Tapasztalatok a Lillafüredi Hámori-tavon (Antos Zoltán – 1962)
A ponty félénk, óvatos, gyanakvó természetű, és különböző olyan tulajdonsága van, amelyet a lillafüredi Hámori-tavon közvetlenül is megfigyelhettem. Ismeretes, hogy hálóval nem könnyű megfogni. A nagyobb ponty a varsát csodálatos biztonsággal elkerüli, inkább csak a kisebbek esnek zsákmányul. Ha észreveszi a kerítőhálót, ijedten menekül a hálóval alig megközelíthető búvóhelyekre, a víz legmélyén levő tuskók, kövek és egyéb akadályok alá, vagy csapatostól beveszi magát legsűrűbb part menti növényzet közé, ahol a kerítőháló nem éri el.
Ha mégis körülkerítenék, lefekszik a fenékre, befúrja magát a mély iszapba, végső esetben pedig átugrik a kerítőháló fölött. Hálóval csak a téli hónapokban ejthető tömegesen zsákmányul, amikor ráakadnak a vermelő helyekre. Kíváncsiskodó természetű. Reagál a vízbe dobott tárgyak pl. nagyobb ólomsúlyok toccsanására. Volt idő, amikor a Balaton sekély vizű déli partján eredményesen lehetett pontyra horgászni, oly módon, hogy az ember a pontyugrást figyelte. Ha csapat helyét a partról, vagy a mólóról el lehetett érni fenekező szerszámmal, dekás ólomsúllyal, sokszor 40-60 méteres távdobással igyekeztünk a pontyugrás helyére juttatni a kukoricával felszerelt horgot.
Gyakran előfordult, hogy az ólom vízbe loccsanása után, 5-10 másodpercen belül kapásunk volt ugyanakkor , amikor a rendes horgászhelyeken napokig alig lehetett pontyot fogni. Ennek magyarázatát a lillafüredi Hámori-tavon kaptam meg, amikor a kristálytiszta vízben a víz színén sütkérező pontycsapat közé dobtam a könnyű úszóval felszeret, kenyérbéllel csalizott horgomat. A loccsanásra a pontyok ijedten szétrebbentek a szélrózsa minden irányába, de egy-két másodperc múlva visszafordultak, elkezdtek körözni a kenyérbél körül, rendszerint néhány másodperc múlva a legbátrabb behörpölte. Ha a horgot nem a magas partról látható ponty csapat közé vagy közelébe dobtam, esetleg órákig sem volt kapás. Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy azokon a helyeken, ahol a nyaraló közönség rendszeresen etette a pontyokat, mindig ólálkodott egy-két csapat.
Általában a Hámori-tavon való horgászat sok olyan kérdésre adott választ, a pontyok életének olyan titkaiba nyújtott közvetlen bepillantást, ami más vizeken alig képzelhető el. Hányszor ülünk butulásig unatkozva a víz partján pontyozó bottal a kezünkben, és valami rejtélyes látcsövön törjük a fejünket, amellyel meg lehetne végre látni, mi is történik a horgunk közelében, járnak-e erre halak, vagy egészen reménytelen helyen ülünk.
A Hámori- tavon remekül tanulmányozhatjuk a pontyok életét, táplálkozását. Mintha valami varázsló fenekestül felfordítaná a vizet csak azért, hogy ami után az ember korábban hiába vágyakozott, most teljesedjék. Amikor 194o-ben először pillantottam meg a tavat a szálló előtti zárógátról, valaki a meredek kőfal tetejéről éppen pontyokat etetett. Felülről, a magas partról pompásan meg lehetett figyelni az éhes pontyok tülekedését az ennivalóért. Tízen is keringtek a vízbe dobott kenyérdarabkák körül, és meglepő mohósággal kapdosták azokat a víz színén. Először láttam ilyet életemben, és a látvány nagyon felizgatta horgászfantáziámat: ha én ilyen, a víz színén úszó pontyot horogra tudnék kapni!
Másnap itt kezdtem el a pontyozást. Szerszámom 25 dekás könnyű ragasztott bot, peremfutó orsó, 5,5 kg teherbírású finom, vékony selyemzsineg – akkor még nem használtunk műanyagzsineget – azon 2 méter silk előke, parányi celluloid úszó és 2-es számú olasz horog volt. A horog fölé apró ólmot erősítettem, csalétkül pedig kenyérgalacsint használtam. Eleinte 1/2 méteres eresztékkel próbálkoztam. Az úszó köré kenyérdarabokat hajítottam, hogy figyelmessé tegyem a pontyokat. Eleinte mélyen keringtek, majd egyre magasabban köröztek. De mielőtt csak egy is elkaphatta volna a víz színén úszó kenyérdarabkát, máris kapásom volt. Néhány másodperc múlva egy jól védekező, 2 kilós ponty pihente ki hálómban a fáradalmait. De ez csak a kezdet volt. Egy óra múlva mát a negyedik pontynál tartottam.
