Pelso Anya ölelése
Képet tartok a kezemben, kissé meggyűrődött, fekete-fehér képet. A felvétel meglehetősen régen, a hetvenes évek elején készült, már csak a környezet is – gyermekkorom Szúnyog-szigete – súlyos emlékeket ébreszt bennem. Hátulján cirkalmas, nagy betűkkel leírva mindössze a Balaton latin neve olvasható: Lacus Pelso. A képen egy szikár, idősebb ember méternél hosszabb nyurgapontyot tart a kezében, a mellette álló kisfiú pedig döbbent arccal tekint fel a nála is nagyobb halra. A fotó szélén több álmélkodó kisgyerek, míg leghátul a Badacsony sötét kontúrja, a Szigligetre omló nappal. Szinte látom, amint a hatalmas nyurga arany-bronzosan csillámló pikkelyein megcsúszik az utolsó, erőtlen napsugár…
A kis csónak csendben fúrta magát előre a mozdulatlan vízen, melyet jótékonyan, már-már féltve takargatott az őszt idéző hajnali pára. A fehér, lenge kis ködpamacsok játékosan szöktek el a csónak orra elől; az ott ülő hatéves kisfiú úgy érezte, mintha a közeledtükre rebbennének szét a párafoltok, utat mutatva a nyílt víz irányába. Megkapaszkodott a csónak peremében, és nagyapja evezőhúzástól feszülő háta mellett visszatekintett a kikötő felé, de sem a mólót, sem a Szúnyog-szigetet nem látta már. Ladikjukat átölelte a Balaton nyarat búcsúztató mély sóhajtása, mely végtelen érzést kölcsönzött az amúgy is tengernyi víznek.
Váratlanul enyhe szellő támadt a part felől. A ködpamacsok vad táncba kezdtek, űzték-hajtották egymást a bálterem kissé megfodrozódott felszínén, és úgy tűnt, jókedvükben teszik. Pedig haláltánc volt felgyorsult kevergésük; az ébredő napsugarak fentről, míg a berek lehelete oldalról támadta törékeny testüket.
A kisfiú megborzongott, álláig húzta pulóverét, és amennyire csak lehetett, összekuporodott az ülődeszkán. Oldalra tekintett, és csodálattal vette észre, ahogy a Vár-hegy szakadt partja előbukkant a pára foszladozó függönye mögül. Hirtelen határozott kontúrt kapott az eddig végtelenszerű tér, és felgyorsulva vált a szélrózsa minden irányában végessé. A haldokló párafoltok hamarosan a távoli Balaton-felvidék ormait sem tudták tovább rejtegetni; kezdetben csak szürkén, végül a megszokott reggeli kékségében a Badacsony is rámosolygott a lábai előtt elterülő nagy vízre.
Az evezőcsapások lassultak, vele együtt a csónak siklása is vesztett tempójából. Nagyapa előrefordult, és fürkésző tekintete elárulta, hogy keres valamit a vízen. Egy jelet, mely megmutatná a horgászat színterét.
– Nagypapa, nézd, itt egy nádszál! – szólalt meg váratlanul a kisfiú, és a csónak jobb oldala mellé mutatott. – Majdnem rámentünk!
A kis nádszál délcegen meredt a víztükör fölé, néhány méternyire a csónaktól. A vízbe mártott, kitartott evezőtollak megállították a ladik mozgását, majd egy gyors fordulást követően halk, sima evezőhúzásokkal távolodni kezdett tőle.
– Ez az, ezt kerestem! – szólt hátra az öreg. – Csak a pára… megzavart, nem láttam a parti irányokat… Most az áramlás felől ráállok a jelzőnádra, lerakom a súlyokat, de te maradj ülve. Csak én mozgok. Nincs felállás, mert abból könnyen fürdés lehet!
A kisfiú szófogadóan, mozdulatlanul figyelte nagyapja ténykedését, és akkor kezdett csak újból mozgolódni, miután a csónak megfeszített kötelekkel készen állt a horgászatra. Hirtelen furcsa izgalom vett rajta erőt. Régóta várt erre a napra, erre a pillanatra, amikor végre először pontyozhat a vízen. „Nincs még kitartásod hozzá, a pontyfogáshoz pedig türelem kell. Folyamatos figyelem és kitartó türelem, de a siker még így sem biztos” – hárította el tavaly nagyapa a kérését, amikor először lobbant fel benne kimondva is a vágy a csónakos horgászat után. Mert bizony olyan szép nagy pontyokat, mint amilyeneket időnként ő hozott be a vízről, a móló menti hínárosban és a parti nádasban nem lehetett fogni.
Nagyapa először a kis Germina textilbakelit nyelet vette kézbe. A nyélen vadonatúj Galion orsó, rajta keveset használt, keszegezni való 25-ös Silon zsinórral. Elmosolyodva nézte a felszerelést és az izgatott szemekkel, fogyó türelemmel ülő unokáját. Szép ajándék ez a horgászatért rajongó gyereknek. Most már, hogy kicsit nagyobb és ügyesebb, elkelt ez a komolyabb felszerelés, amellyel biztosabban tud halat fogni – gondolta, amíg beállította a vízmélységet az úszós szereléken. Eddig ugyanis csak a zsinórt és a horgot szaggatta a gyerek; hol egy „aranykárász” vitte a kövek közé a szerelést, hol egy „nagy ponty” tekeredett a nádra mindenestül. Mulatságos volt, ahogyan a kis zsivány – ilyenkor csak így illette – kitalált történetekkel indokolta meg a horogvesztést és zsinórgubancot. Naponta többször is felújításra szorult a lelkes horgászattal tönkretett felszerelés, melyen később már a tároló orsó sem felelt meg. Olyan kellett, amellyel rendesen lehet bedobni, mint amilyen a felnőtteknek van.
