Akkor még azt hittem, hogy június 15. utáni napok pontykapásai folyamatosak lesznek — nem beszélve a fogásokról —, és a család halszerető tagjai huzamosabb időn keresztül élvezhetik halaimat. Hajnalban szoktam kimenni a zamárdi nádas előtti, sajátkezűleg készített stégemre, amit a tizenévesek büszkeségével használtam.
A szűkösebb júliusi napok után, egy augusztusi reggelen a szomszéd stégen ülő N. P. bácsi bevágása után fél perccel, miután tömör magyarsággal adott utasítást a leszakadt pontynak távozási irányát illetően, átszólt:
— Fiam, ez egy akkora dög volt, hogy nem bírtam tartani. Különben elszakította a zsinóromat is. Biztos, hogy tíz kilón felüli!
Magamban irigykedtem, hogy egyeseknek milyen szerencséjük van, én meg még mindig csak a 3,60 kilós pontycsúcsomnál tartok. Vajon én csinálom rosszul, vagy a felnőttek ilyen ügyesek?
Bánatosan néztem az öblömet, ahol nem mozdult semmi. Hogy nem unatkoztam, azt kizárólag a nádi madaraknak köszönhettem, a part fáiról olykor felröppenő örvös galambpárnak, és a csodálatos balatoni víznek, amit soha nem lehet eleget nézni és csodálni.
Egyszer csak az egyik nádszál kezdett a víz felé hajolni. Vártam, mikor látok a végén egy kis nádi verebet vagy kandikáló cinkét, de egy jó fél perc után a nádszál visszaállt eredeti állapotába. Még mindig bamba voltam a látottaktól, amikor az úszóm eltűnt, a nád szétnyílt. Bevágva kihúztam a horogtól megkönnyített zsinóromat.
— Jó ég! Ez egy óriás volt, egy öregúr, aki a megszokott útján megy, és nem tudja senki letéríteni. Biztosan ez volt N. P. bácsi hala!
Új horgot kötöttem fel, de természetesen kapás több nem volt. Másnap már figyeltem a nádat. Öregúr a bal oldalon jött be az öblömbe, és az ellenkező oldalon ment ki, nem rezegtetve, hanem széttolva a nádat. Otthon, miután elmeséltem a történteket, már így fogadtak minden nap:
— Na, megvan már az öregúr?
Megvolt. Három nap múlva ismét kapásom volt. Kár ismételnem: bevágás után a zsinór elszakadt. Nagyon bánatos voltam. A strandon elmeséltem esetemet egy Tisza környékéről jött házaspárnak, akik szintén horgásztak. Együttéreztek velem, majd a férfi megkérdezte:
— Öcsikém, és milyen a damilod?
— Hát körülbelül négyéves.
— Akkor a legjobb, ha újat veszel. Négy év alatt a nád is bevághatta, a zsinór is elfáradt. Ha tényleg olyan nagy az az öregúr, ahogy mondod, vegyél egy tekercs hatvanast, azzal kifogod. De hogy még biztosabbra mehess, adok neked nagyobb pontyhorgot néhányat. Ebből köss fel, és meglátod, megakasztod.
— Ekkora horgot tetszik adni? — kérdeztem, meglátva a horgok méretét. — Hiszen ezt be sem tudja venni a szájába!
— Hidd el, ha akkora, mint mondod, éppen jó lesz neki.
Elbicikliztem Siófokra, megvettem a damilt, a hatvanast, a 12,6 kilós szakítószilárdságút, és újból szerencsét próbáltam. Az öregúr jött, a nád szétnyílt, úszóm megbillent, nyilván neki ment, és a másik oldalon távozott. Ezt az utat menetrendszerűen tette meg hajnalban és alkonyat felé is. Vártam a kapást, abban a biztos tudatban, hogy tökéletes a felszerelésem, és csak az öregúrtól függ, hogy mikor kerül a szákomba.
Körülbelül három napot kellett várnom. A napból már alig látszott valami a tihanyi apátság mögött, amikor öregúr megjelent. A nád szétnyílása után izgalmas pillanatok következtek, majd egyszer csak az úszóm oldalra dőlt, és megindult a nád felé. Kicsit még vártam — sajnos! —, hogy biztosan a szájában legyen a horog, és teljes erővel bevágtam. Mintha kőbe akadtam volna, de éreztem, hogy megvan, és próbáltam tartani. Azt sikerült elérnem, hogy a széles hátát és a fejét megláttam, de a következő pillanatban, mint egy rakéta, úgy vágott be a nádba. Az izgalomban nem gondoltam arra, hogy utána engedjek, csak gyerekfejjel örültem, hogy megvan, tartom. Tartottam addig az egy-két pillanatig, amíg a zsinór egy nagy pattanással el nem szakadt, és én hátra nem estem a stégről a vízbe.
Tehát elment az öregúr. Ezt tényleg nem lehet kifogni. Ha N. P. bácsi sem tudta, pedig egy hatvanéves ember már eleget tapasztalhatott, akkor hogy tudnám én? Bánatos voltam, de ugyanakkor örültem is. Egy olyan élményben volt részem, amit soha nem lehet elfelejteni. Vigasztalt mindenki, akinek csak elmondtam a történteket. Fogtam pontyokat, de egyik sem az öregúr volt. Vele nem tudtam találkozni sem abban, sem a következő évben.
A harmadik évben, egyik reggel sehogy sem jöttek a halak. A magyarázat az volt, hogy a déli szél miatt a nád mellett kristálytiszta volt a víz, amit a halak nem szeretnek. A stég mögött a mélyvíz felé hínármező volt szép tisztásokkal, ahonnan mindinkább hallottam a pontyugrást. Gondoltam egyet, kihúztam a zsinóromat, és a nyílt víz felé fordultam. A következő pillanatban egy hatalmas test jött ki a vízből — de egy akkora ponty, amekkorát én még életemben nem láttam.
— Az öregúr! — villant belém. Akkora volt, hogy csak kiemelkedni tudott, de ugrani nem.
Most pontosan dobtam. Pont oda, ahol kiemelkedett előbb a vízből. Egy perc múlva az úszó megremegett, majd egyenletes merüléssel megindult a nyílt víz irányába. Örömöm határtalan volt! Nem kell tartanom a nádtól, van száz méter 60-as zsinórom, nagy horoggal, és öregúr megindult a mélyvíz felé. Még engedtem néhány métert, aztán bevágtam.
A ragasztott botom a parafa nyélnél tört el. A parafa nyél a kezemben maradt, a bot többi része pedig, mint egy libegő, csúszott a víz felé. Hiába ugrottam azonnal a vízbe és fogtam meg a botot. Mire a zsinórt kézbe vettem — pedig biztos, hogy a törés és a zsinórfogás között csak 5–10 másodperc telhetett el —, az ellenállás nélkül jött, végén a tiszai nagy pontyhoroggal, üresen.
Nem sírtam, bár kedvem lett volna. Csak beültem a vízbe, és még egy ideig remegtem az izgalomtól.
Azóta is minden évben úgy kezdem a horgászatot, hogy a felejthetetlen pillanatot felidézve elhatározom: találkozunk még, öregúr! Talán az idén?