Az igazi szórakozás azonban csak ezután kezdődött. Megpróbáltam a vízszíni horgászást. Csalétkül most kenyérhéjat használtam, mert a kenyérbél pillanatok alatt elázott volna, az összegyúrt kenyérgalacsin pedig azonnal lesüllyedt a mélybe. A kenyérhéj sem volt ideális csali, de egy-két percig leázás nélkül lebegett a víz színén. Bedobtam tehát a kenyérhéjjal csalizott horgot, néhány kisebb kenyér darabkát szórtam köré, és feszülten figyeltem.
Egyszer csak megjelent néhány barnás-lila árny a mélyben, egyre feljebb rótták köreiket, majd egyikük – mintegy félméteres mélységben – lassan megdőlt, fejét felfelé fordítva 1-2 pillanatig mereven szemlélte a kenyeret. Mozdulatlan teste – csak úszói lebegtek – egyre feljebb emelkedett, egészen a megcélzott kenyérig, majd hatalmas hörpölés következett, s amilyen óvatos, lassú volt az emelkedése, oly villámgyorsan tűnt el a zsákmánnyal a mélyben. Erre a többi is nekibátorodott, s egymás után kapkodták el a kenyérdarabokat. Sajnos a horgon levő kenyérhéj leázott, mire sor került volna rá. Így meg kellett ismételni a dobást. Friss kenyérhéj hullt a vízre, s rövidesen sor került az én horgomra szerelt kenyeremre is. Nem szégyellem bevallani, az a néhány másodperc, amíg a hal megcélozta és lassan felemelkedve behörpölte a csalit, óráknak tűnt.
A laza zsineget be sem kellett szednem, akkorát húzott rajta. A horog pompásan ült és hosszú kirohanással kezdte védekezését az első víz színén fogott pontyom, amelynek kapását végignézhettem. Most tökéletesítettem a módszert. Előbb megvártam, amíg a pontyok a kenyérdarabokra támadnak, s mintegy nekivadulva egymás szájából tépik ki a falatokat, s csak akkor dobtam be a horogra tűzött kenyérhéjat. Így nem kellett a leázás miatt ijedeznie, mert rendszerint pillanatok alatt rákaptak. Persze a horgász- helyen túl dobott szerszámot óvatosan, lassan kellett behúzni, mintha csak a szél hajtotta volna a pontyok felé.
Délig négy pontyot sikerült a víz színén kapásra bírni és kiemelni. Egyikük gyönyörű 3,5 kg-os példány volt. A délutáni órákat a tó bal oldalán húzódó sétány mellett töltöttem. Végigcserkésztem az egész partot, hogy közelről megismerkedjem ezzel a szakasszal is. Itt nem sikerült a víz színén pontyot fogni, mert a csapatok nagyobb távolságban jártak a parttól. Súly nélküli szerszámmal aligha érhettem el őket. S ha el is értem, a kenyérhéj rendszerint leázott, mielőtt elkapták volna.
Az összegyűrt kenyérgalacsin ellenben meglepően jól tartott, az úszót ólomnehezék nélkül is függőlegesre állította, így pompásan horgászhattam ugyanazzal a szerszámmal mélyebb eresztékkel vagy a víz színén, aszerint, amint azt a helyzet megkívánta. Legjobb helyeknek a lugas két oldalán levő tisztások bizonyultak, ahol több kilón aluli ponty mellett négy darab kilón felüli példány egészítette ki az aznapi zsákmányt.
A halakat mind visszaeresztettem a vízbe. Másnap már kora hajnalban kint voltam a tónál. Újra a zárógátnál kezdtem, s mindjárt hajnalban nagy élmény várt, – helyi rekordot javítottam. Az előző nap bevált módszer szerint beszórtam néhány kenyérdarabkát a vízbe, s felcsalizott szerszámmal vártam a kellő pillanatot. A lilás árnyak máris a kenyérdarabkák alatt keringtek. Két hatalmas példány is volt közöttük. Izgalmamban meg sem vártam, amíg az egyikük elkezdte a falatozást, gyorsan közéjük hajítottam a horgot. Félperces várakozás utána legnagyobb megállt a kenyérdarab alatt, megcélozta és lassan felfelé emelkedett. Olyan szívdobogást kaptam. hogy talán még a körülöttem állók is meghallották.