A nagyapa túl azon, hogy egyre kevesebb türelemmel viselte unokájának szereléspusztító horgászatát, látott kurázsit is a gyerekben. Korához képest feltűnő türelemmel és látható szenvedéllyel üldözte a móló mentén élő naphalakat, koncérokat és sügéreket. Kezdeti fogásait – olykor még a vezérküszöket is – a nagymamának kellett megpucolnia és restre sütnie uzsonnára. Na és az a kilósforma ponty, amelyet tavaly teljesen önállóan kiügyeskedett valahogy a nádból, nos azzal még ő is büszkén dicsekedett.
A mélység beállítása után egy szem tőről lefaragott csemegekukorica került horogra, majd oldalt, a Badacsony irányába bevetette a készséget. Az úszó kicsit elmerülve és féloldalt dőlve beállt az enyhe áramlásban, a bot pedig a gyerek mellé került. Aztán, hogy még hitelesebb legyen a horgászat, maréknyi főtt kukoricát szórt az úszó köré. Ezután kerültek csak kézbe a sokat látott bambusz dióverők a tároló orsókkal, és a speciális, saját készítésű hosszú nádúszókkal. A horgokra az etetős vödörből tűzött kukoricát, és a csónak fara mögötti jelzőnád mellé dobott be. Az úszók – mint két kicsi nádszál – mozdulatlanul várták az érkező kosztosokat.
A kisfiú egészen közel húzta magához a botját, és éberen figyelte az enyhe nyugati vízmozgásban billegő úszót. Várta a kapást, és minden gondolata a horgászat körül kalandozott. Úgy vélte, képzelete azt súgta, hogy itt kint a vízen majd minden olyan gyorsan fog történni. A nagyapa helye körül biztosan sok ponty úszkál, hiszen ő jól beeteti őket. Itt biztosan nem kell sokat várni az első kapásra.
Nem is kellett. A képzelőerő színezte várakozásban váratlanul érte – kicsit meg is ijedt –, amikor nagyapja besuttyantott a hosszú bambuszbottal. A bot kissé meggörbült, a zsinór jobbra-balra cikázott a vízben, de a tároló orsó gyorsan gyűjtötte azt magára. Hamarosan a merítőben pihegett egy egészen világos színű kis tükörponty, vérző szájában a pipára akadt horoggal.
– Nem félsz, te kis hal, hogy belefulladsz ebbe a mély vízbe? – kérdezte a haltól, mely bágyadtan vette tudomásul a vízbe eresztve, hogy újra szabad. – Öregapádat küldjed, veled pedig ne találkozzak idén többet! – szólt az elcsapó hal után, melyet végleg elnyelt a nagy, kék tükör.
A kisfiú ettől még izgatottabb lett. Mert ezt a szép pontyot talán kár volt elereszteni. Különben meg nem is látszott olyan kicsinek. A Pinguli bácsi ennél kisebbeket is el szokott rakni a móló végén, becsavarva a zsebkendőjébe. Az is lehet, hogy több nem fog jönni, mert beárul bennünket. Valahogy figyelmezteti a többi nagy halat a leselkedő veszedelemről, és nem mernek majd reggelizni. Kár érte…
A tétlenül múló percekkel együtt a kezdeti izgalom, a halvárás figyelme is gyengülni kezdett. Nem is olyan kényelmes ülni ezen a deszkán – gondolta –, és talán odébb kellene dobni az úszót. Közelebb a nagyapa nádjához, ahol az a ponty jött. Meg aztán felállni sem lehet csak úgy, pedig zsibbadni kezdett a feneke. Mennyivel jobb a mólón… Ott bezzeg lehet jönni-menni, a bevetett horog mellett siklót kergetni, vagy éppen azt a zöld, kövér békát megfogni (na ennek örült csak igazán Nagyapa!), de itt csak ülni lehet mozdulatlanul, és figyelni az úszót.
Közben a felfelé kapaszkodó nap sugarai lekényszerítették az induláskor még oly szükséges ruhadarabokat. Tisztán hallatszott, amint a fél hetes vonat egyre hangosabban csattogó kerekekkel elindult Bélatelep felől, és – mintegy felébredve – megszólalt a hajóállomás hangosbemondója is, hírt adva a hamarosan Badacsonyba induló Tünde motorosról.
A kapás meglepetésszerűen, minden előzmény nélkül érkezett. Az úszó jól láthatóan döcögni kezdett, majd nehézkesen bebújt a finoman hullámzó víz alá. A kisfiú felugrott – de jó is kicsit nyújtózkodni –, és erélyes mozdulattal a háta mögé rántotta a botot. Érezte az akadást, karjain áramütésként szaladt végig a hal riadt, szaggatott menekülése. Korábban tapasztalt már ennél ugyan nagyobb ellenállást is, mégis furcsa izgalommal kezdte tekerni az orsó hajtókarját.
– Megvan, Papa! – szólt kissé elcsukló hangon, de az öreg ekkor már figyelt. Látta a bot ívéből, hogy keszeg akadt horogra.
– Csak nyugodtan hozzad, ha nagy, megszákolom – biztatta unokáját.
