Vágó Aladár – Ívnak a pontyok – 1941

Vágó Aladár – Ívnak a pontyok – 1941
Május van. A szerelem hónapja. Minden madár megépítette fészkét, telerakta tojásaival, boldog reménnyel ül rajtuk, szíve melegével varázsol beléjük új életet, várja csupasz fiókáinak kikelését. Nem fél a hajnaltól estig tartó munkától. Kicsi agyában él a vágy, megérni, mikor szárnyra bocsájtva azok is szépítik, vidámítják a természet világát, a nagy mindenség, Isten országát. A rigó fütyül, a fülemüle csattog, a nádirigó szája egész nap nem áll be, talán azért olyan rekedt a hangja. A szerelem dicséretét zengi mind. A nap is mosolyogva kel, sugarai kacagva táncolnak az újraszületett világ felett. A zátony bokrai, fái báli ruhában divatoznak. A nád majd méteres, a szél nem tudja meghajlítani, kemény a dereka, fiatal még. A káka levelei, mint kivont fényes kardpengék tisztelegnek a nap előtt. üde, fiatal, szép minden. Pár nap óta valóságos nyár van. Gazdagon zuhannak le a nap tüzes sugarai, készítik, melegítik a halak nászágyát: a vizet. Fel is ébred benne a rejtőzködő élet. Megmozdul a ponty is. Ez valóságos forradalmi indulás. Csapatostól hagyják oda rendes tanyájukat. A partok mellett vonulnak, keresik az édent, hajtja őket a vágy, a vér. Pénzes páncélruhájuk aranyosan fénylik, ünneplőben van mind, ahogy lakodalomhoz illik. Csalogat a fénylő tükör végtelen és kimeríthetetlen gyönyörűsége. Varázsa alól én sem tudom kivonni magam.

Csakhamar hajtom hátam mögé kormánylapátommal a Vizet. Beevezek a nádas mögötti sekélyesre. Ott nem zavar senki és semmi. Ott lesem a vizek életét és titkát. Csobbanás itt, csobbanás ott. Nem olyan hang, mint mikor az ugró hal visszahullva, lapos oldalával megcsapja a vizet. Nem. Ez egészen más. Ismerem jól. A pontyok ívnak ott. Lassan odatolom a ladikot. Leszúrom a tolófát, hogy csónakom ne mozduljon. Mélyen megy az iszapba, jól tart. A víz tiszta, nem mély, a nap is úgy süt, hogy oly szépen belelátunk, mint az akvárium üvegmedencéjébe. A fenékről hínárbokor ágaskodik fölfelé, leveleit vékony iszapréteg lepi, mintha fátyollal lenne borítva. A pontyok megriadnak, de pár perc múlva újra a szerelem bolondja mind. Hathatalmas állat úszik át a tisztáson. Karcsú hímek, gömbölyű, telthasú nőstények. Kényelmesen mozognak, csak uszonyaik lázas lebegése árulja el, hogy zubog, forr bennük a vér. Nászúton járnak. Egy alig félkilós ficsúr ólálkodik utánuk. Nem tudom, hogy a tehetetlen vágy, vagy csak a kíváncsiság hajtja, mint a lakodalmas menetet néző gyermeket? A kákás széléhez érnek, hozzádörgölődnek, forognak, fél testük sokszor kint van a vízből. Egymás hátán, keresztül-kasul bukva nagy zajt, csobogást csapnak.

A fiatal nem tudja mire vélni a dolgot, megijed a szokatlan lármától, rémülten menekül, éles, fényes csík marad a nyomán. De az öregek nem zavartatják magukat. Folytatják ösztönös nászukat a sűrűben. A káka inog, mozog, zörög, mint mikor a vadászkutya kacsát hajkurász. Azután csend lesz, talán a kimerülése, pihenése ez. Nem sokáig tart. Visszatérnek s újra kezdik. De már nincs belőle hasznunk, nem látunk semmit. Az irigy szél bevágott a tisztásra, felborzolta, összetörte a víz sima tükrét. A nád nem zúg, csak fényesen villogva mutatja a szél útját. Kénytelenek vagyunk odább állni, új helyet keresni. Nem nagy gond, hiszen csobbanás hallatszik mindenfelől. Lakodalom van itt majd minden bokorban. Lármájukkal tele a levegő. Ezek hangját veri vissza fa, bokor, nád, part, minden. így jutunk egy népesebb helyre. Itt legkevesebb ötven tagból áll a násznép. Fiatalabbak, tüzesebbek, alig három-négy évesek. Egy egészen megbomlott társaság, berúgva a nagy szerelemtől. Nem látott, nem hallott egy sem. Sokszor tíznek is a vízszint fölött volt zöldes háta. Egy egészen odaállt a ladik mellé s csak mikor megfogtam vaskos testét, akkor tért észhez s menekült rémüldözve. Itt volt csak nagy a tánc. Egy pontykisasszony sem árult petrezselymet.