A kibictábor — mert mondanom sem kell, kora hajnalban Is akadtak kibicek — feszülten figyelt. Végre a ponty elérte a kenyeret, hatalmas hörpölés következett, villámgyorsan eltűnt a mélyben, de vitte magával a horgot Is. Első rohammal egészen a csónakkikötőig húzta. Mértük az időt. A nézőközönség extázisban volt. Vagy tíz perc múlva már a part közelében úszott a hatalmas testű hal. Az átlátszó vízben jól meg lehetett figyelni minden mozdulatát. Jó 1o percig tartott, amíg megadta magát, és mozdulatlanul elfeküdt a kiemelőben. Gyönyörű tükörponty volt. 6 kg körüli súlyban. Hamar megfogtam a második pontyot Is. De ezután mát óvatosabbak lettek a halak. Most már nem lehetett megfigyelni az egymás Orra előtti vad kapkodás; mint az első napon. Sokszor kőrül keringték a kenyérdarabkákat, mielőtt behörpölték, sőt a későbbi órákban, amikor a kenyérdarabkák felé emelkedtek, útközben riadtan elugrottak, s csak többszöri kísérlet után merték behörpölni azokat. Mélyebb eresztékre inkább volt kapás. A tó bal oldalán pedig, ahol még alig zavartam meg a pontyokat, gyanútlanul kaptak.
Számos kilón aluli példány mellett több, 1-2 kilós akadt a horogra. A harmadik lapon bár elég sok kapásom volt – mégis a gátnál csak egyet sikerült horogra akasztanom a víz felszínén. A pontyok változatlanul bizalmatlanok maradtak, csak 1-2 méter mélységben hörpölték be a kenyér galacsint. Egynapos szünet után az ötödik napon újult erővel kezdtem kísérletezni. Az idő változatlanul kitűnő volt. és a baloldali sétány mentén, mélyebb eresztékkel jól kapott a ponty. A főhelyen a gát mellett azonban egészen meglepő változás történt.
A víz színén egyáltalán nem lehetett halat fogni, pedig itt kísérleteztem a legtöbbet. A pontyok úgy látszik, megismerték a horgot és az úszót, és semmiképpen sem lehetett őket az úszó közelébe csalni. Hiába dobtam be a kenyérhéjjal csalizott szerszámot, hiába szórtam köréje kenyérdarabokat, a pontyok nem jelentkeztek. Amint kihúztam a horgot, és csak a kenyér- darabokat hagytam a vízben, néhány perc múlva ott köröztek, sokáig bizalmatlanul úszkáltak, de végül az egyik elkapta a kenyeret, később a többi is nekibátorodott és lassan, Óvatosan valamennyit megették. Közben jobb darabokat szórtam a vízbe. A pontyok most már bátran táplálkoztak. Ekkor ismét jóval az etetés helyén túlra dobtam a szerszámomat, majd lassan behúztam. Mire az úszó a közelükbe ért, eltűntek. Pedig a mozgás nem riaszthatta el őket! Elővettem egy sörösdugót, késsel kifaragtam, kifúrtam az alját, belenyomtam egy néhány grammos ólomgolyót. Ezzel az úszóval nagyszerűen lehetett hajítani, mégis sokkal kevésbé tűnt fel, mint a cifrán festett úszó.
Most megismételtem a kísérletet. Hiába, a pontyokat már nem lehetett becsapni. Ahogy a horogra tűzött kenyérhéj a közelükbe ért, eltűntek, s nem lehetett őket előcsalni, amíg ki nem húztam a vízből a horgot. Mély eresztékkel azonban, volt kapásom, bár lényegesen kevesebb, mint az előző napokon. Legalábbis a főhelyen ez volt a helyzet. Talán a visszabocsátott halak tették gyanakvókká a többieket, vagy ugyanazokról a pontyokról volt szó, amelyeket már egyszer kifogdostam? Nem tudtam megállapítani, de az bizonyos volt, hogy megismerték a horgászszerszámot. Annál bővebben kárpótoltam magam a sétányon Egy-másfél méteres eresztékkel rengeteg kapásom volt. Legjobb helyet egy víz alatti tuskó környékén találtam, amelynek ágai, mint mesebeli őspolip karjai a víz színéig meredeztek. Eddig itt nemigen merészeltem horgászni, mert tudtam, hogy a hal rögtön a tuskó alá rohan. Könnyű szerszámmal pedig aligha tudtam volna ezt zsineg szakadás nélkül megakadályozni.