A hal hamarosan a csónak mellett csapkodott. Ezüstös testű, sokat megélt vén karika keszeg vergődött kétségbeesetten a horgon, de az biztosan tartotta a meneküléstől. Nagyapa beszákolta a halat, és hátranyújtotta unokájának.
A kisfiú boldogan nézte a keszeget. Fogott már a mólóról is ilyen fajta keszegeket, ám azok sokkal, de sokkal kisebbek voltak. Ez itt hatalmas, és – döbbent meg valójában – micsoda nagy, a fejéhez képest óriási szeme van. Gyönyörű szeme… – simogatta meg a fekete uszonyú halat, majd a szákba tuszkolta. Ezt a mamának is látnia kell…
A következő bedobáskor nem egészen oda pottyant az úszó, ahova szerette volna. Ott talán nincs is jó helyen – gondolta, miközben kifeszítette a zsinórt. A feszítés azonban túl jól sikerült, mert a beálló úszó egy határozott rántás kíséretében bebukott a soron következő kis hullám alá. De mi történt ezzel a zsinórral? A feszülés nemhogy engedett, hanem fokozatosan erősödve már a botot is húzta kezéből. Igen, az öreg horgászok beszélgetéseikor gyakran hallotta, hogy a vízen horgászva sokszor leakadtak valami kövekbe, meg hogy a kövek levágták a halat a zsinórról. Ez utóbbi persze érthetetlennek tűnt számára, mert egy kő – ugyan már! – hogyan, mi módon tudná levágni a halat. Azt legfeljebb csak ollóval vagy késsel lehet. Most azonban valószínűleg az ő szereléke is így járt: egészen biztos, hogy leakadt!
Felállt, és egy rántással akarta kiakasztani a horgot. Ezt már sokszor gyakorolta a móló kövei között és a hínárosban, bár gyakran horogvesztés lett a mutatvány vége. Most azonban a berántásból nem lett semmi: valami furcsa, soha nem érzett erő valósággal ki akarta tépni kezeiből a vízszintesen maradt nyelet.
Hiszen ez hal!
Erősen markolta át a botot, a világért sem engedte, a megelevenedett zsinór pedig vadul kerregve kezdett leszaladni az orsóról. Szíve máris a torkában dobogott, és hirtelen furcsa, forró melegséget érzett maga körül. A láthatatlan erő pedig tovább tépte, rángatta kezéből a botot; kiáltani akart, de csak rekedt nyöszörgés hagyta el a száját.
– Papa, ez beránt!
A nagyapa már a mozgásból és a felsíró orsó hangjából tudta, hogy valami komolyabb dolog történik a gyereknél. Megfordulva azonnal átölelte a fiú derekát, mert egy pillanatra megrettent attól, hogy az erőszakos rántások egyike esetleg kifordítja a csónakból. Valójában ez nem történhetett meg: ha túl szoros a fék, már régen elpattant volna a vékony zsinór…
– Papa, segíts! – kérlelte nagyapját tanácstalan, izgalomtól átszellemült arccal a gyerek, miközben derekasan tartotta a hajladozó botot. Az öreg elengedte unokája derekát, és kíváncsi várakozással a tekintetében, csípőre tette kezeit.
– Ebben nem segíthetek. Ez már a kettőtök dolga!
A kisfiú kétségbeesetten szorította a nyelet. Nagyapa nem segít, a horogra akadt szörnyeteg meg mindjárt elviszi a botját. A zsinór pedig csak rohant, szaladt Badacsony felé, egyre távolabb húzva csíkot a víz tetején. Érezte, amint a veríték a szemeire csurgott, és lábai megállíthatatlanul citerázni kezdtek. De most mintha csökkenne a vad ráncigálás, majd váratlanul – éppúgy, ahogy érkezett – abbamaradt a húzás. A zsinór kicsit megereszkedve hasat engedett, ezzel együtt a tehetetlen és ijedt kétségbeesés pillanatok alatt szívszorító felismeréssé változott: elment a hal!
Száraz, kicserepesedő szája szólni akart, amikor meghallotta nagyapja kissé izgatott, mély hangját:
– Tekerj gyorsan utána, mert megfordult! Mielőbb feszítsd meg!
Vadul csévélni kezdte az orsót, de csak az ernyedt zsinór jött befelé. Elment, leszakadt – keveregtek gondolatai. Pedig micsoda nagy hal lehetett! – tekerte tovább a kerregő orsót. Lábai begörcsölve, bizonytalanul remegtek, legszívesebben leült volna a deszkára. Aztán a következő pillanatban változott az üresség: megint váratlanul elnehezült a nyél, de már nem rángatott. Valami mély, nehéz húzás jött válaszul, mely sokkal egyenletesebben jelentkezett, mint eddig. Hát mégis megvan! – dobbant ismét nagyot a kicsi szív.
A hal az első nekiiramodás után megfordult, és oldalirányban próbált menekülni. Sokat vesztett a tempójából, láthatóan meggyengítette a kezdeti eszeveszett rohanás. Lomha tempóban kezdte kerülni a csónakot. Jól van ez így! – gondolta nagyapa, és egy rövid tanács erejéig a folyamatos feszítésre biztatta unokáját. A hal így legalább távol a csónaktól, távol a leeresztett horgonyoktól emészti az erejét. Fáradjon csak messzebb… Az elejét megúsztuk, a horog jól tart, a gyerek is egészen jól ügyködik…
Végtelennek tűnő, kemény tíz perc következett. A hal nem vadult meg többé, komótos tempóban szelte a métereket hol jobbra, hol balra. Hamarosan a csónak közelében forgolódott, néha lavórnyi burványokkal jelezte, hogy már víz közt mozog, de a kisfiú is rohamosan fáradt. Vékony kezei alig bírták tartani a meggörbült nyelet.
