Van esze a Balinnak – Vígh József

Van esze a Balinnak – Vígh József
Károly bácsi, a kukoricacsősz a megmondhatója, hogy kezdetben semmi szerencsém sem volt a Latorcán. Igaz, az idő sem volt a legalkalmasabb. Esős május volt, olyan amit könnyen áprilisnak néz az ember. Az egyik órában száz ágra sütött a nap, szinte pörkölte meztelen hátamat, a másikban meg már a hirtelen jött zápor elől iramodtam a csőszkunyhó felé…

Mindez még nem lett volna baj, ha a folyó nem érezte volna a változékony időjárást. Csakhogy az is hol felduzzasztotta hátát és szürkés-barna irháján sebesen hurcolt mindenféle gallyat, hordalékot, hol meg visszakuporodott medrébe, és csendes-álmatagon ballagott lefelé, mintha mi sem történt volna. Ilyen körülmények között törhette a fejét a horgász, hogy mihez is kezdjen. Mire berendezkedik valamiféle módszerre, halfajtára, már kezdheti is elölről, pláne, ha nem áll melléje a szerencse. Árad, zavarosodik a víz. Lótetűt, piócát elő, felszerelni a fenekezőt, és lesni a harcsát! Ezt tettem én is. Csakhogy mindjárt az elején egy víz alatt úszó, korhadt fatörzs húzta el a zsinóromat. El is szakadt a damyl. Amikor meg harcsa akadt, túl nagynak bizonyult. Nem bírtam tartani és tönk alá vitte a horgot. Egy olyan öt-hatkilós példány meg – pedig már verve volt – leszakadt. Igaz viszont, hogy gilisztára minden időben és minden vízállásnál kitűnően kapott a – paptetű. Ez pedig a legbosszantóbb dolog a világon, és semmi féle jó kilátással nem kecsegtet. Mondogattam is Károly bácsinak, hogy íme, egy heteim már odavan, s a második már sokkal drágább, semhogy itt elfecséreljem. Inkább átteszem székhelyem a Tiszára.

Tán el is mentem volna, hiszen az öreg sem látta bátorságosnak a marasztalást. Nem is ő tartott vissza, hanem a balinok. A balinok, meg a cserebogarak. Hogy miből lesz a cserebogár, azt még most sem tudom teljes bizonyossággal, de hogy mi lehet a cserebogárból, azt megtanultam a Latorcán. Azon a májuson rengeteg volt a cserebogár. Ügy surrogtak az ember feje körül, hogy elég volt csapkodni őket. Ellepték és rágták a bokrok fiatal leveleit, s gyakorta potyogtak a folyóba is. No, és a balinok! Balin volt bőven, de se blinkerre, se kishalra nem kapott, legfeljebb műlégyre, az apraja. Ellenben a cserebogarakat nagyon kedvelték. Mihelyt a parti bokrokról a vízbe pottyant egy, máris rávágott valamelyik fürge vízitolvaj. Azért senki se higgye, hogy a cserebogár csodacsalinak bizonyult, s a Latorca balin-kánaánná változott. Legalábbis eleinte nem. A balin eszes lény, hogy mennyire az, azt hamarosan tapasztalhattam.

Először ólom nélküli szereléken a part közelében úsztattam a horogra tűzött cserebogarat. A balinok a közelébe se jöttek. Aztán súlyt tettem Fel, és megpróbáltam “spinnelni” cserebogárral. Semmi hatás. Végül a közismert balinlegyező felszereléshez folyamodtam, műlégy helyett cserebogarat tűzve a horogra – hasonló eredménytelenséggel. Nemcsak a kapás maradt el, de a balinok Is eltűntek a környékről. Ezek után beláttam, hogy ügyesebb haditervet kelt készítenem. Elindultam a következő kanyar felé, s gyaloglás közben pontos stratégiát agyaltam ki, mégpedig kétfélét.

A balinok nem hagyják zavarni magukat: ha az ember sokáig dobál, megunják a provokációt, és odébb állnak. Ez történt az imént. Tehát nem dobálok, sőt, nem is mutatom magam. Amikor elértem a kanyart, óvatosan behúzódtam a fűzbokrok mögé, s onnan figyeltem a vizet. Jókora balinok csapkodtak a forgó szélén, de előttem is, a fűzfabokrokon túl. Így tehát kipróbáltam az első számú tervet. A harmincas damylra súly nélkül horgot kötöttem, s rászúrtam egy cserebogarat. Csalimat átemeltem a bokrokon, és leengedtem a víz színéig. Éppen csak annyira, hogy a bogár a víztükröt markolássza lábaival. Én magam az ágak fedezéséből lestem a történendőket. Nem sokáig rostkoltam. Hirtelen akkora rávágásom volt hogy majd elejtettem a botot. A cserebogár visszacsapódott a botvég felé, a balin pedig eltűnt. Persze, a rablások gusztálása helyett jobban kellett volna figyelnem saját horgomra.