A tuskó körül azonban gyönyörű pontyok úszkáltak, és én megkockáztattam a horgászást. Azonnal volt kapásom. A ponty mint a nyíl a tuskó mellől a nyílt vízre süvített, és esze ágában sem volt a tuskó alatt keresni védelmet. Szinte hihetetlen, de igaz, hagy mind a hét darab, melyet közvetlenül a tuskó mellől fogtam ki a következő másfél órában, simán elúszott a tuskó mellől, sőt legtöbbje a bevágás pillanatában valósággal kiiramodott alóla. Pedig mind szép, 1-2,5 kg közötti példány volt. Az új szerszám összeállítás, a sebtiben összetákolt ólombetétes pót úszóval – kitűnően bevált. Átszerelés nélkül használhattam felszíni vagy mélyebb horgászathoz, és az ólombetétje révén 20 méterre is tudtam hajítani. Így elérhettem már a lugas körül cirkáló csapatok egyikét-másikát is.
Ez volt legeredményesebb napom, mert 14 darab kilón felüli pontyot emeltem ki.
A következő napon örvendetes változás történt, pedig nagyon lehangolóan kezdődött. Már 6 óra tájban a zárógátnál úszkáltak a pontyok, lejöttek a kenyér darabokra, óvatosan körüljárták, többször is megcélozták és igen bizalmatlanul – de végül mégiscsak felhörpölték valamennyit. Amint azonban közéjük dobtam saját szerszámomat, nyomban eltűntek, nem jöttek elő, amíg ki nem húztam azt. Az 5,5 kg-os selyemzsineg, az 5 kg-os silk és a 2-es számú horog nem volt elég finom nekik! Kárpótlásul 10 óráig a sétány mentén vigasztalódtam, de aznap itt Is gyengébb volt a kapás, 10 órakor újra a gáthoz mentem, de eredményt nem értem el 1,5méteres eresztékkel fogtam ugyan két szép pontyot a túlfolyónál (ez a főhelytől kb 30 méterre van), de a víz színén képtelen voltam csak egyet is kapásra bírni.
Tépelődtem, mit is lehetne csinálni. Utolsó kísérletképpen elhatároztam, hogy felszerelem a legfinomabb szerszámot, amellyel 1-2 kilós hal kifogását remélhettem. Pót dobot szereltem fel az orsóra 100 méter 1,75 kg-os zsineggel. Hozzákötöttem 3 méter bosszú, 2,5 kg teherbírású hajszálvékony silket. Levettem a pót úszót is. A silk végére 6-os számú horog került, az orsó fékjét a legérzékenyebbre állítottam be. Ezzel a szerszámmal kezdtem horgászni. Az eredmény hihetetlen volt. Egy órán belül hat pontyot fogtam a víz színén, sőt nem is a legkisebbeket. Súlyuk : 1,40, 1,80, 2, 2,20 kg volt. Igaz, hogy ez a szerszám valósággal láthatatlan. Előfordult, hogy kapásom volt, de csak akkor eszméltem rá, amikor a hal az orsóról húzta a zsineget. Ilyenkor ugyanis, ha egy pillanatra félrenéztem, más kenyérdarabkát hittem a horgon levőnek, és azt figyeltem.
A kenyérhéjat is új módszerrel erősítettem fel – átfűztem rajta a horgot, úgy, hogy a lágyabb oldalán jött ki, beborítottam kenyérgalacsinnal, hogy semmi se lássék belőle, és visszahúztam a kenyér héjába. Így tényleg láthatatlanná vált a horog. Bizony erre hamarább is rájöhettem volna. Ezzel a szerszámmal biztonságosan és főként eredményesen lehetett más helyeken is horgászni. A sétány mentén, fölszereltem egy pót úszót, így a kenyérhéjat sem volt nehéz 20-30 méterre hajítani, kenyérbéllel pedig a 40 méteres távolságot is elérhettem. Most aztán igazán jót lehetett horgászni a parttól távolabb úszkáló pontycsapatokra is.
A hatodik horgásznapon már csak délig voltam kinn a vízen. A gátnál már a finom szerszámot is bizalmatlanul kezdték fogadni a pontyok, de hármat még sikerült a víz színén fogni. Aznap is remekül kaptak a sétány mentén, 20- 40 méterre a parttól, a víz színén és mélyebb eresztékkel is. A cserkésző pontyozásnak – másutt azt hiszem alig alkalmazható – rendkívül élvezetes módjában gyönyörködhettem, amikor a víz partján járva valósággal kiválaszthattam melyik pontyot akarom zsákmányul ejteni. A lillafüredi tapasztalatok sok kérdést világítanak meg – pl. miképpen kell a pontycsapatokat megkeresni, miért kell a horgászhelyeket állandóan cserélgetni tekintettel a horogról leszakadt pontyokra miképpen kell a horgászszerszámot helyesen összeállítani.