– Nem bírom, Papa, vedd át! – kért végső segítséget, ám nagyapja hajthatatlan maradt.
– Hamarosan feljön, bírj még ki egy kicsit. Jól fárasztod, nagyon ügyes…
A kisfiú hirtelen nyugodt lett. És büszke! Mert nagyapja ilyet még soha nem mondott neki. Soha nem dicsérte meg, sőt: mindig csak korholta a leszakadt horgok, eltörött úszók és összegubancolódott zsinórok miatt. Na, gyere te nagy hal, akkor is kifoglak! – gondolta, és kissé erősebbnek érezte karjait. Tovább feszített a boton, mire a zsinór halkan muzsikálni kezdett az időközben feltámadt nyugati szélben.
Először néhány kövér buborék pattant szét a víz tetején, majd alig sejthetően átfordult a felszín alatt a sárga testű hal. A kisfiú ekkor még nem látta, nem érzékelte valódi méreteit. A következő húzásra aztán megrepedt a víztükör, és a köpcös pontyfej áttörve rajta – hiszen ez óriási! – sértődötten szippantott kettőt az égető, ellenséges levegőből. A harmadik pipálás már a kiemelő szákban érte; nagyapa gyors mozdulattal alányúlva bevégezte a küzdelmet.
A csodálatos, aranysárga tükörponty csendesen, megadóan szipogott a csónakdeszkán, és értetlenkedve figyelte a föléje hajoló kis emberkét. A kisfiút, aki csak egy óriási, hatalmas halat látott a szákban, álmai halát. Erős remegés vett rajta erőt; az elmúlt küzdelem fáradtsága és a legyőzött ponty feletti mérhetetlen boldogsága együttesen rázták a kis vézna testet, a begörcsölt kezeket. Megsimogatta a némán tátogó óriást, és kissé megnyugodva arra gondolt, hogy ezt mindenkinek látnia kell. Látni a pajtásoknak, akik talán most ébredeznek odabent, és akik mindig piszkálják, ha a közös játék helyett ő inkább horgászni indul. Látni apunak, látni a mamának, akik biztosan nagyon örülnek majd neki. És látni az egész Szigetnek, az öreg horgászoknak, akik talán így sem fogják elhinni…
Nagyapa lehajolt a szák fölé, és a hal szájából óvatosan kiakasztotta az apró horgot. Közel öt kilós – gondolta, de már nem rakta a vízbe. Otthagyta a szákban, unokája lábai előtt, aki ragyogott a boldogságtól. – Ügyesen csinálta, egészen ügyesen csinálta – ismételgette büszkén magában, mialatt kihúzta a horgait. Felvette a horgonyokat, és megigazítva fején a szalmakalapot, evezni kezdett a kikötő felé.
*
Frontokkal tűzdelt, kiszámíthatatlan időjárású júliust hozott a nyár. Az évszakhoz képest bőségesen hulló csapadék nem hátráltatta ugyan a szabadságidőm alatti pontyhorgászatot, ám a szinte állandó légmozgás és a gyakori viharjelzések már igencsak megkeserítették próbálkozásaimat. A légnyomás folyamatos változása, az innen-onnan fújó szél minden elmélet ellenére egyáltalán nem befolyásolta a bajuszosok kapókedvét, így ha ki tudtam hajózni csónakommal az új vitorláskikötő előtti helyemre, a halfogás biztos volt. Legtöbbször azonban úgy kellett „ellopni” néhány félóra erejéig a horgászatot, olykor a bepakolt csónakban várva az éppen fennálló viharjelzés megszűnését.
Azon a napon hajnalban és kora délelőtt kiadós zápor áztatta a Balaton medencéjét. Tíz óra körül elvonulót fújt az égi áldás, a viharos északi szél pedig gyenge nyugati fuvallattá szelídült. A viharjelzés megszűnése után azonnal csónakba szálltam, és a szokásos reggeli kosztot a horgászatra még alkalmatlan, amolyan „csónakhimbáló”, kereszthullámokkal szabdalt vízen bevittem a helyemre.
Déltájban már nyomát sem leltem a Balaton reggeli rossz kedvének; a tűző napsütésben kisimult felszínnel mosolygott vissza a nagy tó, mintegy hívogatva, csábítva az indulásra. Ki tudja, meddig marad ilyen idő – gondoltam, amíg a frissen főtt kukoricát átmertem az etetős vödörbe. Úgyis kicsit késve lesz ma ebéd, kettőig elmaradhatok. És – határoztam el azonnal – a fiamat is beviszem magammal. Régóta nyaggat már, hogy pontyozni is bejönne velem, ám eddig sikerült lebeszélnem róla. Miért is? Mert süllőzni már jó néhányszor elkísért, de hát az más fajta horgászat. Ott lehet ki-be húzkodni a szerelést, keresgélni az úszót bőszen ráncigáló kősüllőket és kisebb fogasokat, pontyozáskor viszont csendben, nyugodtan kell figyelni, és várni a ritka kapást. Érvelgettem, hogy ez mennyire unalmas dolog. Ő persze bizonygatta, hogy türelmesen elücsörög mellettem, és nem baj, ha nem lesz kapás. Néhány közös süllőzésünk tapasztalatából azonban jól tudtam, hogy órányi vízen tartózkodás után mindent elkövet a partra kerülés érdekében.
