedtemben végigfutott hátamon a hideg.
Eddig is nehezen tudtuk türtőztetni nevetőizmainkat, de most harsány kacagás tört ki belőlünk. Pista bácsi megütközve nézett ránk. Mi nevetnivaló van ezen? — kérdezte villámló szemekkel. — Ha kinevettek, akkor nem is mondom tovább, pedig a java hátra van még. Lassan elcsitultunk, és ígéretet tettünk, hogy csendben maradunk, csak folytassa. Folytatta is, mihelyt haragja lecsillapodott.
— Ahogy mondtam, eltűnt Fürc a vízben. Elmúlik egy perc… Fürc nincs sehol. Elmúlik két perc… Fürc nincs sehol. Na, mondom, Fürc neked már véged van. De mégse! Nagy fújtatva a vízben felemelkedett, és hóna alatt fogta a harcsa irdatlan nagy fejét. Most aztán Csicsa üsd fejbe a taglóval, hangzott a parancs. Olyan kemény volt a feje, hogy az első csapás után kiugrott a kezemből a tagló. Az árgyélusodat! — kaptam fel a földről, és ahogy csak erőmből futotta, úgy ütöttem a beste állatot… Végre elnyugodott…
— Nagy nehezen kihúztuk a vízből. Képzeljétek! — Három és fél méter hosszú volt. A szájában negyvenegy horog lógott. Az egész falu apraja-nagyja az utcán volt, amikor szekérrel diadalmasan bevonultunk. A farka lelógott a kocsiról és szép tisztára söpörte az utat. Egyszer csak nagyot kurjantott a félszemű Lázár suszter! Nézzétek csak! A bal pofájában a második horog az enyém volt! Megismerem! Fürc a hentesüzletében húskampóra akasztotta és felvágta a hasát. Majd hanyatt estünk, amikor kifordult belőle a varsa. Halastól együtt megette. Ekkor derült ki, miért tűnt el Korc Pali bácsi varsája. Fürckét hétig mérte a harcsa húsát.
Elhallgatott, és mint egy nagy csata hőse, nézett ránk. Mi végleg elvesztettük komolyságunkat, és hemperegtünk jókedvünkben a fűben. Ránk dörrent: Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg Fürcöt! Hogy kérdezzük meg? Szegény már két éve pihen a temetőben. Megsemmisülten, de mégis igaza tudatában elindult nyikorgó léptekkel a falu felé.
Gálosi József