Ha egy félreállt, öten is ugrottak hozzá s vitték új táncba. Kettő azonban többször körülsétálta a tánctermet. Bizalmasan simultak egymáshoz, oldaluk egészen összeért, a hím farkuszonyával simogatta nőstényét, mintha legyezgette volna. Fáradt, vagy csak fél a kisasszony, ki tudná megmondani? Párja most hívja, csalja mámoros, buja, kéjteli táncra. Némák, szemük sem mozdul, mégis értik egymást. Én figyelem látom, de nem értem őket. A tömeg fejvesztetten gomolyog tovább. A víz örvénylik, a káka mozog, a nád ing, folyik tovább a nász. A nőstény nyugodtan, vigyázva rakja le ikráit gazos kákaszélekre, fűszálra a víz által összehordott törekre, ezért keresi a zátonymelléki, felmelegedett, cseretes vizeket. A hím azonban nemi izgalmában türelmetlen, még nagy munkája közben kergeti a nőstényt odább, hogy tejének ráfecskendezésével megtermékenyítse az odaragasztott ikrákat s ezáltal csodás módon petévé változtassa azt. Ezek a hímek csinálják a messze elhallatszó ribilliót, ami azután nyomra vezeti a szigonyos, dobóhálós, meg borítós orvhalászokat. Vesztükre, mert ilyenkor az egész csapat áldozatul esik. Az ívó hal pedig nem kívánatos. Ha felemeljük, valóságosan csorog belőlük az ikra vagy tej.

De az orvhalásznak nem kényes az ízlése. Némán nézem tovább a felejthetetlen képet. Játéknak tetszene, ha nem tudnám, hogy a természet komoly, sajátságos fajfenntartó jelenete megy végbe előttem. Nézem, mint a gazda szépen kelő vetését. Pár év múlva kétkilósokból remélhetünk jó fogást, meg kitűnő pecsenyét. Igaz, hogy ez idő alatt sok pusztul belőlük. A legnagyobb veszedelem a hirtelen apadás (ilyen volt a múlt évben), mert a levegőre került peték rövid idő alatt elhalnak. A petének amúgy is sok az ellensége: naphal, törpeharcsa stb., a kikelt ivadékra is rájár egy csomó gyilkos, mint a sügér, süllő és a fő rabló: a csuka. De ha tudjuk, hogy egy jól fejlett ponty százezernél is több petét rak, akkor nyugodtan lehetünk, hogy jut is, marad is. Ezért az ívás általi szaporodást semmiféle halivadék beeresztéssel sem tudjuk teljesen pótolni. Eltűnődöm azon, hány horgász van, aki sohasem látott pontyot ívni, pedig ilyenkor igazán vízen lenne a helye. Ellenőrizni és riasztani az orvhalászokat.

Aki csak egyszer is nézte az ívást, századszor is visszavágyik, hogy gyönyörködjék benne. Idő van rá elég, mert a legnagyobb melegben is eltart tíz napig. Hűvös, hideg időben megszakad. Ha soká tart a hideg és a hal nem tud elívni, azt tartják a halászok, hogy megsül bennük az ikra, a hal belebetegszik s elpusztul. De lassan elcsendesül a környék, gyéren loccsan a víz, mára vége a násznak. Tíz óra elmúlt s vele a hajnaltól kezdődő ívás is. Hazafelé készülődöm. Kihúzom a tolófát lemosom a ráragadt iszapot s máris mozog a csónakom. Hátamat süti a nap, a májusi nap, ez a vén csábító; ez pezsdít nedvet fűben, fában; ez forralja fel a vért emberben, állatban; ez teszi szerelem bolondjává az egész világot.

Vadászat Halászat Weekend Turisztika IX. évfolyam 9. szám  – 1941. május 15.