Most viszont váratlanul érte hívásom. Látszott rajta a meglepetés, de már rohant is a tanyába a szükséges felszerelésekért. Amikor elindultam csónakom felé a botokkal és a vödör kukoricával, még hallottam málnaszörp és szendvics rendelését édesanyjától, boldogan újságolva a hírt a készülődő horgászatról. Hamarosan a kikötőnél, ladikunk mellett toporgott teljes harci díszben: egyik kezében az enni- és innivalót, másikban a fenekezőre szerelt pecabotját szorongatta, zöldeskék színű mentőmellényében feszítve. Néhány számmal nagyobb, neves francia etetőanyagot reklámozó sildes sapkája félrecsapva állt fején a nagy igyekezettől.
– Az a bot nem kell, itt van neked az egyik úszós! – jegyeztem meg rendezkedés közben. Ő azonban ragaszkodott hozzá, és hét évnyi élettapasztalattal a háta mögött meg is indokolta:
– Tudod apa, ha netán leszakadna az úszós, akkor itt lesz tartaléknak ez. Ha a tiéd szakad le, majd kölcsönadom! – fejtette ki érvelését beszállás közben. Erre már képtelen voltam megfelelő ellenérvet kitalálni, így a bot maradt, mi pedig elindultunk.
A kikötőből kiérve teljes sebességre kapcsoltam a kis villanymotort, és átadtam a kormányzás lehetőségét Szilárd fiamnak. Boldogan markolta át az irányító rudat, és a korábbi gyakorlásoknak köszönhetően jól kormányozta a ladikot. Lassan elhaladtunk a „Kínai fal” előtt, közel a stégekhez, melyeken – horgász hiányában – csak néhány jóllakott dankasirály és egy csapat csér hangoskodott. Hunyorogva a Szigligeti-öböl felé tekintettem: messze, egészen közel a vízhez nagy csapat kormorán húzott vibráló, fekete csíkot Keszthely irányába. A nagy víz alattunk csaknem kivasalva terpeszkedett, és Novák Gyuszi jelzőnádja mellett elhaladva már azt is láttam, hogy a látszólagos nyugalom ellenére elég erősen áramlik nyugat felé. Keletről kell beállnunk – gondoltam kissé bosszúsan, bár számoltam a sodró áramlással. Így van ez mindig, ha a viharos szél megáll, és a víz megkezdi lassú visszaigazodását a mederben. Utálatos, erős áramlást okoz, ami nagyon megnehezíti az úszós horgászatot. Még a végén tényleg szükség lesz a gyerek fenekezőjére.
A jelzőnád közelébe érve átvettem az irányítást. Lehorgonyzás után, első szerelésem bevetését követően aztán örömmel nyugtáztam, hogy jól sikerült „ráállni” az áramlásra. Hosszú úszóm hegye a jelentős ráhagyás ellenére ugyan alig látszott ki, de állta a víz nyomását. Ha csak ritkán érkezik felszakadt, sodródó hínár, és ha nem változik az áramlás iránya, egészen jól megleszünk.
Második úszómat is elhelyeztem a nád mellé, tőle északi irányban. Két horgom viszonylag sík, kőkemény márgán feküdt annak a pontnak a szélén, ahol a kövekkel tarkított néhány száz négyzetméteres márgaplató 2,2-2,5 méteres szintje hirtelen – méternél keskenyebb padkával – letörik három méternél is mélyebbre. A köveken és a márgapadkán nagy telepekben tenyészett a vándorkagyló, eszményi lakó- és táplálkozó helyet biztosítva a környéken élő pontyoknak. A fiamnak kinevezett készséget rádobtam a vékony padkára, és a kötelező kukoricaszórás után kényelmesen elhelyezkedtünk az ülésdeszkán.
Az izzasztóan fülledt meleg lassacskán, ám annál nyomasztóbban telepedett ránk. Amolyan vihar utáni, vihar előtti időjárás ez, a legkevésbé sem nyíltvízi horgászatra való. Nem is üldözték sokan a halakat rajtunk kívül: mindössze három csónak horgonyzott a „Fűrészfog” és a „Bóbita” környékén. A vízben viszont annál többen hűsöltek: a Tungsram-strandon, a helybéli horgászok „Kockáján” hangosan pancsoltak a fürdőzők.
Szilárd elővette szendvicsét, és jóízűen falatozni kezdett. Néhány harapás után azonban gondosan elcsomagolta a maradékot, és a málnás palack után nyúlt.
A csónakunk közelében hangosan locsolt egy megéhezett balin. A felette keringő dankasirály bátortalan zuhanással csapott a rablás helyére, de láthatóan zsákmány nélkül maradt.
– Ponty ugrott, apa? – kérdezte fiam felfigyelve, míg lecsavarta az üvegről a kupakot. – Dobjunk oda!
– Balin zavarta csak a küszöket. – kedvetlenítettem el. – Ebédelni akart, mint te.
– És evés után ő is iszik? – kérdezett tovább, gyermeki logikával.
– Nem hiszem, de az biztos, hogy módjában áll neki.
Szilárd kicsit elgondolkozott ezen, majd megelégedve válaszommal, összegezte a számára logikusan levonható következtetés:
– Igazad van, apa. Benne él a vízben, így bármikor ihat belőle.