A következő kapást figyelmesebben vártam, de a balin most is becsapott. A cserebogár mellé vágott, én meg önkéntelenül bevágtam a semminek. A harmadik rabló ismét a csali mellé kapott, mintha csak próbálná, vajon menekül-e a zsákmány. Ekkor kissé leengedtem a bot végét, és a cserebogár úszni kezdett a víz színén. De csak egy pillanatig! Újabb rávágás, s már görbült is az érzékeny bot. Szép, kétkilós balint fárasztottam, és a bokor-sor végén belevezettem szákomba. Túljártam a ravasz tolvaj nép eszén! Sötétedésig jól kitanultam fortélyaikat. Nyolc balint fogtam, a legnagyobb elérte a három kilót. Mindvégig gyakori volt a mellévágás, s ha utána mozdulatlanul tartottam csalimat, a kapás nem ismétlődött meg. Ha a rablás pillanatában leengedtem a bot végét, a balin rendszerint újra támadott, s többnyire horogra is került. De miért vágott majdnem mindig a csali mellé? Játékból vagy ravaszságból – ki tudná megmondani?

Mindenesetre az első számú stratégia elgondolás némi, menetközbeni módosítással bevált. Este a nyárson sült balinvacsora után közöltem Károly bácsival, hogy maradok, s kora hajnalban már ismét a folyóparton szorgoskodtam, hogy kipróbáljam a második számú tervet. Úgy gondoltam, hogy a forgó és a sodor szélén szépen beengedem a cserebogaras horgot vagy harminc-negyven méterre. Nem dobálok, nem mászkálok a part tetején, s így talán nem szöknek meg ellenfeleim. A balinok a hideg hajnalon sem pihentek. Ott csapdostak pontosan azon a vonalon, ahol a csendes forgó és a vízsodrás találkozott. Kinyitottam peremfutóm felkapókarját, s engedtem leperegni a damylt. Cserebogaram hol nagyokat lódulva, hol meg pörögve az apró örvényeken, gyorsan haladt befelé a sodor szélén. Csakhogy a zsinór ellenállása és a horog súlya hamarosan víz alá húzta. Hiába emelgettem, süllyesztettem a botomat, a balinok semmiféle érdeklődést sem tanúsítottak a víz alatti cserebogár iránt. Kihúztam hát a szerencsétlent, és levágtam a damyl végét.

Zsákvarrótű segítségével öt vagy hat apró parafát fűztem a zsinórra, egymástól 30-30 centiméterre. A horog szárára is húztam egyet. Aztán ismét útnak engedtem a felcsalizott készséget. Most már nem merült el a cserebogár, s a balinok is hamarosan akceptálták leleményességemet. A bogarat messze beengedtem a vízre, aztán visszahúztam a sodrásból a csöndes forgóba. Ott úszkált, kapálózott, amíg rá nem vágott a balin. Az pedig nagy örömömre gyakran megtörtént. Nem mindegyik akadt, de tíz kapás közül hatot, hetet megfogtam. Ha a balinok megorrolták a csalafintaságot, és megsokallva garázdálkodásomat, odébbálltak, én is szedtem a sátorfámat, s elballagtam a legközelebbi kanyarig. Sajátságos és élvezetes horgászat volt ez a balinozás. De nem tartott sokáig. Két nap alatt annyi balint fogtam, hogy nem tudtam, mit csináljak velük. Károly bácsi ugyan szorgalmasan hordta a rokonainak is, de végre ő is beleunt a szálka-köpködésbe és az örökös jövés-menésbe.

– Hallja, most mán megpróbálhatná a harcsázást – mondta szemrehányóan. Hajlottam a jó szóra. Annál is inkább, mert a balinok, úgy látszik, felismerték, hogy végveszély fenyegeti őket, s egyre inkább eltünedeztek a környékről. Van esze a balinnak! No és a csodák is ritkán tartanak tovább három napnál.

(Vígh József – 1962)