A félliteres palackban jelentősen megcsappant a málnaállomány, mire újból az ülésdeszka alá került. A további, eseménytelen percekben a filléres kukorica válogatása következett a többségében öreg kukoricát tartalmazó etetős vödörből. Engedélyeztem, hogy a válogatott szemeket elhelyezhesse a csalis üvegben.
Az áramlás váratlanul sokat vesztett az erejéből. Örömmel vettem észre, hogy úszóim jobban látszanak, és a jelzőnád sem dől annyira, mint percekkel ezelőtt. A következő pillanatban aztán apró örömöm kissé nagyobbra duzzadt, mert fiam úszója megbillent, majd nehézkesen behúzódott a sima víztükör alá. Mivel ő még mindig a csalinak kinevezett kukoricaszemek elhelyezésével foglalatoskodott, szólnom kellett, hogy kapása van.
Szilárd felpattant ülő helyzetéből, mozdulatával sikeresen felrúgva a csalis üveget, melynek tartalma a lábdeszkára ömlött. Pillanatnyi ijedtség után kézbe vette a botot, majd alaposan meggyőződve arról, hogy valóban hiányzik az úszója, erejéhez és a bot nagyságához képest – na végre! – derekasan bevágott.
Illetve: csak akart bevágni…
A pálca félútig sem jutott el, amikor a horogra akadt hal kifejezve nemtetszését, ismét csaknem vízszintesbe húzta. Felnyekkent az orsó, és fiam a kis strandpapucsában megkezdte rövid, de lendületes csúszását a kukorica levétől nedves lábdeszkán, egészen a felbillentett elektromos csónakmotorig.
Őszintén elismerem: a valószerűtlen látvány kissé lebénított, így csak késve tudtam reagálni. Mire elkaptam a gyerek rövidnadrágját, addigra a motor már megakadályozta a mutatvány kedvezőtlen irányú továbbfejlődését. Villanásnyira még az is átfutott rajtam, hogy végül is nagy baj nem lehet, hiszen rajta van a mentőmellény. A botot meg ott egye a fene, csak fennmarad a víz tetején…
Néhány másodpercig ketten húztuk a gyereket: én hátulról, míg az ebédjében megzavart pontyunk jó alaposan elölről. A bot meghajolva rugdalózott, az orsó fékrendszere is vészesen zakatolt, de Szilárd hősiesen, behajlított lábakkal állta a rohamot. Fogott már egy-két kilós pontyokat az öbölben, nem ismeretlen élmény tehát számára a megriadt hal kezdeti goromba viselkedése. Most azonban minden bizonnyal komolyabb példány akadt horogra. Átszellemült arccal rám pillantva meg is jegyezte:
– Apa, ez nagy hal lesz. Ekkorát még nem fogtam!
Megigazítottam a homlokára csúszott sapkát, és néha úszóimra tekintve, izgalommal követtem a párharc alakulását.
Szilárd keményen markolta a botot, lábai közé szorítva a nyél végét. Hozzá képest kissé nehéz volt a felszerelés, különösen így, hogy a hal keményen fitogtatta erejét a horog végén. Jó néhányszor lehúzott még néhány méternyi zsinórt, többnyire azonban a márgaplatón forgolódva közeledett a csónakhoz. Mert húzta a gyerek! Görnyedt derékkal, néha a fék működése ellenére is tekerte az orsót, feszegette mind közelebb. Ezt látva aggódni kezdtem az akadás miatt, ezért úgy éreztem – szigorúan horgásztársi alapon! –, tanácsot kell adnom.
– Ne erőltesd annyira, nehogy kiszakadjon a horog!
Szilárd félreértette okoskodásomat. Kissé elcsukló hangon, teljesen átizzadva a küzdelem hevében mindössze annyit mondott, tudja ő, ez a Kolmik zsinór nagyon erős, a Cibor bácsi is megmondta: eltéphetetlen. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, történjen bármi, a továbbiakban csak csendes szemlélődő maradok. És reménykedtem, hogy a kagylók továbbra is „félreugranak” majd a zsinórunk elől…
Néhány perc múlva a küzdelem kezdett a végéhez közeledni. A hal mély örvényeket keltve harcolt ladikunk mellett, ám egyre nehezebben tudott a felszíntől elszakadni. Szerencsére a kis horgász is vele együtt fáradt, már ő sem feszítette annyira a zsinórt, mint néhány perccel korábban. Kézbe vettem a merítőt, és régen érzett, kellemes izgalommal áthatva készültem a jelenet utolsó felvonására.
Mikor a hal először megmutatta magát a kissé opálos vízben, szinte éreztem azt a szorítást, amellyel Pelso Anya a kebleihez ölelt bennünket. A hirtelen jött csendben hallani véltem lábunk alatt igazán nagy szívének dobbanásait, és láttam a megkavart felszínben asszonyi, ősi mosolyát. Visszamosolyogni viszont nem maradt időm. A csillogó ajándékban, amit egyenesen a testéből szakítva nyújtott felénk, régi, meghomályosodott emlékek képei ragyogtak fel éles tisztaságban. Egy régi arcvonás, néhány elfelejtett mozdulat villant a távoli messzeségből oly élességgel, mintha csak tegnap láttam volna. A megkavart, csillámló felszínben Nagyapám alakja bontakozott ki csípőre tett kézzel, elégedett mosollyal a szája szélében, kissé félrebillent szalmakalappal a fején. Nem segíthetek… kettőtök dolga… – szűrődött felém enyhén rekedt hangja, túl a hal locsogásán. Hitetlenkedve toltam feléje a merítőt, mert a valóság annyira álomszerűnek tűnt…
…és a gyönyörű nyurgaponty méltatlankodva fordult bele a szák hálójába. Szilárd boldogan kiáltott fel, vékony kis karjával magasra nyújtotta a kiegyenesedett botot, akár a győzelmi zászlót. Legszívesebben én is kiáltottam volna örömömben, de hát egy szülőnek illik higgadtnak maradni ilyen kivételes, megismételhetetlen helyzetben. Néhány könnycsepp lehetett volna csak árulóm, ám ezt szerencsére akkor ott, a csónakban a csillogó víztükrön kívül más nem láthatta.
A ponty amolyan békebeli, igazi balatoni „kosorrú” nyurga volt, nagy bronzszínű pikkelyekkel. Négy kilósnak becsültem, de a súlya számított most a legkevésbé. A végtelenül karcsú, izmos test meg-megrándulva törődött bele sorsába, hibátlan pikkelyeiről a Balaton egykori vad vizeinek üzenete csillant felénk. Gyerekkoromban láttam hasonlót utoljára – emlékeztem –, és bár fogtam jó néhány nyurgapontyot már, ilyen valódi, még az ősi géneket tisztán hordozó álomhal mindeddig elkerült.
Pelso Anya pedig tovább ringatta csónakunkat. Nem tudom, mi lehet az oka, mert tudományos magyarázatot kár is keresni az ilyen pillanatokra, de időnként a természet ráérez a vele szövetségben élő ember legbensőbb vágyaira, és akkor szórja feléje amúgy féltett kincseit. Mert hány és hány órát töltöttünk el egymás mellett némán, néha bosszantó tétlenségben, feszülten figyelve a legapróbb rezdüléseket is! Olykor úgy tűnt, a nagy víz jókedvében van, így bátran kértem tőle; de kívánságomat hallva – asszonyi szeszély! – morcosan elfordította bájait. Előfordult az is, hogy partján bujdokoltam a hétköznapok sodra elől, nem mást, mint nyugalmat remélve. Ő mégis mosolyogva, régi barátként köszönt rám, és meglepően előzékenynek bizonyult.
Valami hasonló dolog történt velünk a következő fél órában: fiam padkára dobott szerelése folyamatosan kapást jelzett. A megakasztott további négy pontyból kettő elért a merítőig, míg kettő elveszett a márgaplató kagylókkal élesítetett kőbuckái között. De egyikünk sem bánta. A kisebbik, valamivel kiló feletti halnak közös megegyezéssel amnesztiát adtunk, megígértetve vele, hogy néhány esztendő múltán ugyanitt találkozunk. A másik – bő kétkilós tükrös – a nyurga mellé került a szákba. Furcsamód azonban kezdtem úgy érezni, ha ez így folytatódik tovább, hamarosan csorba esik apai tekintélyemen, mert úszóim továbbra is mozdulatlanok maradtak. Szilárd apró megjegyzései, kimondott gyermeki gondolatai utaltak is erre, ezért jobbnak láttam megszervezni a visszavonulást.
– Anya biztosan elkészült az ebéddel. Szerintem szedelőzködjünk és induljunk! – javasoltam, miután az utolsónak megakasztott, jó erejű halat horgostul elvesztettük a kövek kagylói között.
– Még nem vagyok éhes. És nézz ide – vette elő az ülésdeszka alól kissé megmelegedett málnáját –, még innivalóm is van!
Csapzott arca szinte sugárzott az átélt élmények sokszínű örömétől. Végre olyan tüzet láttam lobbanni a szemeiben, mint amilyen annak idején az enyémben parázsolhatott fel.
– Jó, de én éhes vagyok. Fogtunk szép halakat, nyugodtan indulhatnánk!
Ez volt hát az első alkalom, amikor én tettem javaslatot az indulásra. Nem hittem, hogy ellenkezni fog. Aztán beleegyezően letette botját, körülnézett, és szokásához híven valami támpontot keresett az indulás pontos idejének kiválasztására. Most egy hajó lett az.
– Rendben van, apa. Akkor legyen úgy – mutatott Badacsony felé –, hogyha a katamarán eléri a mólónk szélét, akkor tekerjük ki a horgaidat.
Beleegyeztem, mi mást tehettem volna. A hajó öt perccel ezelőtt indulhatott a badacsonyi kikötőből, még fél vízen sem járt. Legalább negyed óra, mire eléri a móló bejáratát – gondoltam szomjasan az otthoni hideg sörökre. Elővettem hát táskámból a felmelegedett ásványvizes palackot és – langy poshadtság ide vagy oda – jókorát húztam belőle.
Az utolsó korty közben szemem sarkából láttam, amint a hozzám közelebb fekvő bot úszója merészen megemelkedett, majd villámként eltűnt a felszínről. Reflexszerűen vágtam be, és az eddigiek után a legkevésbé sem csodálkoztam a jelentkező komótos, nehéz ellenálláson. Nagyon mély, nagyon nehéz húzást kaptam válaszul; azonnal megéreztem, hogy nem akárkivel kötöttem össze a zsinóromat. Eldobtam a vizes flaskát, és mindkét kezemmel belekapaszkodtam a botba. A hal pedig kerülve a sietséget, nyugodt tempóban, ám megállíthatatlanul elindult Bélatelep felé, természetesen útba ejtve a márgaplató kőbuckáit, mint megtekintésre váró, ritka ponty-turisztikai látványosságot.
Megfordult a fejemben, hogy gyorsan fel kellene venni a horgonyokat és elindulni utána, de a hal tempójából éreztem, nincs erre idő. Egy perc múlva el is érte a márgaplató ellenkező oldalát, amely után a víz ismét jóval mélyebbé válik. Feszítésemre itt váratlanul megállt; éreztem a horog végén való rövid tanakodást a további útvonalat illetően, és néhány másodpercig reménykedtem, hogy hal eszével hibás döntést fog hozni. Persze, nem tévedett: újból elindult a part felé, követve a medertörést. Néhány méter ellenállhatatlan zsinórhúzás után aztán a köveken megtapadt kagylók bevégezték dolgukat, megkönnyebbítve feszülő botomat.
Fiam bánatos szemekkel nézett rám, míg betekertem a szerelés maradványát. Az úszóütköző alatt méter hosszan kiszálkásodott, elnyűtt zsinór fityegett ólom és horog nélkül.
– Apa, ez ugye nagy hal volt.
– Az, kisfiam, de a Balaton úgy érezte, ez már sok lenne nekünk.
– Pedig egyet vissza is dobtunk. Azt hittem, végre te is tudsz halat fogni…
Az egyetlen bevetve maradt készség orsója ekkor nagyot reccsent mellettem. A csónak szélében megakadt keverőgyűrű keserveset nyikkant, a viszonylag kemény spicc pedig meredek ívben hajlott a víz hátára. Egy pillanatra azt gondoltam minden tényszerűség ellenére, hogy ez már nem valóságos dolog. A múlt és a kézzelfogható jelen röviddel ezelőtt úgyis vészesen összekeveredett itt a csónakban, lehet, hogy ez már a napszúrás kezdeti tünete. A pillanatok elmosódva folytak egybe, szinte követhetetlen tempóban.
A horogra akadt hal pedig nagy vehemenciával tört utat magának a felszín alatt. Követelte a zsinórt, és én örömmel adtam neki, mert az általa választott út – Badacsony irányában – akadálymentes volt. Arra mehetsz – kacsintottam a jó erejű kukoricatolvaj után. Heves sietségéből azonnal éreztem, hogy ez a hal is a nagyobbak közül való, de közel sem olyan öreg, ráérős példány, mint néhány perccel ezelőtti tettestársa. S valóban: öt perc múltán Szilárd ügyesen beszákolta a hatkilós forma tükröst és közösen beemeltük a csónakba.
Fiam nevetve paskolta meg a hal sárga pocakját, míg én zavarodottan üldögéltem a deszkán, méla tanácstalanságban, mit is tegyek. Aztán kiakasztottam horgomat a hal szájából és módszeresen pakolni kezdtem. Ekkor tűnt csak fel, micsoda rendetlenség honol körülöttünk: széttaposott kukoricaszemek feküdtek a lábdeszkán, a félredobott botok zsinórjai reménytelenül kuszálódtak egymásba. Felettünk nagy ezüstsirály körözött, mindig bánatosnak tűnő szemeivel kíváncsian figyelve a szákban mozgolódó halat. A távolból elnyújtott, halk hajókürt hangja szaladt felénk a víz felett; a katamarán jelezte, hogy hamarosan eléri a kikötőt.
– Na, most úgyis indulhatnánk! – mutatott fiam a hajó felé. – Látod apa, milyen jó, hogy még maradtunk. Legalább te is tudtál fogni egy szép pontyot!
Mosolyogva ütögettem meg sapkájának sildjét, elismerően bólogatva.
– Foghattam volna bármekkora halat, ám olyan szépet, mint a te nyurgád, nem mostanában sikerül.
– Nagyon örülök neki! – bújt hozzám, és átölelte derekamat. – Biztosan anya is örülni fog, ugye?
– Egészen biztos! – simogattam meg a kobakját.
Az orrhorgony felvételekor megláttam a viharjelző reflektor szapora villogását Badacsonyban. De mást is észre kellett vennem: Györöktől egészen Szepezdig tolakodtak a komor, fekete felhők, még kellőképpen megbújva a Bakony takarásában.
– Na, most aztán amúgy is indulhatnánk! – mutattam a túloldal irányába.
Hamarosan a Sziget felé siklott csónakunk. Szilárd boldog arccal irányította a ladikot, lábai előtt a szákban időnként megmozdultak a halak. A vízen béke és nyugalom honolt ekkor még, akárcsak a szívemben. Egyikünk sem akart tudomást venni a közelgő égi háborúról, pedig a felhők, ha lassan is, de folyamatosan nyomultak felénk a hegyek csúcsaira támaszkodva. Némelyik habos felhőgomolyag csipkés szélű, furcsa formájú volt.
– Nézd apa, milyen szép – mutatott fiam a Badacsony keleti oldala felé –, annak a felhőnek olyan alakja van, mintha egy bácsi lenne kalappal a fején!
A nap erősen tűzött, összehúzott szemekkel néztem oda. S valóban úgy tűnt, mintha… Igen! És miután megsimogattam a csónakunk mellett szaladó nagy víz kékeszölddé vált felszínét, intésre emeltem a kezem…
…mert a felhők tetején Nagyapa ült, viharvert szalmakalapjában, és tisztán láttam, ahogy mosolyogva, büszkeséget sugárzó arccal tekintett le ránk.
(2006; a Magyar Horgász 2007. évi irodalmi pályázatán 6. díjat nyert írás)
